Másfél éve életembe csöppent a tánc, és mindent megváltoztatott.
Un paso, me voy para siempre – csendül fel egy erőt sugárzó női hang a hangszóróból. Azonnal magával ragad a dal érzelmessége, az ütemes dobszó szinte könyörög a testnek, hogy mozduljon. „Egy és két” – számol a tanárunk, Máté, mi pedig a szamba hullámzó mozdulataiba feledkezve átszellemülünk. Kar- és csípőmozdulatok, tempóváltogatás, majd néhány kör batucada, s közben valahogy elfelejtődik minden, ami délután nyomasztott. Szabadnak érzem magam. Annyira energikusnak és szabadnak, mint amilyennek az élet többi területén csak ritkán. Azt hiszem, ezt hívják úgy: örömtánc.
2021 augusztusa
Nem is tudom... – suhant át az agyamon, ahogy megpillantottam atánciskola plakátját. A Facebookon nagy betűkkel hirdették: szóló latin tánc. Felcsillant a szemem, hisz régi vágyam volt, hogy megtanuljam a salsát. Ám a következő pillanatban megjelentek előttem azok a törékeny alkatú, ruganyos testű lányok, akiket az ember a táncversenyeken lát. Összeszorult a gyomrom.
– Mi lenne, ha most az egyszer nem görcsölnél rá? Ha azért tanulnál valami újat, hogy jól érezd magad? – jött meg a jobbik eszem. Így (mielőtt meggondolhattam volna magam) vettem egy mély levegőt, és a jelentkezés gombra kattintottam.
A világot jelentő deszkák
Anya minden egyes családi összejövetelen elmesél egy ezeréves anekdotát. Állítólag öt-hat éves koromban elmentünk a gútai vásárba. Mászkáltunk, nézelődtünk, s ekkor megpillantottam őket – a táncoló cigánylányokat. Egy darabig csak néztem, ahogy pörögnek, forognak, hajlonganak, majd – ki tudja, miféle megfontolásból – felrohantam a színpadra, s beálltam közéjük. Sajnos (vagy inkább szerencsére) már csak foszlányokra emlékszem, a történet mégis arról árulkodik, hogy akkor még mindegy volt, hogy mi szól, csak zene legyen!
Ha felcsendült egy dallam, átszellemültem, s gátlások nélkül táncoltam, eszembe sem jutott, hogy mit szól hozzá a világ. Aztán jött az iskola...
Babyt a sarokba ültetik
Egy lány hiába érzi magát belülről Babynek a Dirty dancingből. Ha nem úgy néz ki, mint Baby, nem fogják ráosztani a szerepet. Ami egyszerű fizika, erről senki nem tehet. Mégis, ha valaki minden egyes néptáncórán azt hallja, hogy „Állj párba a maradék lánnyal, mert méretben egyik fiú sem passzol hozzád!”, s az egyetlen szerep, amit az iskolai színdarabban ráosztanak, az a Micimackó – az nem igazán jelent belépőt a magabiztos lányok klubjába. Kilencedikes koromra a tánc iránti lelkesedésem kikopott, a családi és baráti bulikon szinte könyörögtek, hogy mozduljak már meg. De ekkor sem jutottam a lötyögésen túl... Ha pedig valamelyik fiú „ne adj’ Isten” felkért, biztos, hogy lábfájásra hivatkozva visszasétáltam az asztalhoz.
D., a tánc meg én
– Úristen, nagyon jól nyomod!
– Hogy micsoda?
– Nagyoooon jól nyomod! – próbálta meg a zenét túlharsogni D., majd a kezem után nyúlt. Akkor már vagy egy órája pörögtünk, forogtunk önfeledten a parketten, a bókjától mégis lángra gyúlt az arcom.
– Dehogyis, csak... – hebegtem poén után kutatva, de hirtelen semmi nem jutott az eszembe. – Biztos a vodkaszóda! – vágtam rá végül. D. felnevetett.
– Mondták már, hogy kishitű vagy? – kérdezte, majd kipördített újra.
Máig tisztán emlékszem a jelenetre. Elsőéves egyetemista voltam, és egy jókora lánycsapattal bevonultunk a The Square nevű szórakozóhelyre, hogy aznap este alaposan megünnepeljük a vizsgaidőszak végét. Talán a megkönnyebbülés okozhatta, de olyan boldogsághullám tört rám, amilyen soha. Minden szorongásomat magam mögött hagytam, s ugyanazzal a magabiztossággal ugráltam, táncoltam, riszáltam, mint sok évvel azelőtt a gútai színpadon.
Ekkor lépett oda hozzám D. Alig váltottunk néhány szót, mégis éreztem, hogy rábízhatom magam. Ösztönösen átadtam neki az irányítást, ő pedig pontosan tudta, hogyan vezesse a mozdulataimat. Vele a tánc annyira könnyű, annyira fesztelen volt, hogy aznap este túlzás nélkül felszántottuk a parkettet. S tánc közben – talán életemben először – valódi nőnek éreztem magam. Vonzónak, lágynak, légiesnek – olyannak, amilyenről fogalmam sem volt, hogy én is lehetek. Aztán persze, a varázs, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt... Mégis: valami megváltozott. Vágyakozni kezdtem az érzésre – arra a felszabadultságra –, amit azon az estén a tánc adott nekem.
Ám hiába kerestem az alkalmakat, az élmény nem ismétlődött meg. Ugyanúgy ott álltam dermedten a parkett szélén, s bár jobbnál jobb mozdulatok jutottak eszembe, a testem nem mozdult.
Eddig és ezután
Az ember, ha valamiféle akadályba ütközik, két dolgot tehet. Vagy a körülményeket okolja, és a miérteken kesereg; vagy a kezébe veszi az irányítást. Én is – csak úgy, mint mindenki más – úgy nőttem fel, hogy a „hátizsákomba” egy csomó minősítő jelzőt kaptam. Az, hogy „túl nagy vagyok” és „túl magas vagyok”, szinte a részemmé vált. Egy idő után aztán megkérdeztem magamtól: Vajon mi értelme annak, hogy 25 vagy akár 45 évesen az alapján határozzuk meg magunkat, hogy mit susmorogtak a hátunk mögött tízéves gyerekek az iskolai szünetben? Egyáltalán: ki vagyok én, melyik verzióm az érvényes? Az, akit magam előtt látok, mikor behunyom a szemem, vagy az, aki mások elvárásai szerint kellene legyek?
És ekkor eldöntöttem: ideje ledönteni azokat a falakat, amelyek nem hagyják, hogy kiteljesedjek. Végtére is: saját magamon kívül ki tilthatja meg, hogy táncoljak, ha épp táncolni támad kedvem? Amikor valaki elkezdi kibontani a szárnyait, az a környezete számára néha ijesztő. Hogyisne lenne az, hiszen ilyenkor az emberek lépten-nyomon a saját meg nem élt vágyaikkal is szembesülnek. Sokaktól hallom, akik később – 40 vagy akár 50 évesen – kezdtek el táncolni, hogy a többiek furcsa szemmel méregetik őket. Én pedig ösztönösen sajnálni kezdtem ezeket a „furcsán néző” embereket. Vajon mennyi beteljesületlen álmuk lehet...
Bátorság, Baby, bátorság!
Besétálni egy táncterembe másfél hónappal a kurzus indulása után rémisztő. Feneket rázni, csípőt csavarni úgy, hogy mások is látják, szintén. Mégis azon kaptam magam, hogy két órát táncolok minden kedden, s hogy a tánc mára a szenvedélyemmé vált. Ehhez persze az is kellett, hogy Máté (Csorba Máté, a tánctanárunk – a szerk. megj.) a lehető legnagyobb türelemmel húzzon előre minket. Hogy mindig olyan feladatok elé állítson bennünket, amelyeket még kihívásként fogunk fel, és nem túl nehezek ahhoz, hogy a kedvünket szegje velük. Óráról órára, lassú lépésekben értük el, hogy mostanra ne okozzon gondot eltáncolni egy salsa vagy egy jive alapkoreográfiát...
Miközben azt sem hagytuk figyelmen kívül soha, hogy a mozgás révén milyen érzések kerülnek bennünk felszínre. Ha most – másfél év gyakorlás után – meg kellene fogalmaznom, mit ad nekem a tánc, azt mondanám: a test és a lélek egységét, s az ebből fakadó belső harmóniát.
„Sose akarnék rátok erőltetni olyat, amiben nem érzitek jól magatokat. Beszéljünk csak egy kicsit arról, miért nevezik piszkos táncnak a latint...” – nyitotta meg egy alkalommal Máté az órát. „Jól sejtitek: ma több olyan lépést is tanulunk, melyekhez nem árt, ha önmagunkkal jóban vagyunk” – folytatta a felvezetést, majd bemutatott egy minden mozdulatában szenvedélyes rumbakoreográfiát.
Ezzel – nagyjából egy év után – bekövetkezett nálam az igazi komfortzóna-elhagyás. Viszont ami elől 2021 augusztusában még sikítva menekültem volna, azt akkor és ott már élveztem.
Csak egy lépés
Un paso, me voy para siempre – magyarul annyit tesz: egy lépés, és örökre elmegyek. „Egy lépés, egy nagy lépés...” A dal valójában szakításról szól, de ez is – mint minden befejezés – magában hordoz egy új kezdetet. Csak egy lépés... Vajon vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy megtegyük ezt a lépést? Hogy szakítsunk egy olyan élettel vagy felfogással, ami már nem szolgál minket a jelenben? Merjük-e vállalni, hogy új dologba vágunk bele – s ezáltal megint kezdők legyünk? Meg tudunk-e birkózni a gátlásainkkal?
Csak egy lépés: de egyedül én döntöm el, merre megyek. Ha ma érzékiségre vágyom, beteszek egy rumba vagy egy bachata zenét. Ha rossz napom van, a szamba ad megnyugvást. A salsa akkor esik a legjobban, ha boldogság ér, a jive-ot és a csacsacsát pedig akkor veszem elő, ha inspirálódni szeretnék. Az elmúlt másfél évben nem volt olyan, hogy ne lett volna a tánc valódi menedék..
