Ezt mondták régen (jó harminc éve) a divatos nőre. A stílusos nő ugyanis a Burdából öltözött, a szocializmusban a szabásminta ugyanolyan pult alatti áru volt, mint a finom gyapjú. A nők mégis elegánsak voltak, mert varrtak vagy varrattak maguknak: mai szemmel nézve ez volt a varrónők aranykora.
A mai nő nem varrat, ezért nem tudja, hogy a varrónő hogyan krétáz és fércel. Nem, nem az asztalon, hanem: rajtunk. Próba közben! A próba fogalmát is el kéne tán magyarázni, mert pont ettől tökéletes a ruha. Hogy ott és akkor szó szerint rajtunk szabják, ránk szabják.
Erről beszélgetünk Kovács Klárával (70), akit – tanárnő lévén – Komáromban sokan ismernek. Klárika imád öltözködni. Ötven felett sokan már nem a slágerdarabokra szavaznak, már a letisztultságot szeretik. Nem úgy ő! Imádja a nőies stílust, a libbenő ruhákat. Hamvas jelenség, s nagyon tud bánni a férfiakkal. Ennek hallatán elmosolyintja magát...
– Mi otthon négyen voltunk testvérek – magyarázza. – Kitűnő pozícióban, egyedüli lányként születtem. Az egész családom komoly férfiakból állt, pedagógusokból, illetve zenész és költő is volt (van) köztünk. És csak fiúunoka testvéreim voltak. A fiúk befogadtak, én pedig imádtam a fodros ruhácskáimmal és a masnijaimmal közöttük forgolódni. Mikor nagyobbacska lettem, és elmeséltem nekik, hogy egyik vagy másik fiú mit mesélt, dőltek a nevetéstől: Jaj, Klári, te ezt elhitted?!
Idővel rájöttem, milyen rugóra jár az agyuk, talán ezért sem hatottak rám soha a felszínes bókok. Igazából ők is sebezhetők, csak nekik nehezebb, mert az elvárások miatt nem mutathatják ki a gyöngeségüket. Azt viszont elvárják, hogy mi, nők, értékeljük őket.
– S nem érezte magát egyedül, hogy nagyon más, mint ők?
– A lányos magányt megéltem, de nem tudtam, hogy így hívják. Édesapám tanítóképzőbe járt, megtanította a gyermekeit a könyvek szeretetére. Engem, a lányt is, de azért figyelmeztetett: egy lánytól nem veszik jó néven, ha okos. Igaza volt, mindig akadt, aki nem vette jó néven, hogy volt véleményem, és ki is álltam mellette.
– Ez jól megfért a fodrok iránti vonzalmával?
– Óóóó, hát persze! A fodrok kiskoromtól végigkísérik az életemet. Áldott jó kisleány voltam, de a divatból nem engedtem. Ha nem vehettem fel a fodros köténykémet játszani, akkor puffogtam. Végül kiengedtek, és én mindig patyolattisztán tértem haza, pedig ugyanazt a fát másztuk meg a fiúkkal.
Kovács Klára
– Ezek szerint nem igazak a modern elméletek, hogy csak azért vagyunk lányosak, mert így nevelnek bennünket...
– Bizony nem! Mikor rossz fát tettem a tűzre, és édesapám a fiúkhoz hasonlított, mindig elkeseredtem. Egy percig sem irigyeltem őket, hiszen nekem ott voltak a pörgős szoknyáim, ők pedig mindig nadrágban jártak. Örök életemben visszahúzódó természet voltam, de az öltözködésben nagy lázadó, korán kiharcoltam például a nejlonharisnyát.
– Honnan meríti az erejét?
– Szeretek fiatalok között lenni, így nyugdíjasként is. Valljuk be, bizonyos kor után egy nő láthatatlan lesz: ez a társadalom válasza a korára. Szép nőként ezt nem egyszerű megélni. Mikor nehézséggel kerülök szembe, mindig édesapámra gondolok, aki három évig orosz fogságban volt. Ha ő kibírta a bányában, és 40 kilósan haza tudott jönni, akkor az én dolgaim is megoldhatók. Ami pedig mégsem, az meg elmúlik. Ha nevén nevezzük a rosszat vagy a fenyegetőt, néha már azzal kihúzzuk a méregfogát. Életutam közepén, 45 évesen, mikor felnőtt a fiam és a lányom, elkezdtem töprengeni az életemen. Velem most mi lesz?
Szembe kellett néznem azzal, hogy ami esetleg nem jó az életemben, arról én is tehetek. Nem volt könnyű. A lányom mindig mondogatta: Neked még annyi teendőd van, mama! Hisz ott a sok anyagod, amit még el kell varrnod!
– S mi is emiatt kerestük meg! Imádja a nőies részleteket a ruhán. Hogyan öltözött fiatalkorában?
– Csinosan. A varrógép elé ültem, és varrtam, ahogy akkoriban a nők zöme. Egyszer egy kollégám végignézett rajtam, és azt mondta: Klári, te olyan vagy, mintha a Burdából léptél volna ki! Kihúztam magam, hogy: igen, igen! Onnan van a ruhám.
– Varrótanfolyamra sose járt?
– Egyszer Győrben betértem egy kézimunkaboltba. Annyit álmélkodtam, hogy az eladó megszólított: menjek vissza hétvégén, mert kezdődik egy patchwork varrótanfolyam. Végül négy évig jártam oda. Fárasztó volt az ingázás, de megérte. Az alapokat az anyai nagymamámtól lestem el, aki csodálatos varrónő volt: magyarázott, közben pedig mutatta. Szebbnél szebb ruhácskákat gyártott egyetlen lányunokájának, a régieket meg kis kötéssel, csattal bolondította meg. Általában a gyerekek nem szeretik, ha ruhát kell próbálni, hát én imádtam! Szerettem, mikor a nagymama csak velem foglalkozott. Gyerekkoromban az emberek még kiöltöztek, mert korzózni jártak.
– Hogy nézett ki ez a korzózás?
– Édesanyámon mindig szép szövetkabát volt, a nagymama varrta neki. Én pedig élveztem, hogy pörgős szoknyát viselhetek, a masni pedig minden kislánynál biztos pont volt. Minden vasárnap a Nádor utcán vonultunk. Ez még a hatvanas évek elején is így volt. Tinédzserkoromra már kikopott a szokás, utána egymáshoz jártunk át a barátnőimmel. Az egyiknek varrónő volt az anyukája; és megint csak a divat állt a középpontban. Különben mi még tanultuk a horgolást és a kötést az iskolában, háztartástanunk volt az ötödik osztályban, a fiúknak meg barkácsóra. Még stoppolni is megtanultunk.
– Hogyan varr? Örömmel, lassan, gyorsan? Azt mondják, ez árulkodik az ember természetéről...
– Precíz vagyok. A tanfolyamon sokszor nevettek rajtam: Na, a Klára már fejt, jó úton halad! A fiam a mai napig szívesen viseli, amit választok neki, a lányom pedig sokáig szerette leszedni rólam a ruhákat. (Nevet.)
– Szabásmintából varrt?
– Igen, elég gyorsan kiigazodtam rajta. A nagymamámnak járt a Praktische Mode, ebben rajzolt divat volt. A nagymama tudott méretre is szabni.
– Milyen ruhákat varrt magának?
– Nőieset. Mindig is szerettem a ceruzaruhákat, a karcsú derekat, az enyhén loknis szoknyákat, a fodros blúzokat.
– Édesanyja is varrt?
– Négy gyereket nevelt, sokáig otthon volt velünk. Varrt is ránk, de mikor visszament dolgozni – elárusítónő volt –, már nem volt rá ideje.
Végül pulykamérgemben én is elkezdtem varrni, mert nem szerettem várni, s a ruhát már másnap fel szerettem volna venni...
– Ez mikor volt?
– 15-16 éves lehettem. Akkoriban nagy változások zajlottak a világban. A kubai válság, a vietnami háború – mi meg otthon a gombafejű Beatlest hallgattuk. Divatba jött a farmernadrág, a fiúk elkezdtek hosszú hajat hordani, a lányok pedig miniszoknyát. Ez kiverte a biztosítékot, hiszen előtte teljesen szolid volt a divat. Csinos, de szolid! Nekem a miniszoknya azonnal megtetszett, a fiútestvéreim is dicsértek benne. Sokat számított a szavuk: ha ők azt mondták, hogy jól áll egy ruha, akkor tudtam, hogy kiléphetek benne az utcára. Ők képviselték a vizsgáztató férfitekintetet!
– Otthon nem ellenezték a lázadó ruhákat?
– A nagymama azt tartotta: egy fiatal leány sikkesebb rövid szoknyában. A hosszú és midi szoknya nem előnyös egy fiatal nőnek. Tetszett, hogy ilyen modern nagymamám van. Mindig azt mondogatta: fontos, hogy egy hölgy minden tavasszal felfrissítse a ruhatárát, legyen két új blúza, egy új szoknyája és egy ruhája. Sokáig be is tartottam a tanácsait. Ez akkor változott meg, mikor beleszerettem a farmerbe. Az elején tiltották, mert a szocializmusban a lázadást szimbolizálta. A Tuzexben lehetett kapni valutáért, később pedig a magyar butikokban. Tilos volt a hosszú haj is. Ha ezek a „huligánnak” nevezett fiúk találkoztak a rend őreivel, akkor egytől egyig mindet megkopasztották. Szó szerint! A lányoknak pedig patentharisnyát kellett hordani, a nejlonharisnya tiltólistás volt. Kilencedik osztályban már nem tudtam elképzelni azt, hogy a csinos szoknyámhoz vastag, bordás harisnyát húzzak, amelyiknek semmi rugalmassága nem volt, és harmonikázott. Ezért én inkább bokazokniban jártam, még októberben is, s igencsak megfáztam. Ekkor jelentette ki az apukám: „Jól van, kislányom, megengedem!” Mire az összes patentharisnyámat kidobtam, s én voltam az első, aki nejlonharisnyában jelent meg az iskolában.
– Ehhez mit szólt a nagymama?
– Ő csak a farmert nem szerette, de ez később volt. A textilboltokban akkor már csodás farmeranyagokat lehetett kapni, hímzésekkel, apró virágokkal, pöttyökkel, kockákkal. Imádtam őket! Ez volt az első összekülönbözésünk a nagymamával, aki azt mondta: „Azért ez hozzád nem illik!” Ő úgy vélte, hogy a farmer nem lehet sikkes.
– Mi volt jobb régen, és mi jobb most, ha összehasonlítjuk a régi és a mai divatot?
– A nők megengedhették maguknak az elegáns öltözetet, a kiskalapot, a magassarkút. Nem rohantak, hanem lassan sétáltak. Tették a dolgukat, de azért mindenre volt idejük. Igényesebben, elegánsabban öltözködhettek. Elegánsak voltak, „viselték” a ruhát, mert volt idejük viselni. Manapság a dolgozó nőnek praktikusan kell öltözködnie.
– Azt gondolja, hogy kiveszett a sikk a mai világból?
– Egyrészt a rohanás miatt, másrészt elkényelmesedtünk. Van egy közmondás, hogy: „Nem a ruha teszi az embert.” Én ezzel vitába szállnék, nagyobb bizalommal vagyok egy olyan ember iránt, aki ad magára és ápolt.
– Mit üzenne a mai fiataloknak?
– Azt üzenném, hogy szeressék a nőiességüket. Nyugodtan hangsúlyozzák ki, hogy igazi NŐK, hisz nem véletlenül születtünk nőnek.
Sallay Erika és Darnay Krisztina
