Az önismeret fontosságáról sok írás született már, ezúttal saját szemszögemen keresztül próbálom megragadni a dolog lényegét és jelentőségét. A magam 26 évével úgy látom, önismeret nélkül ma nincs teljes értékű élet, csak bolyongás. Olyan világban és társadalomban élünk, ahol önmagunk ismerete legalább annyira fontos a túléléshez, mint a napi betevő megteremtése. Mert a megélhetés és a mindennapos küzdelmek közé bizony bekúsztak a mentális problémák is.
Van a Shrek című animációs filmben egy jelenet, amely az utóbbi időben egyre többször eszembe jut. Szamár megkérdezi Shreket, hogy mondja már el neki, milyen egy ogre valójában? Shrek erre azt feleli: „Az ogre olyan, mint a hagyma: több rétegből áll.”
Nemrég tudatosítottam csak, hogy micsoda lehetőségek is rejlenek ebben a hasonlatban. Hiszen ha képletesen értve mi is lehántjuk magunkról a különböző rétegeket (ha úgy tetszik: szerepeket) és a hétköznapi beidegződéseket, akkor a végén marad egyetlen mag vagy réteg. És ott rejlik majd az igazi válasz minden kérdésünkre.
Hadd magyarázzam el ezt egy személyes példán keresztül. Gyerekként nagyon sok történetközpontú videójátékkal játszottam, amelyek valósággal lenyűgöztek. Ám mivel tudtam, hogy valószínűleg nem leszek videójáték-fejlesztő, viszont szeretnék magával ragadó, fordulatos és mély történeteket kitalálni, ezért aztán elhatároztam, hogy író leszek. Onnantól fogva amikor csak megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, általában mindig azt mondtam: regényíró.
Az írói létem aztán érdekes ívet járt be. Kezdődött füzetekbe írt vázlatokkal, majd a középiskolában már különböző kriminovellákat írtam pályázatokra. Tizenkilenc évesen a Quimby együttes hatására kezdtem el verseket írni, az egyetem alatt és után pedig az újságírás felé fordultam – s a versírással együtt a mai napig tart ez a vonal.
Mindezzel csupán arra szeretnék rámutatni, hogy ha lehántanám magamról a különböző rétegeket, és meg kellene neveznem létezésem értelmét, akkor bizony nem tudnék mást mondani az íráson kívül. És ezt tényleg komolyan gondolom. E sorok írásakor is megborzongok a felismeréstől, hogy ez a gyerekkori szórakozott álom mindvégig jelen volt az életemben. Miközben én regényírásról beszéltem a pályaválasztási tanácsadónak, a középiskola alatt közgazdaságtant, míg az egyetemen pedagógiát, irodalmat és történelmet tanultam. S ma mégis jórészt írással foglalkozom.
Az utóbbi évek történései, traumái és tapasztalatai bizonyos mértékben felnyitották a szememet. Máshogy nézek a dolgokra, és egyre inkább azt látom magam körül, hogy nagyon sok ember azért szenved a hétköznapokban, mert nem találja a helyét. Mert amikor lehántják magukról a különböző rétegeket, jóformán üres héjat találnak. Sok embernek a munka az élete, mókuskerékként élik meg a mindennapokat, és nincs érdemi kikapcsolódásuk: olyan, amit tényleg feltöltené őket.
Ezért aztán menekülnek: ki a közösségi média, ki az értelmetlen tévéműsorok, ki pedig a szerencsejátékok felé. Manapság már nem tudom bíráló kritikával illetni ezeket az embereket. Inkább sajnálom őket, őszintén, mert látom, hogy egytől egyig bolyonganak. Iránytűre lenne szükségük a bennük rejlő zűrzavarban.
A probléma gyökere pedig gyakran a szembenézés hiánya. Biztos vagyok benne, hogy sokan félnek szembenézni saját magukkal és azzal, amit magukban találnának. Félnek a bennük rejlő zűrzavartól, ezért aztán folyamatosan külső ingerekkel, zajjal próbálják meg elnyomni a negatív érzéseket. A közösségi oldalak bújása instant dopaminforrás, vagyis a boldogsághormon olcsón és könnyedén beszerezhető. Pedig sokan nem is sejtik, micsoda ereje van a felismerésnek. S ehhez az önismeret a kulcs.
Hangozzon bármennyire is furcsán, de ha tudom azt, milyen nem vagyok, már közelebb vagyok a megoldáshoz. Ha azt látom, hogy üresek a hétköznapjaim, és a kevés szabad időmet ócskaságokra fecsérelem (olyan dolgokra, amelyek semmilyen módon nem szolgálják a javamat), akkor már tudni fogom, hogy miért vagyok boldogtalan.
Minden emberben ott van a szenvedély, s van legalább egy olyan dolog, amiben különleges. Ezt a tehetséget azonban fel kell ismerni magunkban, és ehhez nem elég holmi felszínes önismeret. Nem elég tudni, mit szeretünk és mit nem. Le kell hántani magunkról minden egyes réteget ahhoz, hogy lássuk, milyenek is vagyunk valójában. Ezért gondolom azt, hogy az önismeret valójában szembenézés és elfogadás.
S hogy ne csak a levegőbe beszéljek: én nem azért írok annyit a közösségi média negatív hatásairól s a vele járó mentális problémákról, mert egy divatos, felkapott téma. Azért beszélek róla ennyit, mert, sajnos, a saját bőrömön tapasztaltam a dolgot. Én magam is függő voltam, s néha még mindig visszaesem. De már csak ezzel a kijelentéssel közelebb kerülök a gyógyuláshoz, mert nem hazudok magamnak, és a nem teszek úgy, mintha minden rendben lenne. Ehhez viszont az kellett, hogy szembenézzek a saját függőségemmel. Hogy lehántsak magamról minden réteget, és tisztán lássam: üresek a hétköznapjaim. Hogy ne meneküljek tovább, hogy elfogadjam és kimondjam: igen, azért görgetem ösztönösen az idővonalakat, mert valójában boldogtalan vagyok, és mindenáron próbálom elnyomni ezt az érzést.
(© Francesco Ciccolella)
Az elején azt írtam, ha magunkba nézünk, és meglátjuk a magot, akkor megtaláljuk majd az igazi választ minden kérdésünkre. Nálam ez a válasz is az írásban keresendő. Vannak napok, amikor tényleg nem találom a helyemet, frusztrált vagyok, és érzem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Aztán rájövök, hogy minden azért van, mert már hosszú ideje nem írtam. Egyedül az írás az, amiben igazán jó vagyok. Ebben tudok kiteljesedni, és ezen keresztül tudok igazán közel kerülni önmagamhoz.
Természetesen nagy vágyam, hogy egyszer könyveim jelenjenek meg. Mégis úgy gondolom, ha valamilyen oknál fogva ez mégsem valósulna meg, akkor sem lennék csalódott. Mert valójában önmagamért csinálom az egészet. Fontos, hogy legyen visszajelzés, de végső soron az írás nekem nem csupán terápia, önmegvalósítás vagy kreatív időtöltés, hanem egyben életforma is.
Van az a mondás, mi szerint nem az úti cél számít, hanem maga az út. Egy másik változata viszont úgy szól, hogy sem az út, sem pedig az úti cél nem olyan fontos, mint maga az útitárs. Éppen ezért bárhogy is élünk és bármit is csinálunk, nagyon fontos, hogy jóban legyünk önmagunkkal. S ha az életre úgy tekintünk, mint egy nagy utazásra, akkor jó tudni: bármennyien is vesznek körül, valójában végig önmagunk útitársai vagyunk.
