Elhittem. Talán naiv vagyok, de én tényleg elhittem, hogy 2022-ben már nem lehet a médiában büntetlenül testszégyeníteni. Hogy – legalább a sajtóban – magunk mögött hagytuk azt a kort, amikor még elfogadott volt (teszem hozzá, nagyon károsan) emberek testi adottságain élcelődni. Nos, a minap ráébredtem, hogy tévedtem. Nyakon öntött ugyanis a valóság egy törpe, egy póniló és egy közönséges cikk képében.
Az alacsony férfival „baj van”, mert nem lehet mellette magas sarkút viselni. Az alacsony férfi „nevetséges”, hisz nem éri el a polc tetejére pakolt holmit. Az alacsony férfit szabad törpének nevezni (míg mi a legapróbb bántást is kikérjük magunknak). Én kérek elnézést minden nő nevében, aki 2022-ben így gondolkodik.
Rögtön az elején leszögezném: nem gondolom, hogy egy újságírónak minden cikkével világot kell váltania. És nem gondolom azt sem, hogy egy magazinban nincs helyük a könnyedebb, szórakoztató témáknak. (Valljuk be: ha lazítani akarunk, mi sem feltétlen egy Dosztojevszkij-regény után nyúlunk.) Egy dolgot viszont nem vagyok hajlandó elfogadni, s nem is leszek sosem. Amikor egy szerző – a saját ötlettelensége okán – úgy próbál meg sziporkázni, hogy közben másokat alacsonyít le.
Kanyarodjunk a történet elejére…
Néhány hete szembejött velem egy cikk egy elméletileg nőknek szánt online magazinban. Az (időközben olvasói levéllé avanzsálódott) „mű” címében ez állt: „Férfira vágyom, nem egy törpére.” Majd a szerző hölgy előrevetítette, hogy a következőkben az alacsony férfiak hátrányait fogja ecsetelni. Becsületszavamra mondom, nem szoktam holmi címek láttán felidegeskedni, de ebben a pillanatban tutira elpattant egy ér a homlokomon.
Előrebocsátom: magának az irománynak nem szeretnék egy töredéknél többet szentelni, a portál nevét pedig pláne nem említem. Nem motivál ugyanis az ő lejáratásuk (ezt megteszik ők maguk), inkább a jelenségre való reflektálás a cél. Néhány mérgező sztereotípiára és logikai bukfencre mégis kitérnék, hogy a Kedves Olvasó is értse, pontosan mi a bajom.
A törpe, a póniló és társai
Szóval ott tartottunk, hogy a szerző felhívta a figyelmet magasröptű témaválasztására. Hogy szavait nyomatékosítsa, mindezt egy „nőiesen elegáns” mondattal toldotta meg: „Nekem egy férfi esetében igenis számít, mennyi az annyi, mert hosszú távon nem egy pónin szeretnék lovagolni.” (Tudom, tudom, hagyok egy kis időt feldolgozni.)
Mindjárt a következő sor arról szólt, hogy jó lenne, ha emiatt nem nézné őt felszínes libának senki. Mire hozott is néhány „enyhítő körülményt”, például: egy alacsony férfi mellett nem tudna magas sarkút viselni. Vagy: nevetséges lenne, amint szíve választottja kisszékért szalad, hogy elérje a polc tetejére pakolt holmit. Mind közül a személyes „kedvencem” mégis a „kufircolás” címszó alatti megbúvó elméncség volt. Vagyis a mélynövésű partner szex közben nem érné el mindazt, amit el kellene érni.
Nem, ez nem egy rossz vicc. Még csak nem is egy alacsony költségvetésű amerikai vígjátékban a tini szereplő monológja. Ez egy 2022 márciusában közzétett cikk, ami így, ebben a stílusban lejöhetett egy női magazinban.
Kell ezt egyáltalán ragozni?
Felmerülhet a kérdés az Olvasóban: miért foglalkozom ezzel az írással, ha az ennyire méltatlan? Miért nem mindegy nekem, hogy miről írogatnak egy olyan női magazinban, amihez nincs és nem is lesz közöm? Bár érzékenyen érint a téma, megpróbálom a válaszaimat a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal összegezni.
1. …mert eleget rombolt már eddig is a fősodratú média.
Egészen távolra, a kétezres évek közepére kanyarodnék vissza (én ugyanis ebben a korszakban voltam kiskamasz). A barátaimmal megszállottan faltuk a magazinokat: a tiniknek szóló Bravót, a 100 x Szépet, az IM-et, melyek sok szép percet tartogattak. Utólag viszont úgy gondolom, megannyi kellemetlent is, mert enyhén fogalmazva sem volt építő az az irányvonal, amit ezek a kiadványok testképtémában mutattak. A mércét persze nem lehet 100%-ban a mai kor elvárásaihoz igazítani, mégis visszás, hogy milyen szinten elfogadott volt akkoriban a közszereplők alkatát, külsejét kritizálni. (Csak hogy egy példát említsek: valamelyik IM-ben úgy hivatkoztak Pinkre, mint egy „elhízott lotyó”-ra.)
Lényegében ma látom át csak igazán, hogy én egy olyan korszakban szocializálódtam, amikor mást sem közvetített a mainstream média, mint hogy a 90-es csípő és a 60-as derék a női boldogság záloga. S hogy jó pasi csak az lehet, aki minimum 180 centi, rendszeresen gyúr, s lehetőség szerint úgy néz ki, mint Ken baba.
Mostanra (noha új kihívásként bejött a képbe a közösségi média), a testpozitív mozgalomnak hála, többnyire leszámoltunk ezzel a torz ábrázolással. A sebeink viszont, amiket ez az éra hagyott maga után, sokszor ma is sajognak. (Feltételezem, nem csak nekem ismerős az idealizált testkép kergetése, a folyamatos megfelelési kényszer vagy a túlzott önkritika mint probléma…) Azt gondolom, hogy a fentebb taglalt cikk s az ehhez hasonló írások a mai korban a vadhajtásai ennek a letűnt toxikus korszaknak. Meglepő hát, ha azt mondom: dühít, hogy van, aki mindmáig öntözgeti ezeket önként, dalolva?
2. …mert sokat bántottuk már magunkat és egymást. Túl sokat…
Nincs olyan indok, amely számomra elfogadhatóvá tenné a kollektív megbélyegzést és sztereotipizálást. Nincs olyan érv, amely megértetné: miért jó, ha belerúgunk a másikba. Talán nem bántottuk eddig is eleget magunkat és egymást? Nem látunk elég szorongó, önértékelési zavarokkal küzdő embert? Kell az, hogy ennek a tetejébe elhitessük másokkal, hogy velük – pusztán a külső adottságaik miatt – bármi baj van?
És ne jöjjön senki azzal, hogy a szerző pusztán az egyéni prioritásait írta le. Onnantól ugyanis, hogy mindezt közzétette egy magazinban, írása közügy. Számomra amúgy az is kérdéses, van-e egyáltalán cikkértéke annak, ha a saját ideálunkat taglaljuk… De ettől eltekintve is meg lehetett volna fogalmazni mindezt kevésbé bántó vagy közönséges stílusban. Mondjuk, úgy, hogy nem rúgunk bele minden olyan férfiba, aki kívül esik a saját, személyes érdeklődésünkön.
3. …mert mi, nők kikérhetjük magunknak. De mi van a férfiakkal?
Ezen a ponton jön képbe a téma gender-vetülete. Érdekes ugyanis megfigyelni azt, hogy milyen következményekkel jár a sajtóban a női, s milyennel a férfi-testszégyenítés. Tegyünk egy egyszerű gondolatkísérletet: helyettesítsünk be más jelzőt a címben szereplő „törpe férfi” helyére. Mondjuk, mit szólnánk ahhoz, ha egy férfiaknak szánt magazinban ilyen szalagcímet látnánk: „Nőre vágyom, nem bálnára – ez a baj az elhízott nőkkel”. Vagy: „Nőre vágyom, nem deszkára – ez a baj a kis mellű nőkkel”. Ez vajon mennyire vágná ki a biztosítékot a közvélekedésben?
Szerintem mindannyian emlékszünk még arra, amikor néhány évvel ezelőtt kis híján meglincselték az anyák súlyát kritizáló fitneszgurut. (Hozzáteszem: teljesen jogosan!) Talán nem túlzok azzal, ha azt mondom: a szerzőre ebben az esetben is hasonló sors várt volna. Ugyancsak megérdemelten, hiszen egy jóérzésű ember nem fogalmaz így. Egy jóérzésű ember férfiak és nők iránt egyaránt tiszteletet tanúsít. Nem sok értelme van a body positvity mozgalomnak, ha azt csak önmagunk felmentésére és saját sérelmeink ventilálására használjuk. A testpozitivitás kizárólag akkor érhet célt, ha egyszer s mindenkorra tudatosítjuk: minden testnek – legyen az női, férfi-, magas, alacsony, vékony vagy teltebb – helye van. S hogy – míg paramétereink nem károsak az egészségünkre – egyikkel sincs baj!
4. …mert nem kellene még inkább aláásni az újságírás renoméját
A téma negyedik vetületét nem kívánom bő lére ereszteni, mert ez nagy valószínűséggel inkább csak az én önérzetemet sérti. Egy női magazin újságírójaként mégis kikívánkozik belőlem, hogy végtelenül bosszant, hogy az efféle cikkek tovább éltetik a műfajról alkotott káros sztereotípiákat.
Én ugyanis – nem is olyan régen – még abban a szellemiségben tanultam médiát, hogy publicistának lenni presztízs. Hogy kell hozzá nem kevés intellektus, műveltség, gondolatiság. De vajon mi marad nekünk, ha valaki mindezek híján is könnyedén meri újságírónak aposztrofálni magát? A kérdést nyitva hagyom.
Hogy milyen ember vagy…
Sajnálom, hogy a politikai korrektség (PC) manapság elment egy szélsőséges irányba, így sokan az extrém példákra: a valóságtól elrugaszkodott Netflix-sorozatokra vagy a négercsók átnevezésére asszociálnak a fogalomról. Pedig politikai korrektség az is, ha úgy beszélgetek veled, úgy írok rólad, esetleg úgy fogalmazok meg veled kapcsolatos kritikát, hogy közben nem akarok átgázolni rajtad. Hogy felelősséget vállalok a szavaimért, mert tudom: azoknak erejük van. A PC ezen vetületére márpedig – bízom benne, hogy ebben egyetérthetünk – igenis szükség van. (És nem csak a sajtóban.)
Ahogy szükség lenne arra is, hogy ne olyan kicsinyes dolgok alapján ítéljük meg egymást, mint hogy mit mutat alattunk a mérleg, vagy hogy milyen magasak vagyunk. Ennél talán egy fokkal fontosabb lenne az emberség. Hisz láttunk már alacsony férfit egyenes gerinccel, de ugyanúgy gerinc nélküli magas embereket is…
