A karácsony – Jézus Krisztus születésének ünnepeként – a keresztény világ egyik legfontosabb eseménye. A szeretet ünnepének legismertebb jelképe, a karácsonyfa, érdekes módon azonban mégsem keresztény múlttal rendelkezik. Az örökzöldek tisztelete ugyanis már az ókori római, egyiptomi, germán és kelta hagyományvilágban is ismert volt.
A téli napfordulót az ókori népek a napisteneik iránti tiszteletből ünnepelték meg december 25-én. Ezt a téli ünnepet a Római Birodalomban a 3. századtól kezdve tartották meg rendszeresen. Az ókeresztény egyház a pogány ünnep ellensúlyozásának érdekében ezen a napon kezdte el ünnepelni Jézus Krisztus megszületésének ünnepét, a karácsonyt.
(© Emily Doliner)
A karácsony elengedhetetlen elemének számít a szoba fő dísze, a pompásan feldíszített karácsonyfa. El sem tudnánk képzelni a szeretet ünnepét a helyiséget betöltő fenyőillat nélkül, az ajándékbontást a ház ékének hiányában. Az ünnep magától értetődő kellékeként tekintünk a karácsonyfára, legyen az akár valódi, akár műfenyő. Elgondolkodtunk-e azonban valaha a fa díszítése közben azon, hogy vajon milyen indokok állnak ezen ikonikus ünnepi jelkép létrejötte mögött?
Az örökzöld szimbolikája
Miképpen ma fenyőfát állítunk az ünnep alkalmával, úgy az ókori népek is örökzöld gallyakat aggattak az ablakaikra, ajtajaikra. Az ókorban úgy tartották, hogy a hideg, sötét évszak beköszönte a napisten megbetegedésének jele, ezért a tél ünnepén az élet megújulásába és a fénybe vetett hitet ünnepelték. Az ágak örökzöld színe az élet szimbólumaként a napistenség megerősödésére, valamint a gonosz lények és a sötétség elűzésére szolgált. Az egyiptomiak Ré napisten felgyógyulásának elősegítéséhez, illetve a halál felett győzedelmeskedő élet szimbólumaként pálmalevélből készült gyékényszőnyeggel díszítették otthonaikat. A rómaiak téli napfordulókor tartott ünnepe, a Saturnalia az ajándékozás és a vidámság napjának számított.
A római újévkor pedig a házakat és templomokat zöld lámpákkal és növényekkel díszítették, a szegényeknek és a gyerekeknek pedig ajándékokkal kedveskedtek. A skandinávok pedig úgy vélték, hogy az örökzöldek Balder napisten különleges növényei.
Az első karácsonyfa
Egyes források szerint a középkorban elterjedt volt, hogy fiatal, életerős fákat vágtak ki, mintegy áldozati rituáléként. Egy ifjú élet feláldozását jelképezte a szokás, ezzel emlékezve meg Jézusról, aki szintén élete teljében áldozta fel önmagát értünk. Mások szerint azonban a karácsonyfa állításának hagyománya a 16. századra tehető, méghozzá a Német-római Birodalom területéhez köthető. A legenda szerint valószínűsíthető, hogy a német reformátor, Luther Márton volt az első, aki karácsony alkalmával feldíszített egy fenyőfát.
Egy téli sétán, hazafelé tartva lett figyelmes arra, hogy az egyik fenyő ágairól csillagok fénye tündököl vissza rá. A látvány annyira megbabonázta, hogy állítólag, amint hazaért, gyertyákkal díszítette fel az egyik fenyőfát, hogy újraidézhesse családjának azt a csodás látványt, melyben a hazafelé tartó úton része volt. A karácsonyfa-díszítés így a fővonalbeli kereszténységtől leszakadt lutheránus és protestáns hívők körében terjedt el elsőként. Sőt, a karácsonyi ajándékozás hagyománya is tőlük ered, ezzel ösztönözték ugyanis a gyermekeket a nagyböjt betartására.
A karácsonyi piramis
Más források szerint a karácsonyfa elődjének a német eredetű, úgynevezett karácsonyi piramis számított. Ez egy nagy virágcserépbe állított vagy egy fatönkhöz erősített deszkaszál volt, melyhez két-három, felfelé egyre rövidülő deszkadarabot szegeztek keresztbe. A deszkák végén pedig gyertyát gyújtottak. A karácsonyi piramis dísztelen vázát később – a 18. században – fenyőágakkal kezdték el díszíteni. Ma ennek emlékét őrzi a jellegzetesen ablakba állított, gyertya alakú égőkkel rendelkező karácsonyi dísz.
A karácsonyfák elterjedése
Bécsben az első karácsonyfát 1814-ben állította a Berlinből áttelepült Arnstein bankárcsalád. A jelenség ráadásul olyan szokatlannak számított, hogy állítólag még a titkosrendőrség is jelentést készített róla. Később a szokás azonban gyorsan elterjedt az arisztokraták és művészek körében. A század közepére pedig már a polgárcsaládok körében is népszerűvé vált.
Ferenc József állítólag még Madeirára is küldetett feldíszített karácsonyfát Erzsébet királynő után, amikor is felesége gyógykezelés okán a szigeten tartózkodott.
Amerikában a karácsonyfa állítása azonban még a 19. században is különös jelenségnek számított. Az első karácsonyfa-állításról szóló ottani feljegyzés az 1830-as évekből származik, és Pennsylvania német ajkú lakosaihoz köthető. A német telepesek azonban már sokkal előbb, 1747-ben is állítottak maguknak egy közösségi karácsonyfát, de a legtöbb amerikai ezt még jó száz évig pogány szokásnak tartotta. A karácsonyfa Viktória királynő és férje, Albert szász–coburg–gothai herceg személyében viszont nagy támogatóra lelt. A királyi pár 1846-ban az Illustrated News London című angol lap egyik illusztrációján egy feldíszített fenyőfa mellett volt látható, gyermekeik körében.
Viktória nem csupán Nagy-Britanniában, de a tengeren túlon is nagy népszerűségnek örvendett, s bármit tett, az követendő divatnak számított. Pesten pedig az első karácsonyfa felállítása 1824-re tehető, s Brunszvik Teréz grófnő nevéhez köthető. A fenyődíszítés elterjesztésében azonban a Podmaniczky és a Bezerédy családoknak is nagy szerepe volt.
Az első feldíszített karácsonyfát Angliában Viktória brit királynő és Albert szász–coburg–gothai herceg állította (1848)
A karácsonyfák először a városokban jelentek meg, később a falvakban is elterjedtek, a paraszti kultúrát csak a 19. század vége és az 1930-as évek között érte el. Egyes papok és magyar családok azonban még az első Magyar Köztársaság idején is elutasítóan viszonyultak a karácsonyfa-állítás szokásához.
Az elengedhetetlen díszek
Az első karácsonyfákat nem úgy kell elképzelnünk, mint a mai, pompásan feldíszített fenyőket. Sokkal letisztultabbak voltak annál, általában gyertyákkal díszítették őket, emellett aszalt gyümölcsöket, diófélékből készült, illetve papír- vagy üvegdíszeket aggattak az ágakra. A 19. század végén a csillogó díszek váltak a díszítés népszerű elemeivé. A karácsonyfa csúcsdísze kezdetben a betlehemi csillagot jelképező csillag alakú dísz volt, amit mára a legtöbb helyen felváltott a „templomtoronyforma”, de a masni is egyre népszerűbb csúcsdísznek számít. A finom üvegből fújt karácsonyi gömbdíszek gyártását a francia Pierre Dupon szabadalmaztatta 1889-ben.
A kezdetben csak egyszínű, de ma már különféle anyagú, színű és mintájú gömbdísz a paradicsomi alma jelképe. Népszerűvé váltak az angyalhajak, szalagok, láncok, girlandok, amelyek pedig részben a paradicsomi fára tekeredő kígyót szimbolizálják.
A gyertyákat később felváltották a színes vagy egyszínű, villogó, olykor zenélő égősorok. Ma sem szokatlanok a különféle édességekből, a textilből vagy fából készített karácsonyfadíszek, de érdemes megemlíteni a magyar különlegességnek számító szaloncukrot – amelynek gyökerei szintén a 19. századig nyúlnak vissza – mint jellegzetes karácsonyi díszítőelemet.
Karácsonyfa nélkül bizony ma már nincs ünnep. Ikonikus és elengedhetetlen jelképévé vált a karácsonynak, az ünnepi hangulatnak. A fenyő díszítése vagy a fa alatti ajándékok bontása közben ne feledkezzünk meg azonban az ünnep kevésbé megfogható lényegéről, amely nem a pompás díszek és a színes csomagolópapír között, hanem a szívünk legmélyén keresendő.
