Vászonra kívánkozó látkép: dombok tetején ékszertartóként csücsülő középkori városok, melyekben még ma is lüktető élet lakik. Lenyűgöző, mégis emberléptékű műemlékek: egy cseppnyi halhatatlanság. Bársonyos ízek, mámorító borok – utazzunk együtt Toscanába!
A csoda már az úton utolér: ahogy átlépjük az osztrák határt, az Alpok fegyelmezett szürkeségének szigora egy csapásra semmivé foszlik. Az olasz hegyek napfényben fürdenek, lábaiknál pedig hihetetlen kékségben hegyi patakok nyiladoznak. A kilométerek előrehaladtával egyre fogynak a magaslatok, s a merev ajtónállók helyét a barátságosan elnyújtózó toscanai lankák veszik át.
A hagyományos sienai színekben, fekete-fehérben a város fölé magasodó dómot célozzuk meg elsőként. A gótikus kőcsipkés falak közt sétálva megáll az idő, évszázadok tudása egységesül. Siena szűk, a középkor óta mit sem változó utcácskáin kanyarogva hirtelen kinyílik a világ. A feltáruló, fényárban úszó, kagyló alakú tér, a Piazza del Campo még ma is a város lüktető középpontja. Épp ebédidő van, de a turistákkal zsúfolt trattóriák helyett inkább a tér jobb sarkában megbúvó családi cukrászdát választom.
Hosszasan mustrálom a kézműves fagylaltok fergeteges választékát, majd bizonytalanul a pisztáciásból kérek egy jókora gombócot. Míg otthon a pisztáciás fagyi élénkzöld színű, itt jókora pisztáciadarabkákkal pettyezett – és hófehér. Mennyei! Már ezért megérte ennyit utaznom! Zsákmányommal a szendvicseiket fogyasztó helyiekhez hasonlóan a tér közepére telepszem. Miközben a krémes finomság olvadozik a nyelvemen, elmélázom azon, milyen is lehet a vörös épületek ölelésében elterülő tér, mikor a középkori szokásnak megfelelően homokkal terítik le. Évente kétszer ugyanis a piazza lóversenypályává változik, ahol a város kerületei vívnak meg egymással a palio alkalmával.
Batthyányi Gyula: Sienai főtér. A palio színhelye: ahol minden sienai szíve nagyot dobban! Egy nép sem tud úgy ünnepelni, s oly hevesen szeretni, mint az olasz. A legyezőszerűen kinyíló főtéren a contradák, a városrészek lovasai mérkőztek egymással, s a tömeg őrjöngött. 1644 óta őrjöng így, mióta csak kedvenceik végigloholják a távot.
Siena 17 contradára, kerületre van osztva, s az olasz él-hal a maga contradájáért s annak zászlajáért. A győztes zsokét a vállukon vitték be üvöltve a zebrásra csíkozott duomojukba! Mikor történik nálunk ilyesmi egy folklórünnepélyen? Mikor éljük meg mi is ily hevesen a hagyományainkat? Soha! Soha! S én úgy irigyeltem őket a hevességükért!
Toscana az ízek birodalma, épp ezért bűn lenne csak a városi éttermek kínálatára hagyatkozni. A toscanai vidék családi gazdaságairól híres. Mindegyiknek megvan a saját, tökéletesnek mondott olívaolaja, bora, de sajtja, szalámija is. És tényleg, minden farmon eltérőek ugyan az ízek, azonban az étel tagadhatatlanul tökéletes! A családfők mindenhol szívélyesen fogadnak, s szenvedéllyel mutatják be birtokaikat. Az évszázados pincékben kalandozva a környék híres borának, a Brunello di Montalcinónak a készítését is elárulják.
Az erőteljes, érett vörösbor olajosan csillan meg a pohárban: elég egy korty is belőle, hogy igazi olasznak érezzem magam! Könnyednek és felszabadultnak, tele a helyiek elpusztíthatatlan életszeretetével.
Csakúgy, mint vendéglátónk, Erika, aki már az első este családjául fogad bennünket. Debrecenből indult, és Velencén át jutott el Vinciig. A Monna Lisában a vacsora ízig-vérig olasz, a vendégszeretet azonban hiánytalanul magyar. Nem tudom, hogy az olaszok mindennap olyan sokat vacsoráznak-e, mindenesetre a kedves séf úr aranykezeibe már az első este egyhangúlag beleszeretünk.
Egyszerű ételek, semmi különleges abrakadabra: az antipasti, vagyis az előétel friss paradicsom és helyi mozzarella minőségi olívaolaj ölelésében. A tunkoláshoz pedig, hogy az ízélmény ne sérüljön, sótlan toszkán kenyér. Aztán érkezik a leves: al dente, ahogy kell. Ugyanis az olaszok a minestronének nevezett sűrű zöldséglevesen kívül nem igazán hódolnak e folyékony fogásnak. Helyette inkább gorgonzolásasagne vagy pasta a la carbonara kerül a tányérba.
Majd a második fogás: könnyed citromos csirkemell, másnap üde spenótos pulyka. A kitartóknak desszert is jár: könnyű habbal töltött profiterol, sűrű csokiszószban. Aztán a ráadás, a séf úr elégedetlen üzenete: ha csak ilyen kevés fogy, ő bizony holnap nem főz! Akár egy álmos kiscica, úgy nyújtózkodik Vinci vasárnap reggel a toscanai dombok ölelésében. Ahogy végighaladunk a városon, lábunk alatt még a szűk utcácskák macskakövei is lustán kopognak. Csupán a zsibvásárra érkező árusok pakolásszák komótosan portékájukat. Jól tudják, mire megszólal a campanile szentmisére hívó harangja, a főutca is megtelik élettel.
A város legmagasabb pontjáról, a középkori városvezetésnek otthont adó toronyból, Leonardo da Vinci zsenijének remekei közül csodálatos kilátás nyílik.
A magaslatokon, gazdag kertek ölelésében álló, romantikus földszín villák hirdetik: ember és természet itt ugyanazt jelenti. Égbe törő, lándzsás ciprusok állnak őrt a domboldalakon, köztük szőlőtőkék és buja napraforgók végtelen sora. Olajfaligetek és kanyargós utacskák teszik felejthetetlenné a képet. Itt még a fű is harsogva zöld, a talaj pedig hívogatóan okker. Toscana megdelejez: itt tudnék élni!
Lassan ébred a kisváros: a nap melengető sugarai és a falakról leomló jázmin bódító illata megcsiklandozzák a házak oldalait, s mintegy hívó szóra, a zöld és barna zsalugáterek felpattannak. Friss kávé illata, vidám zsivaj tölti be a teret. Heves gesztusok, dallamos dőzsölés, szenvedélyes alkudozás. A lélegzetelállító latin temperamentum. Toscana egyszerűen olyan, mint az első szerelem: örökre bérelt helye van a szívünkben.
