Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
(© Jimmy Marble)
Állok a járdán, és szinte beleszédülök abba, amit látok. Autók jönnek, mennek, megállnak, tolatnak, dudálnak… Pedig nem egy világváros forgalmas csomópontján vagyunk. Csak egy járási székhely egyetlen magyar tannyelvű iskolája előtt, ahová a környékről is bejárnak gyerekek. Reggelente egy tűt sem lehet leejteni, akkora a jövés-menés. Autó érkezik, puszi cuppan, gyerek kiszáll, autó elmegy – és már jön is a helyébe egy másik.
Állok a járdán, és hűvös nyugalommal nézem, más szülők hogyan vívnak közelharcot a parkolóhelyért, vagy fordulnak meg terepjárójukkal a zsebkendőnyi parcellán. Angol nyugalommal nézem. Mi ugyanis – a hatodikos lányommal és az elsős fiammal – buszozunk. Reggelente felkászálódunk a hatos számú városi buszra, és bő tíz perc zötyögés után érünk célba. Akár rá is bízhatnám a kicsit a nagyra, de a lelki békém érdekében inkább magam kísérem el őket.
És láss csodát, gyógyírként hatnak rám ezek a reggelek! Elfeledtetik a korai kelés és a reggeli rohanás minden nyűgét.
A csípős hideg vagy a friss tavaszi levegő szó szerint kisöpri belőlem a rosszat. Mióta felnőtt, sőt, szülő vagyok, sokkal jobban szeretek iskolába járni. Üdítő dolog a napot úgy kezdeni (vagy a délutáni napköziből hazafelé folytatni), hogy az ember az iskolaudvaron egy sereg kedves ismerőssel és szülőtárssal találkozik. Mindig bevárom hűséges barátnőimet (akik szintén elkísérik csemetéiket), vagy ők engem, és gyalog indulunk hazafelé, ugyanabba az irányba.
Négy főből áll a kemény mag, de általában „osztódunk”, mert megesik, hogy valamelyik valami miatt elmarad. Hasonló korú édesanyák vagyunk, és tanult szakmánkat tekintve a laboránstól az alsó tagozatos pedagóguson át a zongoratanárnőig húzódik a skála. Hasonló korú gyerekeink vannak, akik elég témát szolgáltatnak minden napra. És én rengeteg energiát merítek ezekből a beszélgetésekből – elegendőt a következő találkozásig.
Gyakran hallani, hogy a depresszió népbetegség. Sokan abba betegszenek bele, hogy nincs módjuk kibeszélni a bajaikat. Mi a hét öt napján találkozunk, és mindent meg- és kibeszélhetünk! Amint valami gubanc akad, azonnal foglalkozni tudunk vele. Ilyen gyors megoldást és feloldozást egyetlen hivatásos terapeuta sem kínál. Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy micsoda nagy ajándék nekünk minden egyes reggeli séta.
Hogy meddig tart ez a „kegyelmi állapot”? Remélem, még sok hónapig. Ám a leckét egy életre megtanultam: a legtöbb erőt az emberi találkozásokból meríthetjük.
B. Mánya Ágnes
