Mikor először beleolvastam a tiffany.blog.hu blogba, elképedtem. Hú, hiszen ez nem a tiniknek szól! S egyszersmind fellelkesültem: végre, egy igazi, felkészült blogger, aki nem csupán az olvasóját, de a blogja tárgyát is tiszteli. És életközeli tanácsokat ad abban a témakörben, hogy hogyan lehetünk divatosak. Elegánsak és stílusosak. Mert bizony minden nő erre vágyik.
Öltözködésünk kikiabálja, hogy kinek tartjuk magunkat. A ruha beszél. És nem szeretnénk, ha rosszat mondana rólunk. Erről és sok minden másról ír Vajda Mályi Zsuzsa a blogjában, amely visszafogottságával sokakat megigéz.
– Nem emlékszem életemnek olyan szakaszára, amiben ne lett volna jelen a divat – kezdi mondani kivételes közvetlenséggel Zsuzsa. – Már kislányként is naphosszat babákat öltöztettem, babaruhákat varrtam. Az sem volt mindegy, hogy mit ad rám az anyukám. Rettenetesen erőszakos voltam. A botrány akkor tört ki, mikor kitűnő tanuló létemre egy budapesti értelmiségi családban ki mertem jelenteni: én már bizony nem megyek gimnáziumba, hanem ruhaipari szakközépiskolába!
– Később sem bántad meg?
– Soha. Itt kitanultam a szakma csínját-bínját, megismertem az anyagok fajtáit, a jellemzőiket. Később sokkal könnyebben boldogultam az iparművészeti főiskolán, ahol divattervezést tanultam.
Napjainkra új műfaj született a neten: a blog. És megjelent a blogger, akinek véleménye van, s ez a vélemény nagy hatással bír a közvéleményre. (Mi ne tudnánk itt, Szlovákiában, ahol egy ismeretlen blogger parlamenti politikussá avanzsált!) A divatbloggerek külön kategória: a legjobbakkal a nagy divatházak is kesztyűs kézzel bánnak, a bemutatókon az első sorba ültetik őket.
– Manapság a végzős hallgatók teret kapnak, és a modelljeiket viszontláthatják a kifutókon. Akkoriban kicsit más lehetett a helyzet...
– Ilyesmi még nem létezett. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor valódi, a szó mai értelmében vett divat sem volt. Mégis úgy gondoltam, én a sors kegyeltje vagyok, mert bekerültem a Magyar Divatintézetbe, amelynek abban az időben a szakmailag rendkívül elismert Vámos Magda volt a vezetője. Tele voltam ambícióval, égtem a vágytól, hogy végre valami érdemlegeset tegyek... Erre majd másfél évig postára jártam, és kávét főztem. Hiába volt kedves mentorom szakmai támogatása, a divattervezési főosztályon rendre leszavazott az a pár emberevő, aki a hazai divatot uralta.
– Felmondtam, mert tudtam, csak úgy léphetek előre, ha önállósodom. Kapcsolati háló nélkül kezdtem: egy rozoga kis varrógépen varrtam napi tíz órában a különböző butikoknak. Ez négy évig tartott. Ráadásul akkoriban a farmer-összeállítások voltak a menők, amelyeket ipari varrógép nélkül hihetetlen szenvedés volt összevarrni. Ráadásul koptatni is kellett őket, mert a farmeranyagok még nem voltak kőmosottak. Mire összeszedtem némi kezdőtőkét, tönkrementek a kézízületeim és kicsit a szemem is. De megérte! A megtakarított pénzemen anyagokat vásároltam, és elkészítettem az első „kollekciómat”. Majd következett a kék elefántos korszak. Magyarország első igazán exkluzív butikja a Kék Elefánt volt, a tulaj pedig egy rokonszenves srác. Elkezdtem neki beszállítani, és mire észbe kaptam, szerelembe estünk.
– Végre szabadon szárnyalhattam, vagyis nagyban tervezhettem. Esténként órákig dolgoztunk a tervek felett. Nyerő páros voltunk. A fiú őstehetség volt, és észveszejtő dolgokat találtunk ki együtt – hamarosan az én modelljeimet hordta az egész város. Aztán elmúlt a nagy szerelem, és megint kezdhettem mindent elölről, a nulláról. Egy táskával jöttem el. Nem volt könnyű, de a legjobb terápia minden baj ellenében: a munkaterápia. Rájöttem, nincs mese, saját egzisztenciát kell teremtenem, egy biztonságos jövőképet, hogy soha többé ne legyek ennyire kiszolgáltatott. Elkezdtem beszállítani konfekciót Olaszországból. Jó üzletnek bizonyult, nemegyszer hetente kétszer is mentem árut választani. Egyszer a fáradtságtól el is aludtam az olasz autópályán. Talpra álltam...
– Új szerelem?
– Az is volt, igen. Akkoriban ismerkedtem meg a férjemmel, Vajda Péter filmrendezővel, akivel együtt nyitottunk egy diszkontáruházat. Igazság szerint fárasztott, hogy nekem kellett az üzleti résszel is foglalkozni, de megérte. Három év alatt annyit jövedelmezett, hogy megengedhettem magamnak, végre lassítsak a tempón, és pihenjek egy évet. Azért ezt nem úgy kell elképzelni, hogy valahol a tengerparton lógattam a lábamat. Mivel imádtam a nagyszüleimet, egyre fájdalmasabb volt látni, hogy már kifelé tartanak az életből. Végül egy év helyett két és fél éven át velük töltöttem a napjaimat. Hálás vagyok érte a sorsnak, hogy megtehettem.
– Közben persze gondolkoztam – és nem voltam benne biztos, hogy vissza akarok térni a divathoz. A helyzet ugyanis ez alatt a két év alatt sokat romlott, a nagy multik lenyomták a kicsiket. A világmárkákkal versenyezni lehetetlenség. A férjem ebben az időszakban a Magyar Televízió elnöki tanácsadója, majd a filmfőosztály vezetője volt, így sokat utaztunk. A hosszú repülőutakon sokat unatkoztam, míg fel nem fedeztem az egyik repülőtéren egy Agatha Christie hangoskönyvet. Annyira megtetszett a műfaj, hogy elhatároztam: meghonosítom Magyarországon. Nem sokkal később egy ismerősömmel a Geopen kiadón belül elkezdtük a hangoskönyvek kiadását. Élvezem és nagyon szeretem az új munkámat.
– Nem hiányzik a divat világa?
– Nem, mert nekem szenvedélyem a divat. Velem maradt továbbra is. Az ismerőseim, barátaim hozzám fordultak divattanácsért. Az egyik megkért, hogy rámoljam ki az egész szekrényét, és mutassam meg, mit mivel párosíthat. A másik vásárolni hívott. Mert azt is meg kell tanulni, mint minden mást. Az alap az önismeret!
Amíg egy nő nincs tisztában azzal, hogy milyen szabásvonal, ruhahossz, színek passzolnak neki, addig „belefullad” a hatalmas árukínálatba. Amikor valaki pontosan tudja, hogy mi áll jól neki, már csak arra fókuszál. Nem nézi végig a térd felett érő szoknyákat, ha tisztában van vele, hogy neki az a hossz előnytelen.
– Ennyi volna a titok? Másra nem is kell odafigyelnünk?
– Azért ennyire nem egyszerű. Szezon elején, mielőtt elmegyünk vásárolni, nézzük meg, mi lapul a szekrényünkben. Mi, nők hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük, mink van, és hazamegyünk a tizedik ugyanolyan színű nadrággal vagy blúzzal. Most sokan azt gondolják: könnyű annak, aki mást se csinál, csak vásárol. Pedig! Én évente kétszer megyek „beszerző körútra”, és egyszerre megveszem, amire szükségem van. Soha nem voltam a mennyiség híve, inkább a minőséget keresem. Vannak klasszikus darabjaim, melyek majd húszévesek, és egy-egy divatos kiegészítővel még mindig hordom őket. Egyszer megkérdezte egy olvasóm, áruljam már el, hol vettem azt az érdekes pulcsit, amelyet a blogos képemen viselek. Alig akarta elhinni, hogy szó sincs drága modellről, hanem a sokéves fehér blúzomra ráhúztam egy fekete trikót.
– Mindig mondogatom, hogy az öltözködésben a kiegészítőké a legfontosabb szerep. Vegyünk egy egyszerű, fehér blúzt sötétkék-fekete kombinációval, és ha felteszünk hozzá egy szép kendőt, elegáns övet, gyöngyöt vagy divatékszert, máris elegánsak vagyunk. Nem szabad megfeledkezni a táskáról és a szemüvegről sem! Nem igényel nagy befektetést, főleg most, hogy a Zarában, a Mangóban olyan modelleket találunk, amelyek bárhol megállják a helyüket.
– Ahhoz, hogy valaki elegáns legyen, nem elég, ha jól öltözött. Kell valami kis többlet is, de vajon mi az?
– Sok történet meséli, hogy a kitelepített arisztokrácia tagjai halálukig elegánsak voltak. Még akkor is, amikor a legnagyobb szegénységben éltek. Biztosan a régi mondást tartották szem előtt: „Nem az a fontos, hogy amikor bemész valahova, fölfigyeljenek rád, hanem az, hogy emlékezzenek rád.” Sajnos, a mai lányokból ez hiányzik. Ha jobban megnézzük a trendi Gucci babákat, akkor azt látjuk, mind egyforma. S nem hogy emlékezni nem lehet rájuk, de megkülönböztetni is nehezen. Nincs saját személyiségük, ezért egy márka mögé bújnak. Ennél már csak az a rosszabb, ha nincs pénzük, és hamisítványokat viselnek.
– Miért van az, mintha a gyártók csak vékony, fiatal nőkben gondolkodnának...
– A kereskedelem a tinédzserekre és a huszonévesekre van ráállva. Ők a legnagyobb vásárlóréteg. Sajna, azok is elcsábulnak, akiknek nem éppen ideális az alakjuk, vagy a koruk miatt sem engedhetik meg maguknak a csípőnadrágot, a toppot, a húszcentis cipősarkat. És nem csupán az utca embere öltözködik „félre” – erről a blogomban sokat elmélkedem. Egyszer – és tulajdonképpen ezzel a cikkel indult anno a blogos pályafutásom! – arról a jelenségről írtam, hogy mivel sem állami, sem önkormányzati szinten nincs nálunk hivatalos dress code, a közhivatalokban dolgozó nők botrányosan öltözködnek. A cikknek olyan nagy volt a visszhangja, hogy végül elindítottam a Reggeli Tiffanynál blogot, ami azóta is népszerű. Azzal, hogy nagyrészt környezetemről mondok véleményt, tanácsokat adok, az én megközelítésem más, mint a többi bloggeré. Aki valamelyest el akar igazodni a divatban, és valami személyeset keres, az gyorsan megtalál engem.
– Sőt, már nem csupán a blogodban olvashatjuk az írásaidat, de a magyar Marie Claire-ben is.
– A Marie Claire publicitást hozott számomra. Ma már a Diéta & Fitnesz magazin divatrovatát is én készítem. Egyre többet hívnak tanácsadónak – belekerültem a mókuskerékbe. Ma már a blogon is vannak munkatársaim: Schiffer Miklós stílustanácsadó és egy fiatal tehetség, Horváth Dorka segítenek. Egyetlen embernek ugyanis ez már sok, hiszen az olvasók várják az új írásokat, de azokra alaposan fel kell készülni.
Naponta figyelemmel követem a külföldi világmárkák hírleveleit, a neves külföldi bloggerek írásait, és olvasom a Vogue koncentráltabb, speciális kiadványait.
– Akkor meg is kérdezhetem, hogy mi lesz az őszi divat?
– Az a baj a kérdéssel, hogy mostanra elmosódott a határ az irányzatokban. Már nincsenek pontosan meghatározva a színek, a fazonok, mint régen. Ennél sokkal, sokkal eklektikusabb képet mutatnak a divatmagazinok. Én úgy gondolom, ha valaki rendelkezik egy alapruhatárral, és vesz hozzá pár „friss” darabot, akkor nagy bakit nem követhet el egyik szezonban sem.
– Miből áll az alapruhatár?
– Az alapruhatár: fekete, elegáns nadrág, szoknya, casual szonya, sötét casual vászonnadrág, kék-fekete farmer, két jól variálható fehér blúz, egy jó szabású blézer, kardigán, lapos és magas sarkú fekete cipő, barna cipő, hosszú szárú csizma magas és lapos sarokkal, egyszínű pólók több színben, fekete-barna-bézs táska, övek-stólák, kendők és bizsuk. A többiről írok a blogomon, ahol szeretettel várok mindenkit, sőt személyes kérdésekre is szívesen válaszolok.
