1952-ben indult útjára a Dolgozó Nő. Mikor erre az első lapszámra gondolok, nem bekötött példányokat látok a szemem előtt, hanem az olvasókat. Az első nőket, akik a kezükbe kapták a nekik szerkesztett lapot, amit végre a saját anyanyelvükön olvashattak. Vajon milyen frizurát viselhettek, karádysan bedauerolt fürtöket, vagy csak úgy hetykén, munkáslányosan a fejük búbjára tolták a pöttyös kendőt? Úgy érzem, hogy remegő kézzel lapozhatták az első számokat, s biztosan hátulról kezdték az olvasást, ahova abban az időben a divat rovat került: keresték a közelgő tavasz első fecskéit, a kis divatrajzokat...
A háború hosszú évei után – nagyapáink alig jöttek meg a frontról (ha megjöttek), máris bevagonírozták őket családostul, s indultak a transzportok Csehország felé –, ott és akkor, ezek után a viharos idők után valami újat, mást képviselhettek ezek a magazinok. Hisz a nagy pusztításokat követően szürke volt minden, szürkék voltak az utcák, a ruhák, a lelkekben azonban már ott pislákolt a fény...
A nő élt, s életben akart maradni, és az is eljutott hozzá, hogy a vasfüggöny másik felén Christian Dior gyönyörű pörgős szoknyákat gyárt már évek óta, és a karcsú derék a divat...
A Dolgozó Nő hetilapként a szocializmusban megrekedt nők tömegeinek – hitvallása szerint elsősorban a munkásnőknek és a fejőnőknek, mert ők képviselték abban az időben a vezető osztályokat – a reményt jelentette. Lesz még egyszer rúzs a szánkon, s talán a csorba tükröt is újra lehet cserélni... Lett is, mert következtek a konszolidáció évtizedei, s ennek az új korszaknak a magyar női gyerekeket szültek, akiknek a kezébe magyar újságot adtak, a lányoknak a Nőt, mert az első, amit megtanítottak a gyermekeikkel, az volt, hogy „ne feledjétek, hogy mi magyarok vagyunk”...
Erre gondolok én, mikor a Nő első évtizedének számait lapozgatom. A Nő mindig az élet folytonosságáért, a nőért, az anyáért és a gyerekért állt ki – és az értéket testesítette meg.
A jóságnak és a szépségnek igenis helye van a világban, nem válthatók ki semmivel, mert ezek a legszebb emberi tulajdonságaink. Nem akar ez a mostani Nő sem mást megmutatni, bár témáiban és vizualitásában egy teljesen más korszak szülötte. De az olvasóját ugyanúgy érdekli a divat, a saját női léte, az önmegvalósítás, a gyermeknevelés kérdései – s egyik sem előrébb való a másiknál, mert az élet mindegyik vetülete ugyanolyan fontos.
Az Új Nővel ma is az értékek mellett állunk, s úgy szeretnénk nyitogatni a lap világképét, hogy az olvasók minden lapszám után azt érezhessék: Na, ezen érdemes lesz elgondolkodni... Néha kötéltáncot járunk, amikor valami szokatlanról írunk, de úgy érezzük: nem létezik, hogy másnak ezek a kérdések nem fontosak.
Olyan témákról írunk, hogy merj és tudj kiállni magadért, merd beengedni azt, ami új – persze alig van új dolog a világban, a történelem csak ismétli önmagát. Például a kommunizmus is ilyen (amiről ebben a számunkban írunk), csak most más csomagolásban dobják elénk a témát. De a Nő már ismeri, hisz hosszú, hetvenéves élettartama alatt találkozott vele...
Hiszen a nő örök!