Alig látok ki a fejemből. Egyrészt sürgősen le kéne vágni a frufrumból, másrészt a napszemüvegem sosincs ott, ahol lennie kéne, harmadrészt pedig iszonyatosan korán van. A nyaralókkal teletűzdelt utca – leszámítva a macskát, amelyik mindig úgy néz rám, mintha ismerné minden titkomat – teljesen kihalt. Nem is csoda, hiszen az ember nem azért megy nyaralni, hogy reggel hétkor a kisbolt felé caplasson.
Kivéve a nagymamákat. Ők nem ismernek kegyelmet, ha az unokák reggelijéről van szó. Emlékszem a lenyitható szekrényre a vendégszobában, ahol az én nagyim tartotta a bonbonokat, csokikat, cukrokat, a vaníliás puszedliket és nápolyikat. A fényes pohárszék varázsszekrénynek tűnt, hiszen csak arra emlékszem, ahogy nagyi elővarázsolta belőle az édességet. Azt a momentumot, amikor feltölti a polcokat, sosem láttam.
A szerző, Király Anikó illusztrációja
A nápolyik ostyájánál már csak a vendégszoba halszálkamintás fapadlója ropogott otthonosabban. Mókás elgondolni, de ezt az apró, figyelmes kedvességet, ezt a gondoskodást valahogy a régi nagymamák lelkébe hímezte az élet, határozott szálöltéssel, ugyanúgy, ahogy ők meg avirágokat hímezték a hófehér terítőkre.
Idén nyáron édesanyám is felpakolta mind a négy unokáját, és egy hétig olyan aranyéletük volt a kölyköknek, amilyet csak egy nagymama tud rittyenteni. Sütit sütött nekik, mesét olvasott, társasjátékozott velük; s arra az egy hétre nyitott az udvaron egy gyermekbarát strandot, ahol minden délután együtt piknikeztek. De ami a legfontosabb, minden nap igazságosan szétosztott közöttük egy zacskó gumicukrot...
„Mert a nagymamák dolga nem az, hogy neveljék a gyerekeket, hanem az, hogy kényeztessék őket” – mondja a világ összes nagyija. Azt hiszem, ez lehetne a nagymamaság egyik mottója.
Ezek után talán nem csoda, hogy a kisboltban mindenhol nagymamákba ütközöm. Csupa mosoly, púderillatú, vattapamacs frizurájú, önzetlen nagyikba, akik percekig toporognak a polc előtt, mert nem tudják eldönteni, hogy csokis pudingot vagy vaníliás pudingot vigyenek-e reggelire az unokáiknak.
„Bertike nem eszik mást, csak sajtos kiflit. Reggelire, ebédre és vacsorára is” – meséli az egyik hófehér hajú néni, miközben az utolsó húsz kiflit gyömöszöli egy papírzacskóba. Ám a gondolatai már a sajtok körül járhatnak, mert egy óvatlan pillanatban a zacskó oldala kihasad. Néhány kifli szökni próbál, de esélyük sincs a menekülésre, mert Bertike nagyija a lelkét is odaadná, csakhogy az unoka megkapja a mindennapi sajtos kiflijét.
S nem csupán a reggeli témája forog közszájon, vannak itt más fontos dolgok is. Az alatt a tíz perc alatt, amíg a boltban tartózkodom, megtudom, hogy Hannácska kedvence a dinnyés gumicukor, Lacika hisztizik, ha Lacikának szólítják, s Emma először mindig a „másikfélét” eszi meg, csak utána a levest... Máté pedig, a komisz Máté csak a strandon hajlandó enni, Bori és Viktor összevesznek az egyforma labdájukon. Ahogy lopva belepislantok a pénztárnál sorakozó nénik kosarába, mindegyikben nagy tábla csokoládékat, gumicukrot, nyalókát, kalácsot, csavart kifliket látok.
Mosolyogva pakolom a diétás zöldséget a kosaramba, mert tudom, hogy minden egyes gyerek, akinek mesenagyija van, felejthetetlen emlékek letéteményese lesz. És felnőttként majd ezekre a kiflis-piknikező nyári pillanatokra fog emlékezni, mert ezekből szövődik a boldog gyermekkor.
