Magyarországon csak országot vált az ember, nyelvet nem, mégis egy kis kultúrsokk várja a fiatalt. A magyar mentalitás már sokban különbözik a miénktől: keményebb, betartóbb, cinikusabb. Ám minél hamarabb megy ki valaki, annál hamarabb alkalmazkodik. A lélek szabad, mert szabadon, az anyanyelvén nyilvánulhat meg. Feloldódnak a görcsök, melyeket Szlovákiában amiatt érez az ember, hogy más, mint a többi. Hogy a szlovák közeg sohasem fogadja el igazán. És a jót mindig könnyű megszokni.
A kint tanulók kilencven százaléka nem tér vissza. Ezt az adatot először egy politikusunktól hallottam. Ma már az itthoni magyar értelmiség szemére hányja Magyarországnak: ellopjátok az értelmiségünket!
(© Drew Bardana)
Emlékszem, amikor 2001-ben, tizennégy évesen elkerültem Magyarországra, még tartózkodási engedélyre volt szükségünk. Ez azt jelentette, hogy egy év alatt több időt töltöttem Magyarországon, mint otthon. Azt kérdezgették tőlem a rendőrségen, miközben az útlevelembe ragasztották a vízumot, hogy miért jövök ide tanulni. Otthon pedig mindenki azzal nyaggatott, hogy miért megyek „ki” tanulni. A válasz mindkét esetben egyformán hangzott: Miért ne?
Akkoriban még kevesen döntöttek a külföld mellett. 2004 után, amikor becsöppentünk az Európai Unióba, már senki sem kérdezett ilyet. Attól kezdve vízum és megannyi kötöttség nélkül tudtunk külföldön tanulni. Sok ezren el is indultak, hogy kint próbáljanak szerencsét. S aki egyszer külföldre megy tanulni, az nem valószínű, hogy hazatér. Megszokja a „kintit”. Mert otthon mindent újra kellene kezdeni.
Szlovákiai magyarként csábító Magyarországon tanulni, hiszen az anyanyelvünkön tanulhatunk. A szülő azonban attól fél, hogy mi lesz a gyerekkel, ha visszatér. Hogyan fog a szlovák nyelv nélkül érvényesülni? Egyáltalán: haza fog jönni? Az aggodalom nem alaptalan.
Otthon a visszatérőnek sok kihívással kell szembesülnie. Szinte mindent elölről kell kezdenie (s ő már nem akar elölről kezdeni semmit, elég keserves volt egyszer). Itthon otthon van, ám mégis minden új. Más, még a reakciók és a temperamentum is, nem csupán a feliratok.
A visszatérőnek nincs kapcsolati hálója: az ismerősöket és barátokat odahagyta Magyarországon. Hátránnyal indul a munkaerőpiacon, nehéz az elhelyezkedés. A megkopott szlováknyelv-tudással az ügyintézés sem megy zökkenőmentesen, mert nem tudja a saját színvonalán kifejezni magát. Nehezebben alakít ki új barátságokat, hiányt érez. Kifutott alóla a világ, amelyikben már ismerősen mozgott. A kint tanulók 90 százaléka nem is jön vissza. Mi az, ami miatt a maradék mégis hazajön? Mi hajtja őket külföldre, és mi az, amiért mégis visszatérnek? Hogyan boldogulnak otthon?
Személyes indíttatásom
„Apa, anya, én Magyarországon akarok továbbtanulni!” Szüleim értetlenül néztek rám, azért is, mert mindössze tizenhárom éves voltam. Pontosan emlékszem, azt kérdezgették tőlem: miért? Miért Magyarországon? Hiszen otthon is vannak jó gimnáziumok. Erre azt válaszoltam, hogy itt nincs olyan iskola, amilyenbe én akarok menni. Ez nem volt más, mint a mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnázium, amely 2003-ban Európai Kiválóság díjat nyert, és magyar-német két tannyelvű tagozatot is kínál. És külföldi, ausztriai tanárok tanítanak az iskolában. Egyszóval: tetszett, hogy van neve. Az első, azaz 9. évfolyam egy nyelvi felkészítő volt a következő négy évre. Hát nem különleges?!
Hogy honnan tudtam mindezt? Az egyik rokonom oda járt. Azt mondták, nehéz az iskola. Nekem pont ez tetszett meg benne. Kihívásnak tűnt. Eltökélt voltam. Otthon sokat beszéltünk arról, hogy ki fogok esni a szlovák nyelvből, de engem ez egyáltalán nem aggasztott. Úgyis németül fogok tanulni mindent, és az mégiscsak világnyelv. A szlovákba meg majd visszarázódom. A felvételin tesztet írtam matekból, nyelvtanból, logikai feladványokat oldottam meg, és egy fogalmazást írtam arról, hogyan képzelem el a jövőmet. Jó alaposan megrostáltak minket, hiszen rengetegen jelentkeztünk. Végül harminchatan kezdtük az előkészítőt. Köztük mi hatan, szlovákiai magyarok. A hat emberből pedig azóta csak én jöttem vissza.
Tényleg jobb a külföldi iskola?
Természetesen Szlovákiában is léteznek kitűnő iskolák. A magyarországi iskolák azonban, valljuk be, kicsit magasabb színvonalúak. Aki az anyanyelvén szeretne tanulni, nem véletlenül választja Magyarországot. Először mindig a határ menti városok jönnek a képbe: Mosonmagyaróvár, Győr, Tatabánya, Budapest, Eger és Miskolc. Péter (28) Galánta mellől, Taksonyról származik, és viszonylag fiatal kora óta érdekelte a programozás. Középiskolába Győrbe járt, majd az egyetemet már Brünnben, Csehországban kezdte.
– Egy informatikai szakközépiskolát választottam, és reméltük a szüleimmel, hogy ez fogja a legtöbbet adni. A középiskola alatt szinte egyáltalán nem beszéltem szlovákul, ezért úgy döntöttem, hogy itt az ideje felfrissíteni a nyelvtudásomat, így Brünnben tanultam tovább. A mesterképzést pedig már Pozsonyban fejeztem be, mellette dolgozni kezdtem.
Péter egy évig dolgozott programozóként Pozsonyban, majd Budapesten kapott állást.
– Három napot dolgoztam Pesten, a maradék kettőt otthonról. Ez majdnem két és fél évig tartott. Pár hete pedig Dublinba költöztem. Úgy éreztem, hogy már monoton a munkám, és váltani akartam.
Dublinban találtam egy jó állást. A terv most az, hogy másfél évig itt maradok, aztán hazamegyek. A tapasztalatokat jó lenne otthon kamatoztatni. A barátnőm, a család és a barátok mindig hazahúznak.
Ezt akartam, vagy így alakult
Mikor erről a témáról beszélgetek a sorstársaimmal (akik kint maradtak), mindig megkérdezem, hogy miért nem jönnek vissza. Azt mondják: így alakult. Az esetek nagy részében azonban azért nem jönnek haza, mert vagy kapnak kint egy jó állásajánlatot, vagy ott találják meg a számításaikat, a szerelmet. Sokan úgy gondolják, hogy néhány év után majd hazaköltöznek, ám minél tovább halogatják a hazatérést, annál nehezebben indulnak el. Pláne akkor, ha a párjuk nem beszéli az ország nyelvét. Ekkor jönnek az élet nagy kérdései: Hogyan tovább? Hol vagyok otthon? Hogyan látom a jövőmet?
A somorjai származású Melinda (35) Pesten végezte el az egyetemet. Nagyon tetszett, amikor azt mondta, hogy ő már akkor tudta, mikor kiment, hogy haza fog jönni. Így is lett. Melinda művészettörténetet tanult Budapesten, és több mint tíz évet töltött a magyar fővárosban. Dolgozott, tapasztalatot szerzett, és ott ismerte meg párját, aki szintén szlovákiai magyar. Öt évvel ezelőtt összeházasodtak, és visszaköltöztek Szlovákiába.
– Nagy húzóerő volt, hogy a férjem is csallóközi magyar. Tudtam, mit akarok. Amikor kimentem, az anyanyelvemen akartam tanulni a magyar művészetet. Viszont azt is tudtam, hogy utána haza akarok jönni. Mert a hazatéréshez kell a céltudatosság – na meg egy kis szerencse is. Mert nem mindegy, hogy kivel hoz minket össze a sors. Ettől függetlenül korántsem egyszerű megállni a helyünket itthon. Melindának sokat segített, hogy szlovák középiskolában tanult, és az, hogy sok szlovák barátja van.
– Pozsonyba visszajönni úgy, hogy nincsenek kapcsolataid, nem tudod, kihez fordulj, tényleg nehéz. Viszont ha tudod, hogy mit akarsz, és mindent beleadsz, már más a képlet.
Melinda külföldön megszerzett tudását kamatoztatja, és mára már a pozsonyi Kún Kelemen Fine Arts kereskedelmi és magángaléria tulajdonosa. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vágyódik vissza oda, ahol fiatal felnőtt éveit töltötte.
– Hiányzik a bázis. Hiányoznak a barátaim, a professzorok. Csábítgatnak a nagyváros kósza fényei: gyere vissza! Hiába van perfekt szlováknyelv-tudásom, az én felnőtt személyiségem Magyarországon kalapálódott. Hiszem, hogy ezzel gazdagodtam. S kicsit kozmopolitább vagyok, mint az itthoniak.
(© Drew Bardana)
Kultúrsokk
Egy másik országban leélni tizenvalahány évet tényleg azt jelenti, hogy nem jöhetünk el onnan anélkül, hogy ne szednénk össze egy másik gondolkodást. Vagy akár egy másik modort. Nekem például mindig azt mondták a rokonaim, amikor hazajöttem, hogy affektálok. Ami azt jelentette, hogy elhagytam a csallóközi nyelvjárást. Nem úgy, mint Zsuzsi (32), aki Ipolyságról származik, és a sági gimnázium után budapesti egyetemet választott magának.
– Adott volt, hogy Magyarországon tanulok tovább. Sosem voltak nyelvi problémáim, de úgy éreztem, hogy az anyanyelvemen könnyebben boldogulok. Budapestet sosem éreztem külföldnek, mivel határ menti városból származom.
Zsuzsi kilenc évet töltött Magyarországon, ám palóc tájszólásán ennyi év után sem esett csorba. Ugyanolyan ízesen beszél, mint azelőtt, de bizony neki is új otthon lenni.
– Komplett kultúrsokk volt számomra, amikor hazajöttem. Nem értettem, miért nem lehet a zebrán átengedni a gyalogosokat. Nem értem, miért kell állandóan siránkozni. Hatalmas ambíciókkal tértem vissza, ám a lendületet mostanra kezdem elveszíteni. Nem tudom, miért gondolja itt mindenki azt, hogy semmit nem lehet.
Hiszen rengeteg minden csak rajtunk múlik! Az elején sokat segített a család, a szüleim és a barátom. Hiszen arra is rá kellett jönnöm, hogy itthon nincsenek is igaz barátaim. Bizony, a kint maradásban döntő szerepet játszhat a barátok hiánya.
Erika (30) Párkányból származik, és egy felvételin átélt csalódás vezette Magyarországra. A középiskola után Besztercebányára jelentkezett színművészeti főiskolára. Az utolsó rostán azonban kiesett.
– A zsűri azt mondta, akcentussal beszélek, és miért nem Magyarországra jelentkezem egyetemre. Nem értettem, miről beszélnek, hiszen hétéves korom óta szlovák iskolákba jártam. Én itt vagyok otthon, mi itt vagyunk otthon! Ám a kudarc után nem találtam a helyem. Kerestem magamat, és a nekem való egyetemet. Őszintén szólva, az az opció, hogy Magyarországra menjek, sose fordult meg a fejemben. Életem legjobb döntésének bizonyult, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarára jelentkeztem, mesterképzésnek pedig az ELTE bölcsészkarát választottam. Budapesten akartam maradni, de egészségügyi okok miatt visszaköltöztem Párkányba.
Erika Pozsonyban talált munkát egy felkapott webáruháznál, ahol magyarországi kapcsolattartó, fordító és ügyfélkezelő volt.
– Az egyetemi évek alatt sok nagyszerű barátot találtam, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Azért persze hiányzott a család és a barátom is, aki mostanra már a férjem. Erika azóta családot alapított, és Párkányban telepedtek le.
Megéri hazajönni?
Aki hazajön, rengeteg barátot hagy hátra, hiszen ennyi idő után az embernek külföldön is lesz egy új családja. Kati (34) tavaly jött haza Londonból. Összesen 10 évet töltött Angliában. Huszonhárom évesen puszta kíváncsiságból ment ki külföldre, au pairként kezdett dolgozni. Aztán elvégzett egy főiskolát, pszichológusnak tanult. Tervei között egyáltalán nem szerepelt az esetleges visszatérés.
– Eleinte buli volt több emberrel együtt lakni, csavarogni, de ahogy telik az idő, változik az értékrend. A harmincadik életévem betöltése után egyre jobban kezdtek hiányozni az otthoni ízek, a család. Egyre többet gondolkoztam azon, hogy mégiscsak haza kéne jönni. A páromat is otthon találtam meg.
Kati Londonban végezte el a főiskolát. A munkáltatók itthon tartottak a külföldi diplomájától.
– Más a felfogásom és a rálátásom. Ez azért van, mert nagyon sok más országból és kultúrából származó emberrel barátkoztam, dolgoztam. Beleláttam az életükbe. Rájöttem, hogy van más is a világon, nem csak az, amit mi itt ismerünk. S hogy a másoké is lehet jó.
Kati jelenleg Nagyszarván él, és szaktanácsadóként dolgozik.
(© Drew Bardana)
„Mindenhol jó, de legjobb…”
Riportalanyaim és én visszataláltunk. Bátran hazajöttünk, de azért titkon mégis rengeteg dologtól tartottunk. Hogyan tudunk visszailleszkedni? Otthon fogjuk érezni magunkat, vagy most már mindig kicsit idegenek maradunk? (Mi lesz a szlovákkal?) Közben ott motoszkál a fejünkben, hogy mi lett volna, ha… Ha kint maradunk? Mi lesz, ha nem fogjuk bírni? Újra összecsomagolunk? Mert bármennyire is hihetetlen, mindnyájunknak van egy kiskapuja. Legfeljebb visszamegyünk. Oda, ahol szintén otthon érezzük magunkat. Ahol ugyanígy tudnánk élni. S talán pont ebben rejlik a titok. Hogy mindenhol otthon lehetünk, ahol megteremtjük magunknak az otthonos körülményeket.
A Bodrogközből, Királyhelmecről származik Nagy Tamás (29), aki több ismert külföldi egyetemen is megfordult, aztán hazatért.
– Szerettem tanulni. Jó egyetemre akartam járni, így választásom Prágára esett, és a Metropolitan University Prague egyetemre, ahonnan később sikerült Párizsba (Institut d’études politiques de Paris - Sciences Po), illetve az Egyesült Királyságba (University of St Andrews) továbbkerülnöm. Szakmailag ezek a minőségi külföldi iskolák sokat adnak, és a külföldi lét is rengeteg tapasztalattal jár. Megismeri, kitanulja az ember, hogyan működik körülötte a világ.
– Miben jobbak a külföldi egyetemek?
– Elsősorban a pedagógusok sokkal komolyabban veszik a diákokat. Az utolsó fázisban szinte kollégaként tekintettek rám. Ez itthon nem jellemző, sőt. És a sok idegen nemzetiségű diák, akivel találkoztam, gazdagította a látókörömet. Hiszen ahány nép, annyi világ.
– Miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz Szlovákiába?
– Legfőképpen azért, mert újra egyensúlyt szerettem volna teremteni a szakmai és személyes életem között.
És mert sikerült itthon érvényesülni, és ebben a pillanatban úgy érzem, hogy többet tudok adni magamnak és magamból itthon. Lehet, hogy ez így marad, lehet, hogy idővel változik, ám ebben a pillanatban úgy érzem, itthon van a helyem.
– Milyen tapasztalataid vannak álláskeresés terén?
– Valószínűleg pont olyanok, mint mindenki másnak. Vegyesek. Sikerek és kudarcok. Legfőképpen viszont azt tanultam meg, hogy előbb nekem kell hinnem abban, amit el akarok hitetni másokkal.
– Megkönnyítette a munkakeresést, hogy külföldi egyetemen tanultál?
– Egyértelműen megkönnyítette.
– Jelenleg hol dolgozol?
– Jelenleg biztonságpolitikai szakértőként dolgozom egy Pozsonyi, külpolitikával foglakozó nemzetközi civil szervezetben, ahol erősíteni próbáljuk az ország pozícióját a nyugati integrációs szervezetekben.
