Szombat reggel volt. Álltam a futópadon, épp a „pihenőnapomat“ nyomtam. 15 perc kocogás, majd a 20 perc futás. Futottam, pattogósan kapkodtam a lábam, nem nyomtam le a sebességet sétálós tempóra.
Pedig most annyira más volt, mert üresnek éreztem magam. Nem éreztem, hogy élek, eltűnt előlem a cél, az aranyalma, ami jutalmul minden lábát kapkodó jó nőnek kijár. Valahogy eltűnt a cél a szemem elől. Nem lebegett előttem immár semmi. A jobb lábam zsibbadt, a jegygyűrűm lecsúszott a kezemről, mert kifogytam belőle...
(© Domenico Kang)
35 perc lenyomva. Megállt a gép, körülnéztem, vettem egy nagy levegőt, leszálltam, és kikapcsoltam a gépet. Abban a percben tudtam, hogy ezzel vége. Nem folytatom tovább. Ugyanígy kezdtem el, ugyanilyen laza mozdulattal nyomtam le a kapcsolót pontosan 4 hónappal ezelőtt, hogy kicsit fogyjak, mert túl „gusztosos“ voltam. Majdnem ducika... Bezzeg most a 44 kilóhoz közelítek. Most jó?
Nagyon jó. Az a jó, hogy meghoztam ezt a döntést a sok átrinyált, átpanaszkodott este után, hogy ez az új test mennyire nem én vagyok. Ám mégsem tudom elengedni a futást. Most eldőlt a borjú, itt a vége, fuss el véle. Lepakoltam vállamról a felelősség terheit, nyomasztó kis bőröndkéimet, és otthagytam őket a fülledt teremben. Vidáman kiballagtam, csodás volt, még a nap is kisütött!
És nem hiányzik. Egy percig sem. Pedig néha eljátszom a gondolattal, hogy nem kéne-e megint kipróbálni. Egy picit csak sétálgatni... De nem!
Nap mint nap elautózom a terem előtt, ahol kínoztam magam. Az ökör, a mindig bizonyítani akaró Anna, aki tökéletes, akinek hibája nincs, akin nem látszik, hogy már 39 éves. És aki nem hiszi el, hogy a férje úgy is szeretheti, ahogy van. „Gusztusosan“. Pedig a két gyereke is így szereti... Puhán, simulósan. A csontokkal a kutyák játszanak, nem az igazi férfiak.
Azon az utolsó napon fél méterrel a föld felett lépkedtem, olyan boldog voltam. Magabiztosan kihúztam magam, szinte újjászülettem, mert okos döntést hoztam – a lelkem legmélyén tudtam, hogy már az utolsó órában voltam. Üdv a normális, valóságos nők között. Hazataláltam. Imádtam, hogy azontúl a „nemtúlegészséges-definom“ sütire nevetve azt tudtam mondani, amit más normális nők, hogy „Na majd holnaptól!“ nem veszem le a tálcáról. Amiből, persze, semmi nem lesz.
De ennek van életszaga! És igen, én megint egy életszagú gasztrós „lány” vagyok, aki imád főzni és enni. Az utóbbi időben már nem is voltam hiteles: gasztroblogot vezetek, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz ételt együnk, vagy rossz bort igyunk, közben meg stikában csak az ételek és összetevők cukortartalmán járt az eszem. A végén ez már kényszer volt. Kényszer! A pokolba vezető út is cukormentes sütikkel van kikövezve. Egy ausztrál fitneszedző mondta, hogy figyeljünk a 80/20-ra: 80 százalékban táplálkozzunk egészségesen, 20 százalékban jutalmazzuk magunkat, élvezzük az ízeket. Merjük szeretni magunkat és az ételeinket, mindent, amit megeszünk!
Hm... jól hangzik. Ám egyelőre még én is csak tanulom! Merjük szeretni magunkat és az ételeinket...
Boros Anna
