Sose gondoltam volna, hogy létezik egy univerzális módja a testünk elfogadásának és a gátlásaink feloldásának. Hogy képesek lehetünk az érzéseinket mozdulatokká formálni, korlátozó gondolatainkat pedig a mozgás segítségével felülírni. Mígnem másfél évvel ezelőtt az életembe csöppent a tánc, és mindent megváltoztatott.
Un paso, me voy para siempre – csendül fel a markáns, erőt sugárzó női hang a hangszóróból. Azonnal magával ragad a dal érzelmessége, az ütemes dobszó szinte könyörög a testemnek, hogy mozduljon. „Egy és két” – számol a tanárunk, Máté, mi pedig a szamba hullámzó mozdulataiba feledkezve átszellemülünk. Kar- és csípőmozdulatok, tempóváltogatás, majd néhány kör batucada (a szamba alstílusa – a szerk. megj.) követik egymást, s közben valahogy elfelejtődik minden, ami a délután folyamán még nyomasztott. Szabadnak érzem magam. Annyira energikusnak és szabadnak, mint amilyennek az élet többi területén csak ritkán. Azt hiszem, ezt hívják úgy: örömtánc.
– Gyönyörű ez a lány, de a tartása… Mint egy riadt őzike. Behúzott nyak, előre eső vállak, ide-oda cikázó tekintet. Minden mozdulatával azt üzeni: „Jaj, csak észre ne vegyetek!”
– Tehát tánc közben az emberek személyiségét is figyeled?
– A tánc olyan, mint egy játék. Egy szórakoztató, izgalmas játék, melyben ugyanazok a dinamikák működnek, mint a való életben. Aki a valóságban impulzív, az a tánctéren is szenvedélyes. Akit visszafognak a gátlásai, az a parketten sem mer kibontakozni. Minden egyes mozdulatunk történetet mesél: nem mindegy, hogy vagyunk jelen a térben, illetve hogyan érintjük meg a partnerünk kezét…
2021 augusztusa
– Nem is tudom… – suhant át az agyamon, ahogy megpillantottam a tánciskola plakátját. A Facebookon nagy betűkkel hirdették: szóló latin tánc. Felcsillant a szemem, hisz régi vágyam volt, hogy megtanuljam a salsát. Ám a következő pillanatban azoknak a törékeny alkatú, ruganyos testű lányoknak a képe jelent meg előttem, akiket az ember általánosságban a táncversenyeken lát. Összeszorult a gyomrom.
– Mi lenne, ha most az egyszer nem görcsölnél rá? Ha azért tanulnál valami újat, hogy jól érezd magad? – jött meg a jobbik eszem. Így – mielőtt meggondolhattam volna magam – vettem egy mély levegőt, és a jelentkezés gombra kattintottam.
A világot jelentő deszkák
Anya minden egyes családi összejövetelen elmesél egy ezeréves anekdotát. Állítólag, amikor öt-hatéves voltam, elmentünk a gútai vásárba. Mászkáltunk, nézelődtünk, s ekkor megpillantottam őket – a táncoló cigánylányokat. Egy darabig csak néztem, figyeltem, amint pörögnek, forognak, hajlonganak, majd – ki tudja, miféle megfontolásból – felrohantam a színpadra, s beálltam táncolni közéjük. Sajnos (vagy inkább szerencsére) az emlékből már csak foszlányok derengenek, a történet mégis sokat elmond arról, milyen volt gyerekként a tánchoz való viszonyom. Mindegy volt, mi szól, csak zene legyen! Ha valahol felcsendült egy dallam, azonnal átszellemültem, s gátlások nélkül mertem mozogni bárhol, nem törődve azzal, hogy mit gondolnak mások. De aztán jött az iskola.
Babyt a sarokba ültetik
Egy lány hiába érzi magát belülről Babynek a Dirty dancingből. Ha nem úgy néz ki, mint Baby a Dirty dancingből, nem fogják ráosztani Baby szerepét. S ez egyszerű fizika, erről senki sem tehet. Mégis, ha valaki minden egyes néptáncórán azt hallja, hogy „Állj párba a maradék lánnyal, mert méretben egyik fiú sem passzol hozzád!”, s az egyetlen szerep, amit az iskolai színdarabban ráosztanak, az a Micimackó… Nos, ezek nem feltétlen jelentenek belépőt a magabiztos lányok klubjába. Kilencedikes koromra a tánc iránti lelkesedésem teljesen kikopott, a családi és baráti bulikon szinte könyörögni kellett, hogy megmozduljak. (De még ekkor sem jutottam a „lötyögésen” túl.) Ha pedig valamelyik fiú „ne adj’ Isten” felkért, biztos, hogy lábfájásra hivatkozva visszasétáltam az asztalunkhoz.
D.
– Úristen, nagyon jól nyomod!
– Hogy micsoda?
– Nagyoooon jól nyomod! – próbálta meg a zenét túlharsogni D., majd a kezem után nyúlt. Vagy egy órája pörögtünk, forogtunk önfeledten a parketten, mégis: a bókjától úgy éreztem, lángra gyúl az arcom.
– Dehogyis, csak… – hebegtem valami poén után kutatva, de hirtelen semmi nem jutott az eszembe. – Biztos a vodkaszóda! – vágtam rá végül. D. felnevetett.
– Mondták már, hogy kishitű vagy? – kérdezte, majd kipördített újra.
Máig tisztán emlékszem erre a jelenetre. Elsőéves egyetemista voltam, és egy jókora lánycsapattal bevonultunk a The Square nevű szórakozóhelyre. Azzal a szándékkal, hogy aznap este alaposan megünnepeljük a vizsgaidőszak végét. Talán a megkönnyebbülés okozhatta, de olyan boldogsághullám tört rám, amilyen előtte lehet, hogy soha. Minden szorongásomat magam mögött hagytam, s ugyanazzal a magabiztossággal ugráltam, táncoltam, riszáltam, mint sok évvel ezelőtt a gútai színpadon.
Ekkor lépett oda hozzám D. Alig váltottunk néhány szót, mégis éreztem, hogy rábízhatom magam. Ösztönösen átadtam neki az irányítást, ő pedig pontosan tudta, hogyan vezesse a mozdulataimat. Vele a tánc annyira könnyű, annyira fesztelen volt, hogy aznap este túlzás nélkül felszántottuk a parkettet. S tánc közben – talán életemben először – valódi nőnek éreztem magam. Vonzónak, lágynak, légiesnek – olyannak, amilyenről fogalmam sem volt, hogy én is lehetek.
Aztán persze a varázs, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is ment… Mégis: valami megváltozott. Vágyakozni kezdtem az érzésre – arra a felszabadító érzésre –, amit azon az estén a tánc adott nekem.
Ám hiába is kerestem az alkalmakat, az élmény nem ismétlődött meg. Ugyanúgy ott álltam dermedten a parkett szélén, s bár jobbnál jobb mozdulatok jutottak eszembe, a testem egyszerűen ellenkezett.
Eddig és ezután
Az ember, ha valamiféle akadályba ütközik, két dolgot tehet. Vagy a körülményeket okolja s a miérteken kesereg, vagy a kezébe veszi az irányítást és vállalja a felelősséget. Az első út biztonságos: nincs benne a kudarc lehetősége, ám tényleges változást sem fog hozni soha.
Én is – csak úgy, mint mindenki más – úgy szocializálódtam, hogy a „hátizsákomba” egy csomó minősítő jelzőt kaptam. Azt, hogy „túl nagy vagyok” vagy „a magasságom miatt nincs hozzám passzoló fiú”, szinte észrevétlenül az identitásom részévé tettem. Aztán egy ponton megkérdeztem magamtól: vajon van értelme annak, hogy 25-35-45 évesen még mindig az alapján határozzuk meg magunkat, hogy mit susmorogtak a hátunk mögött tízéves gyerekek az iskolai szünetben? Egyáltalán: ki vagyok én? Az a verzióm, akit magam előtt látok, ha behunyom a szemem, vagy az, aki mások szerint kellene, hogy legyek? És ekkor eldöntöttem: ideje ledönteni azokat a falakat, amelyek nem hagyják, hogy kiteljesedjek. Végtére is saját magamon kívül ki tilthatja meg, hogy táncoljak, ha épp táncolni támad kedvem?
Amikor valaki elkezd kibontakozni, és ténylegesen megéli önmagát, az a környezete számára ijesztő lehet. Hogy is ne lenne az: hiszen ilyenkor az emberek lépten-nyomon a saját meg nem élt vágyaikkal szembesülnek. Sokaktól, akik később – 40 vagy akár 50 évesen – kezdtek el táncolni, hallom, hogy páran emiatt furcsának nézik őket. Én pedig ösztönösen sajnálni kezdem a „furcsán nézőket”. Vajon mennyi elnyomás és beteljesületlen álom lehet ott, ahol az okozza az örömet, hogy másokat is megpróbálnak visszarántani a saját szintjükre?
(© Ashley Mary)
Bátorság, Baby, bátorság!
Besétálni egy táncterembe másfél hónappal a kurzus indulása után: rémisztő. Feneket rázni, csípőt csavarni úgy, hogy azt mások is láthatják, szintén. Mégis, mire felocsúdtam, azon kaptam magam: két órát táncolok minden kedden, s hogy a tánc nagyobb szenvedélyemmé vált, mint azt valaha is elképzeltem.
Ehhez persze az is kellett, hogy Máté (Csorba Máté, a Fusion Dance Team tánctanára – a szerk. megj.) a lehető legnagyobb türelemmel húzzon előre minket. Hogy mindig olyan feladatok elé állítson minket, amelyeket még kihívásként fogunk fel, és nem túl nehezek ahhoz, hogy a kedvünket szegje velük. Óráról órára, lassú lépésekben értük el, hogy mostanra ne okozzon gondot eltáncolni egy salsa vagy egy jive alapkoreográfiát… Miközben azt sem hagytuk figyelmen kívül soha, hogy a mozgás révén milyen érzések kerülnek bennünk felszínre.
Ha most – egy év gyakorlás után – meg kellene fogalmaznom, mit ad nekem a tánc, azt mondanám: a test és a lélek egységét, s az ebből fakadó belső harmóniát.
„Sose akarnék rátok erőltetni olyat, amiben nem érzitek jól magatokat. De beszéljünk egy kicsit arról, miért nevezik piszkos táncnak a latint” – nyitotta meg egy alkalommal Máté az órát. „Jól sejtitek: ma több olyan lépést is tanulunk, amihez nem árt, ha önmagunkkal jóban vagyunk” – folytatta a felvezetést, majd bemutatott egy minden mozdulatában szenvedélyes rumbakoreográfiát. Ezzel – nagyjából másfél év után – bekövetkezett a tényleges komfortzóna-elhagyás. Ám ami elől tavalyelőtt augusztusban még sikítva menekültem volna, azt akkor és ott már élveztem.
Csak egy lépés
Un paso, me voy para siempre – magyarul annyit tesz: egy lépés, és örökre elmegyek. „Egy lépés, egy nagy lépés…” – énekli tovább Soha. A dal valójában szakításról szól: ám ez is – mint minden befejezés – magában hordoz egy új kezdetet. Csak egy lépés… Vajon vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy megtegyük ezt a lépést? Hogy szakítsunk egy olyan élettel (felfogással, hitrendszerrel), ami már nem szolgál minket a jelenben? Merjük-e vállalni, hogy új dologba vágunk bele – s ezáltal megint kezdők legyünk? Meg tudunk-e birkózni a gátlásainkkal – ha ez egy kiegyensúlyozottabb élet alapfeltétele?
Csak egy lépés: de egyedül én döntöm el, merre megyek.
Ha érzékiségre vágyom, beteszek egy rumba vagy egy bachata zenét. Ha rossz napom van, a szamba ad megnyugvást. A salsa akkor esik a legjobban, ha valami boldogság ér, a jive-ot és a csacsacsát pedig akkor veszem elő, ha inspirálódni szeretnék. Az elmúlt másfél évben nem volt olyan helyzet, melyben ne lett volna a tánc számomra valódi menedék…