Szakítás egy hároméves kisfiúval

Ha a kedvesünknek gyermeke van, előfordulhat, hogy sokkal jobban megszeretjük a kicsit, mint amennyire az apját valaha is szeretni fogjuk. Ilyenkor aztán nehéz a szakítás, mert attól félünk, ha véget vetünk a kapcsolatnak, többé sosem látjuk majd a gyereket. Erről szól Kriszta története.

– Harminchét éves kora után valami megváltozik az emberben – mondja Kriszta. – Itt az ideje megválni a szingliélettől, és végre-valahára megtalálni azt a férfit, akivel el tudjuk képzelni a jövőnket. Éppen ebben az időben – a legjobb barátnőm unszolására – beadtam a derekamat, és végre találkoztam Istvánnal. (Akivel – szerinte – tökéletesen összeillő párt alkothatnánk.) István negyvennégy éves volt, jóképű, sportos, stabil jövedelemmel. És egy egyéves kissráccal. Azonnal rákérdeztem, hogy mi a helyzet a feleségével. Erre csak annyit mondott, hogy sosem nősült meg. A kisfiú édesanyja a munkatársa, kapcsolatuk hamar tönkrement, de a gyereket felváltva nevelik.

A biológiai óra ketyegésének hangja 

Sosem volt még olyan pasim, akinek gyereke lett volna, így hát azt sem tudhattam előre, hogy mi vár rám. Amit viszont tudtam, hogy a saját biológiai órám egyre csak ketyeg, bár már korántsem annyira hangosan, mint ezelőtt néhány évvel. Harmincéves korom táján fogott el a pánik, hogy talán sosem találom meg azt a társat, akivel majd családot alapíthatunk. Azóta viszont beletörődtem, hogy a kertes családi házas, vidéki idillből semmi sem lesz, és a három-négy csemetém sem fog az udvaron futkározni. 

A szinglilét ellenben nem tetszett annyira, hogy egy egész életre felvállaljam. Nem olyan izgalmas a nyomtatványokon beikszelni, hogy egyedülálló. A magányos vacsorák, az egyszemélyes ebédek meg az üres lakás már kezdték felőrölni az idegeimet. Nem jó az egyedüllét. Bevallom, az is nagyon zavart, ha a barátnőim így vigasztaltak: – Meglátod, eljön majd az igazi, éppen akkor, amikor a legkevésbé várnád. Ezt akkoriban mondogatták, mikor egyre rövidülő kapcsolataim egyre gyakrabban fulladtak teljes kudarcba.

A tökéletes pasi 

A nagy találkozástól a (barátnőm szerint) hozzám illő pasival, megvallom, nem vártam semmit sem. De István valóban megnyerő volt. Udvarias, kiegyensúlyozott, és ha nem is szórta számolatlanul a poénokat, azért hamar kiderült, hogy izgalmas lehet mellette az élet. Tetszett a hangja, az élénk tekintete meg az a mozdulat, ahogy a mobilján megmutatta a kisfia fényképeit. (Melyek első ránézésre tökéletesen egyformának látszottak.) De a kedves mosoly, a kis gödröcskék az arcán – mármint a kis Tomika arcán – teljesen elvarázsoltak.

István végtelenül büszke volt a gyerekre, és ezzel igencsak nagyot nőtt az én szememben is. Kéthétnyi találkozgatás után – bármit állítsanak is a pszichológusok azt illetően, hogy az új barátnőt mennyi idő után helyes bemutatni a „régi“ gyereknek – megismerkedtem az alig egyéves Tomikával. Istvánnal szerelmünk rózsaszín időszakát éltük, a szakítás szürke felhőit még nem láttuk a horizonton. 

Szóval, úgy éreztük, stabil a kapcsolatunk. Én albérlőt kerestem, kiadtam a lakásomat, és Istvánhozköltöztem. István iránt szimpátiát éreztem már első látásra, míg Tomika igazi szerelem volt első látásra. Fizetés nélküli bébiszittere voltam. De ez jó volt, mert végre úgy éreztem magam az életben, ahogy mindig is szerettem volna: gondoskodhattam egy apróságról. Rengeteget játszottunk, bolondoztunk. Többéves szünet után elénekelhettem a Megy a gőzöst, a Kicsi vagyok ént, játszhattam Csip-csip csókát. Emellett olyan fontos feladatoknak is eleget tettem, mint a cumisüvegek sterilizálása, a pelenkázás, a szennyes gondos kimosása. Reklámújságokat böngésztem, hogy minél jobb babaholmikat tudjak minél előnyösebben beszerezni. Mesefigurás bébiüveget vettem, sőt, a kedvenc drogériámban a törzsvásárlói kártyámmal nagy-nagy örömmel vásárolgattam a bébiételeket és -italokat. És ez volt az a pillanat, amikor véget ért az igencsak elhúzódó lázadó ifjúkorom. Felnőtt ember lettem.

Sárgarépapüré kontra csipkeruha 

Tomika anyukája hamarosan új barátra tett szert, így a kissrác szinte minden hétvégét velünk töltött, ami nem is lett volna baj. Mi viszont megváltoztunk Istvánnal: olyanok lettünk, mint a sokéves házasok. Egyetlen közös témánk az volt, hogy mit evett, vagy mit csinált Tomika. Ha éppen nem volt velünk a gyerek, szinte követeltem Istvántól, hogy hívja fel az anyukát vagy a nénit, aki vigyázott rá, és kérdezze meg, mi történt aznap a kissráccal. A napi mókuskerék, a munka és a gyermekgondozás olyannyira kivette minden energiánkat, hogy olyankor, ha Tomika nálunk volt, a szex is elmaradt. Ennek ellenére végtelenül boldog voltam. A kicsi nagyon ragaszkodott hozzám, és szerette, ha mesét olvasok neki, meg azt is, ha megmutattam, milyen játékot játszom a mobiltelefonomon. Olyan nagyon szerettem, hogy az sem zavart, amikor a sárgarépás kis kezeivel összefogdosta a vadonatúj, elegáns csipkeruhámat, amelyre fél éven át tettem félre a pénzt. 

Amikor Tomika másfél éves lett, elkezdett beszélni. Nem tudta kimondani a nevemet, így lettem Krisztából Kitta. Ha éjjel felébredt, gyakrabban hívta Kittát, mint a papát. Különben kiabálnia sem kellett, hisz amint csak moccanást hallottam a gyerekszoba felől, én tüstént ott termettem. A karomba vettem, és elringattam, vagy adtam neki egy kis tejet a konyhában. Minél szilárdabbá válta a kapcsolatom Tomikával, annál távolabb kerültem Istvántól. Állandóan civakodtunk. Szerintem túl spórolós volt, szerinte én akartam erőnek erejével mindent az ellenőrzésem alatt tartani. De amint történt valami Tomikával kapcsolatos dolog, máris csend lett és nyugalom. Szerencsére, mert a kicsi miatt el sem tudtam képzelni, hogy elhagyjam Istvánt.

A gyerek miatt maradni 

Néhány hónapig bírtam, azután mégis ott álltam két bőrönddel a nappali közepén, és azt súgtam Tomika fülébe, hogy őt nagyon-nagyon szeretem, de az apukájával már nem fogunk együtt lakni. Alig bírtam megállni, hogy el ne sírjam magam, de visszatartott az, hogy nehogy ő is sírni kezdjen. Tomikát nem érdekelte különösebben a mondandóm, inkább arra kért, mutassam meg a játékot a mobilomon. Ez volt életem legnehezebb és legfájdalmasabb szakítása. Nem is bírtam sokáig, egy hét múlva visszatértem (Tomikához), és igyekeztem rendbe szedni a kapcsolatomat az apjával. Ugye, világos, hogy miért, kiért? Még fél évig ragasztgattuk össze az összetört álmainkat, de hiába. Halálosan komolyan úgy gondoltam, hogy ha van egy csomó házaspár, amelyeket csak a gyerekeik tartanak össze, miért ne tarthatná össze a mi kapcsolatunkat is Tomika. Azt már csak egy év távlatából sikerült felfognom, hogy ez mennyire őrült ötlet volt.

Végül némi barátnői és pszichológusi segítséggel összeszedtem magam, és kiléptem a kapcsolatból. István nem tiltott el a gyerekétől, ezért Tomikával egy ideig még találkoztam, és fokozatosam váltunk el. Végül sikerült megszakítanunk a kapcsolatot. Az életösztönöm azt súgta, hogy menekülnöm kell, máskülönben megbolondulok a fájdalomtól.

Babaprogram 

Istvánnal és Tomival legközelebb csak egy év múlva találkoztam. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Pedig hányszor, de hányszor elképzeltem, hogy majd véletlenül találkozom velük az autóbuszon, egy játszótéren, nagyáruházban! Egyszer csak egy kis kéz megfogja a kezemet, vagy éppen a parkban kerekezik velem szembe Tomika! Egy évvel az utolsó találkozásunk után végül a városban futottunk össze. István megkérdezte a fiát, hogy emlékszik-e rá, ki vagyok. Tomika félénken elmosolyodott, és azt kérdezte: – Kitta? Húsz percen át játszottunk, elénekeltük a megszokott dalokat, megmutattam, milyen új játékok vannak a mobilomban. És miután elbúcsúztunk, bennem nem maradt fájdalom. Mert amikor találkoztunk, a negyedik hónapban voltam.

Most, évekkel a szakítás után úgy gondolom, hogy életemnek ez az őrült időszaka nem volt hiábavaló. Ekkor döbbentem rá, hogy nagyon is szeretnék gyereket szülni. Mindennél jobban vágyom rá. Teljesen mindegy, hogy férjjel vagy a nélkül. Mindent megnéztem az interneten, spermabankokat kerestem, ismerkedős oldalakra jelentkeztem be, és az olyan hirdetéseket böngésztem, amelyek erről szóltak. Valahogyan csak sikerül, és anya lehetek végre. A sors viszont mást rejtegetett számomra. Valósággá vált a mondás, mert éppen akkor találkoztam az igazival, amikor már egyáltalán nem számítottam rá.

– molnár –