Gyakorta elszorul a szívünk, ha a szerelem érzésére gondolunk. Mi tagadás, úgy hisszük, hogy az örök szerelem már a múlté.
Változnak az idők, többé a mesék végén sem érvényes a „hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak”! Márpedig de szép is lenne (már ha igaz lenne), ha mindenkinek sikerülne már elsőre megtalálnia az Igazit, akivel boldogan tudná leélni az egész életét! Mások viszont ilyenkor éppen azért sóhajtanak fel megkönnyebbülten, mert szerencsére ma már nem kell holtomiglan-holtodiglan kitartaniuk egy olyan viszonyban, amelyik csak felemészti, boldogtalanná teszi őket.
Az édes kis állatkák cuki fényképeit és a rózsalugasban pihenő békés csecsemők páratlan látványát csak egyetlen dolog képes felülmúlni: egy szeretetteljes egyetértésben megöregedett ősz pár, kézen fogva sétálva a naplementében. Valamikor húsz- és harmincéves korunk között házasságot kötöttünk, családot alapítottunk, és barátságos családi fészket alakítottunk ki a gyerekeknek. Megbarátkoztunk férjünk rokonságával, egyszerre mi is a részévé váltunk az ő családjának, ahogy életünk párja is a miénknek. Azután, ahogy elérkezett az ideje, kirepültek a gyerekek a kedves családi fészekből. Most már végre kettesben is élvezhetjük az életet. Szeretetteljes, boldog kapcsolatban élhetjük le életünk másik felét. Ugyan ki ne vágyna erre?
Töredelmesen bevallom, hogy így negyven és ötven között egy-egy idősebb, ősz párocska láttán már nem az jut ez eszembe: „Ez az, nekik sikerült!“. Ennyi év tapasztalattal a hátam mögött az első kérdés, ami felmerül bennem: „Hány éve lehetnek együtt?“ A második kérdésem: „Ez most valóban a legelső házasságuk, vagy már a második, netán a harmadik?“ Mért kell azt hinnünk, hogy akik tizennyolc éves korukban szerelmespárt alkotnak, hatvan évvel később is boldogok lesznek egymással? A statisztikák könyörtelenül elbánnak a romantikával, hiszen szerintük majdnem minden második házasság válással végződik. Tehát a boldog idős pár, amelyet a naplementében láttunk, valószínűleg már a negyvenes éveiben találkozott, s ez – nagy eséllyel – a második házasságuk.
Bármilyen realistának tartom magam, a lelkem mélyén én is azt gondolom helyesnek, ha egy pár már egészen fiatalon összekerül, és az évek során szeretetben, harmóniában öregszik meg egymás mellett. A pszichológusok véleménye szerint vannak emberek, akiknek valóban elegendő egyetlen, egy életre szóló viszony. Ez azonban nem bizonyítja azt, hogy valaki boldog is abban az egyetlen viszonyban, házasságban.
Az, hogy valakivel együtt éltünk mindhalálig, nem jelenti egyben azt is, hogy életünk harmonikus. Az együtt eltöltött évek közel sem jelentenek garanciát: a mennyiség nem garantálja a minőséget.
Naprakész bölcsességek, avagy mindent mégsem lehet megjavítani
Gondolom, már mindenki látta az interneten köröző képet, amely egy kedves idős párt ábrázol, és azt hirdeti, hogy ők még abban az időben éltek, amikor a dolgokat megjavították, nem pedig kidobták. Aki megpróbálta már a kapcsolatát megjavítani, az tudja, hogy ez bizony nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek a kívülállók képzelik. Főleg, ha a kedvetlen kedves úgy reagál erre a javító szándékra, hogy azt is csak az ő idegesítésére találták ki. Mindenki hagyja békén ezzel a kapcsolatfellendítéssel, mert amúgy is rengeteg gondja van a munkahelyén, hát legalább itthon legyen minden úgy, ahogy eddig is lenni szokott. Hát itt az ideje, hogy szembenézzünk a tényekkel: olyan, hogy ideális kapcsolat, nem létezik (vagy ha mégis, akkor igen-igen ritka, éppen ezért hívjuk ideálisnak).
Minden párkapcsolatban ketten vannak benne, de nyakig. Ezért egyformán kell, hogy adjanak magukból, és kapjanak a másiktól, máskülönben felbillen az egyensúly. Ha én kényeztetek, megérdemlem, hogy engem is kényeztessenek. Képzeljük csak el, manapság – ha egyáltalán nem válnának az emberek – egy házasság körülbelül negyvenhat évig tartana. Te jó ég, negyvenhat év alatt hihetetlenül sokat változik minden ember! Hol lehet arra garancia, hogy harminc-negyven év múlva is összeillenek, boldogok lesznek együtt azok a gondtalan fiatalok, akik most még kimondottan élvezik egymás társaságát. Húsz-harminc évesen tapasztalatlanok vagyunk, és ilyenkor általában a szív szavára hallgatunk, de a szív, bizony, a rosszfiúkért dobog hevesen. A gondtalan, vagány srácok a menők, akikről lehetetlen előre kideríteni, mekkora az esélye, hogy valaha is érett, megfontolt férfiakká váljanak. Kiderülhet, hogy a szívünk igencsak melléfogott, mert bizony a rosszfiúk mellett nehéz az élet. Mi van, ha harmincöt vagy akár ötvenévesen döbbenünk rá, hogy egy gazemberrel kötöttük össze életünk fonalát?
A válás rossz megoldás!
Ma már mindennapos eset, de régebben hatalmas botrány volt a válás – nehezebben is váltak az emberek. Inkább együtt maradtak a gyerekek miatt, meg azért is, nehogy megszólják őket az emberek. Meg persze azért is, mert féltek attól, hogy magukra maradnak. Ezért volt annyi boldogtalan pár szüleink, nagyszüleink, dédszüleink idejében, amelyek ötven év házasságból negyvenet úgy éltek le, hogy látványosan egymás idegeire mentek. Egy barátnőm mesélte, hogy amikor a szülei elváltak, ők, a gyerekeik már felnőttek voltak.
A szűkebb családban mindent megbeszéltek, és nekik sem okozott nagyobb törést az életükben a válás. Továbbra is jó kapcsolatban maradtak. Hanem a nagyinak nem volt szabad elmondani a történteket. (Hogyisne, szerinte nem is létezik hatalmasabb bűn, mint a válás!) Ezért három éven át minden látogatáskor eljátszották neki a boldog családot, pedig addigra már az édesapjuknak és az édesanyjuknak is volt másik kedvese. A dolog pikantériája, hogy ugyanez a szigorú nagyi arról volt nevezetes, hogy húsz éven át szinte egy szót sem váltott a férjével, látványosan ki nem állhatták egymást. Ilyen az, amikor az ember feleslegesen ragaszkodik a már meghaladott állapotokhoz.
Évszázadokkal ezelőtt Európában kevés házasság tartott igazán hosszú ideig. A házasfelek átlagosan 14 évig éltek együtt, mert vagy a feleség halt meg a szülésben, vagy a férj halt meg valamilyen háborúban, és akkor még nem szóltam a korabeli járványokról... Az emberek gyakrabban özvegyültek meg – és házasodtak újra. A másik fontos érv a válások létjogosultsága mellett, hogy egyesek a házasságot manipulációra használják, valamiféle zsarolási alapnak tekintik.
Ugye, nekünk sem ismeretlen a részeges, önkontroll nélküli férj; a hisztis fúria, akinek semmi sem elég jó; a lusta szomszéd, aki fütyül mindenre; a csavargó szélhámos; a féltékeny bombázó vagy a mindenkinél mindent jobban tudó feleség, aki szabályosan – bocsánat a kifejezésért – hülyének nézi a párját, és úgy dirigálja, mint egy tudatlan kisgyereket.
Őket egyetlen közös dolog élteti: a másik, a párjuk, a kedvesük sosem hagyhatja el őket, mert akkor semmibe venné a házasság szentségét. Mert ha elhagyná őket, akkor áruló lenne, egy utolsó szemét, aki megtagadja az egész életre szóló hűségesküjét. Tévedés: a valódi, életre szóló kapcsolat nem ilyen. Kedves urak és hölgyek, ez bizony nem egyéb, csak egy gyenge indok a másik fél sakkban tartására és manipulálására a saját privát kényelmünk érdekében.
A nagy titok: adjunk időt magunknak!
A hosszan tartó kapcsolatok töréspróbáját azok az évek jelentik, amikorkirepülnek a gyerekek. Hiszen ilyenkor még legalább harminc-negyven év áll a házasfelek előtt. Csak az a kérdés, hogyezt az időt hogyan szeretnék eltölteni. Egyre több idejük lesz magukra. A megszokás, a társas magány és a különbözőbetegségek összetarthatják a párokat, de meddig? A legtöbb házasság éppen a házastársak negyven- és ötvenéves koraközött fut zátonyra. Hiába a húsz együtt töltött, többé-kevésbé boldog év, a ház, a gyerekek és a rengeteg közös emlék! De valóban ennyire kár lenne érte? Bizony van, hogy igen. Meg olyan is van, hogy a válás hatalmas megkönnyebbülést hoz.
Fontos, hogy egy ilyen komoly helyzetben adjunk időt magunknak, ne siessük el a döntést. Jó tanács lehet, haelgondolkodunk önmagunkon és azon, hogyan képzeljük el az életünket az elkövetkező öt-tíz évben. El tudjuk-e magunkmellett képzelni eddigi életünk párját a jövőben? Ha igen, és ezt mindkét fél így érzi, akkor jó párost alkotnak. Nincs másfeladatuk, mint közös szórakozást és célokat találni, amelyek építően hatnának a kapcsolatukra. Ellenben ha kiderül, hogyaz egyik fél már nem akar együtt élni a másikkal, akkor jobb, ha elengedik egymást. Nem kell erőnek erejével fenntartania házasságot, hogyha már nem működik. Egyáltalán nem szükséges megkeseredetté válni és mártírt csinálni magunkból, mert ezzel csak a saját csapdánkba esnénk: magunkra zárnánk azt az ajtót, amelyik visszavezetne az életbe.
Változnak az idők, és el kell fogadnunk, hogy mi is változunk. Már régen nem a szülők döntik el, mi magunk választhatjuk ki azt, akivel együtt szeretnénk leélni az életünket. Ettől lesz ez a döntésünk olyannyira értékes. Semmit sem kell ráerőltetnünk a másikra. Lehet, hogy a párválasztás már elsőre sikerül, de az is lehet, hogy másodszorra, harmadszorra is bele kell vágnunk – ez ma már nem jelenthet gondot. Ritka, minta fehér holló az, akinek már a legelső kapcsolata életre szóló lesz. Gratulálunk, megütötte a főnyereményt!
