Rozsnyó központjában van egy kis cukrászda, ahol a kávé mellé mézeskalács dukál. (És amelyik a kirakatában magyarul is hívogatja vendégeit: az egykori magyar városban már alig találni ilyet.) Mmm, isteni finom itt a mézes! A pulton karácsonyfa, szívek, harangok, piros autó, csipkés szárnyú méhecske és csillagok, csillagok.
– Az egész kedvelésből indult – tudom meg a tulajdonosoktól, Szabó Stefánia és Lóránt házaspártól. – Stefánia karácsonyra mindig mézeskalácsokat sütött, amelyeket nagy örömmel díszítgetett. A barátok a csodájára jártak a finomságoknak, és arra biztatták Stefániát, kezdje el árusítani a mézeseit. Ekkor csatlakozott a vállalkozáshoz – az egyébként történész végzettségű – Lóránt.
Ő is kitanulta a díszítés fortélyait, bár a komolyabb minták Stefánia keze munkáját dicsérik. Lóránt főleg a kis cég menedzselésével foglalkozik. A feleségével remekül kiegészítik egymást. Nem csoda, hogy az üzlet felvirágzott. Rozsnyó a múltban forgalmas kereskedőváros volt, ahol leginkább mézzel, méhviasszal és mézsörrel kereskedtek. Ezek a termékek országos hírűek voltak, sőt a mézet egész Hamburgig szállították.
Messze földön híres volt a rozsnyói mézeskalács is, amelyről a város egyik történetírója így írt: „Az ősi mézeskalácsos-ipar egyesíteni tudta Rozsnyón a konyhaművészetet a szobrászművészettel, sőt a költészettel is.“
A rozsnyói mézeskalács-készítés hagyományai egészen az 1600-as évekig nyúlnak vissza. A szakma csak századunkra nőiesedett el – a mesterek évszázadokon keresztül férfiak voltak. Érdekesség, hogy azelőtt egészen más alakzatok voltak divatban: a mai szaggatótechnika helyett ún. ütőformákat használtak.
Minden mester fából kifaragott egy-egy jellegzetes, a saját cégére jellemző formát, ebbe nyomták bele a tésztát, borították ki, majd sütötték meg.
Stefánia és Lóránt
Csak a 19. századtól használnak szaggatóformákat, körülbelül ekkor kezdték el mázzal díszíteni a már kész kalácsokat. Szabóék megpróbálkoztak feleleveníteni a hagyományokat, ám kiderült, hogy az ütőformás módszer nem is annyira egyszerű. Ugyanis speciális, keményebb tészta szükségeltetik hozzá.
Ennek receptjét pedig a hajdan volt mesterek a legnagyobb titokban tartották: a recepttolvajoktól tartva le sem írták azokat. Így mára nem maradt fönn belőlük egy sem.
– Nem volt miből meríteni, így ki kell kísérleteznünk a receptet – mosolyog Stefánia. – És rá kellett jönnünk, hogy igazuk volt a régieknek: ha meg akarunk maradni a piacon, akkor akár a régi mestereknek, nekünk is titokban kell tartanunk az elkészítés csínját-bínját.
– Mikor vállalkozni kezdtünk, azt hittük, a piacunk Magyarország és Németország lesz majd – mondja Lóránt. – Tévedtünk: kiderült, hogy Szlovákiában kedveltebb a figurális mézeskalács. Magyarországon ugyanis a mesterek leragadtak a hagyományoknál: a tükrös szívnél, a lovas huszárnál, illetve a pólyás babánál. Németországban pedig ma már szinte csak puszedliket gyártanak – futószalagon. Pedig Németország a mézeskalács hazája, innen terjedt el, s vált népszerűvé Európa-szerte.
A karácsonyi kollekció – ezek a szép díszek jól mutatnak a fán.
A kis műhely évente három kollekciót dob piacra: egy karácsonyit (csillagok, karácsonyfadíszek, harangok, mézeskalács házak és fenyők), egy húsvétit (nyuszik, tojások, virágok) és egy nyárit (halak, állatkák, méhecskék, söröskorsók). Van munka bőven: a vásárlók nagyra értékelik és megbecsülik a kézi munkát – örülnek, hogy kiváló ízminőségű, egyedi díszítésű darabokhoz juthatnak.
A századok alatt sokat változott az ízlés: azelőtt a huszárnak, ma már a kisautónak és a méhecskének örülnek a gyerekek. Egyvalami azonban nem változott: a legkelendőbb forma még napjainkban is a szív alak.
„A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a mercur patronátussága alatt áll, hanem Ámoré alatt. Csupa merő szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot áraszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel. Úgyszólván a szájába rágja a vásárlónak, ötletekkel látja el, hogyan legyeskedjék a fehérnép körül. Ott van a mézeskalácsos szív – egy kis célzás; mandulával kirakott lovas – egy kis jóslás; pólyás baba vagy bölcső – egy kis szemtelenkedés“ – írja Mikszáth Kálmán A fekete városban.
