Az első randevúk izgalma járta át a testét, ahogy óvatosan, lassan, mintha csak félne az első érintéstől, az elképzelt egymásra találás beteljesülésének pillanatától, belebújtatta lábát a régóta vágyott cipőbe. Cipőbe?! Ahogy a tükör előtt nézegette a lábára simuló, piros talpú fekete stilettót, Laura úgy érezte, ez maga a beteljesülés pillanata.
Próbálta megmozgatni benne lábujjait. Nemigen ment, de nem érdekelte. Akarom! Nem lehet! Nem engedheted meg magadnak! Csak még ezt az egyet! Na, és nem is eredeti Christian Louboutin! Mindig ezt mondod! Ígérem, ez az utolsó! – vitatkozott önmagával már napok óta. Még amikor belépett az áruházba, akkor sem volt hajlandó beismerni, hogy megint racionális énje vesztett, és a fárasztó, kimerítő hét után, így péntek délután, bizony, a kiszemelt cipővel szeretné megajándékozni önmagát.
Először kényszeredetten végignézte a háztartási bolt legújabb árukínálatát. Virágos bögrék, bélyegmintás kaspók, pókhálós plüsstrófeák közt lődörgött, eljátszva önmaga előtt is, hogy igenis, őt most ez érdekli, keres valamit, csak hirtelen nem tud visszaemlékezni, mi is az, amire égető szüksége lenne az egyébként már így is irigylésre méltóan felszerelt konyhájában. Talán egy macskafejet mintázó salátástál vagy pingvin alakú miniatűr kozmetikai szemetes? Nem, nem, neki valami másra fájt a foga, valamire, ami édes csalétekként várt rá pár üzlettel odébb. De bűntudata visszatartotta. Egyelőre.
Álmai cipőjének birtokosaként, szája szegletében halvány mosollyal lépett ki a bevásárlóközpont ajtaján. Nem gondolt az előtte álló szűkös napokra, a hónap végi gazdasági válságra, csak arra a boldogságra, ami eltöltötte minden egyes lépésnél, ahogy érezte a tenyerében a cipőstáska súlyának rezdülését. Még az sem tudta elrontani a kedvét, hogy drága volt. Pimaszul drága. De már nem volt bűntudata. Hirtelen a galériában hetek óta ránehezedő nyomás, az előtte álló nagy megméretés sem tűnt olyan szörnyűnek. Könnyűnek, fiatalnak, vonzónak érezte magát, mintha a kezében lóbált szatyor mélyén szunnyadó csodatopán érzéki kisugárzása máris átjárta volna minden porcikáját, és bűnre csábító femme fatale-lá változtatta volna. Vigaszcipő.
Az üzletház ajtaján kilépve még arra sem volt ideje, hogy táskája mélyén megkeresse a kocsi kulcsát. Jó, ha a lépcsősor közepéig juthatott, amikor hirtelen ismerős, furcsa szorítást érzett a gyomrában. Ösztönei nem csapták be. Zsolt sietős léptekkel közeledett az üzletház felé. Már kezdett fellélegezni, amikor pár méterrel odébb megpillantotta Cyntiát, aki kislányával a karján pontosan úgy nézett ki, mint egy hollywoodi sztáranyuka. A fenébe, már csak ez hiányzott! Ha most meglátnak, végem! Rajtam fognak szórakozni egy hétig! A karikás szemű, madárfészek-frizurás, lestrapált exházisárkány, kontra nádszál-királykisasszony – futott át az agyán, miközben kétségbeesetten megfordult, és szinte futva ment vissza az áruházba. Az ajtó túloldalán azonban megtorpant, még ha tudta is, nincs értelme ennek az önkínzásnak. És mégis. Látni akarta őket. A tőle lopott boldogságukat.
Arcát olyan erővel szorította a hideg üveghez, hogy orra elgörbült, bőre halványan fénylő bánatüzenetet hagyott maga mögött, homlokába lógó kósza, hullámos fürtjei pedig kisimultak. Ssss-csatt, sss-csatt – nyitódott újra és újra az ajtó, nem értve, Laura mire vár… miért nem húzza ki magát, és lép ki emelt fővel, egyenes gerinccel élete pódiumára, hiszen attól, hogy most, ebben a darabban nem ő a főszereplő, holnap egy másikban még szólhat neki a taps.
Ahogy elindultak a lépcsők felé, Laura pánikba esve húzódott el az üvegfaltól. A biztonsági őr, aki már egy ideje összeráncolt szemöldökkel, mindenre felkészülve méregette gyanús áldozatát, egyenesen felé tartott, és még mielőtt eldönthette volna, ez esetben melyik is a legideálisabb menekülési útvonal, a rend szekrényajtónyi őre már el is állta az útját.
– Öh, hm, megkérdezhetem… – kezdett bele bizonytalanul a mondandójába, miközben Laura lábujjhegyre állva, türelmetlenül leselkedett a férfi válla fölött. A fenébe is, már csak ez hiányzott! Mindjárt ideérnek! És ahogy idegességében megingott, egyenest az őr „karjaiba” esett.
– Bocsi… Nem akartam… Izé… jön a férjem, vagyis… mindegy… futnom kell… a… a… mosdóba.
A mozgólépcső felé szaladva a hátán érezte az őr megdöbbent tekintetét, de visszanézni nem mert, hátha Zsolték felfedezik őt.
Félreérthető gyorsasággal rontott be a legközelebbi mosdóba, és miután bereteszelte maga mögött a bélrendszeri albérlők négyzetméternyi birodalmát, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Igen, de azonnal rá is jött, hogy nagy hibát követett el. Ebben a bűzben mégsem maradhatok órákig! Most mi a fenét csináljak?! Kimehetnék a mosdóhoz. Kezet mosok, helyrehozom a hajam, egy kis púder sem ártana… Azalatt talán ők is betévednek valamelyik üzletbe. De mi van, ha Cyntiának vagy a kicsinek vécére kell mennie… A fenébe is… nem akarok velük jópofizni! Hogy tűnhetnék el? Töprengett, miközben kisimította a papírtáskát, amelyben a cipősdoboz volt. Szépen elhelyezte a lecsukott vécédeszkán, és bézs színű kiskosztümjében fintorogva lerogyott rá. Gépies mozdulattal nyitotta ki az ölében szorongatott dobozt, nézte a békésen szundikáló „üvegtopánt”, és már egyáltalán nem értette, miért is vett meg egy ilyen dögös, kihívó darabot. Minek? Kinek? Kiért?
Hirtelen egy elhasználódott, megkopott, kiselejtezett használati tárgynak érezte magát, amelyre leltározáskor ráütötték a pecsétet: „kiiktatva”.
Amikor kihajtott az áruház parkolójából, ugyanolyan borús volt a kedve, mint a vihar előtti esti égbolt. Szeretett volna mielőbb hazaérni, maga mögött hagyni végre ezt a napot is. Két utcával odébb, a híd lábánál forgalmi dugóba került. Egy lépés, egy megálló, egy utca. Megpróbálta elűzni emlékeiből a rá váró üres ház, az elmozdítatlan tárgyak, a mosolytalan esték, műanyag ízű vacsorák, megszegett ígéretek kapuban váró történetét. Fáradt volt. Boldogtalan volt. Mérhetetlenül. Világos szoknyáján a fekete könnycseppek téblábolva gyülekeztek, majd lassan közelebb és közelebb mentek egymáshoz, mint ravatalozó előtt a búcsúzás utolsó, fájó idejét váró távoli rokonság, mígnem közelebb nem viszi őket egymáshoz a gyász és a családi titkok iránti kielégítetlen kíváncsiság. Már nem érdekelte a külseje, a reggel aprólékosan elkészített sminkje. Bús kisgyermekként öklével törölgette a szemét, hogy a könnyek hályogján, az utastér zavaró, szűrt félárnyékában lásson valamit, az utat, a fényeket, de nem látott mást, csak a borús, gyászcsipkével takart végtelenül véges jövőt.
Fél méter… egy méter… Végre feljutott a hídra. De most még a Duna máskor csillogó víztükre is csak egy hatalmas, félelmetes, sűrű masszának tűnt, amelynek felszínébe beleütközve, a város fényei fájdalmasan törnek apró, emberi szem számára láthatatlan, kis fotonokká.
Egy méter… két méter… Vele párhuzamosan, a híd fehér korlátja mellett egy fiatal pár csókolózott a sárga fénybura alatt, elszigetelten a világtól, a motorok zajától, a sirályok sikolyától, nem érezve a csontig hatoló nedves levegőt, csak a csókok ízét, a másik testének melegét, a vágy gyomorbizsergető izzását. Pár hónapja pont itt, ezen a négyzetméteren, ahol most egymásra talált a harminchatos és a negyvennégyes tornacipő, ennél a megkopott, hófehér korlátvasnál álltak meg ők is Csabával, rácsodálkozva a látóhatár széléről integető óriás lézertestére, a rakpart tövében egymást melegítő vadkacsák sötét tollfoltjaira, a halványan pislogó csillagokra, melyek tapintatosan félrenéztek, hogy ne zavarják meg őket – eleve már kinőttek a mindenre fittyet hányó kamaszkorból, a csókból, a szerelemből azonban biztosan nem, hiszen az örök – de hiába. A férfi csak suta kamaszként, zavarodottan toporgott.
Minden mozdulatán, teste legapróbb rezdülésén látni lehetett, érzi, tudja, ez most az a pillanat, ez most az a díszlet, amikor romantikusnak, szenvedélyesnek kellene lennie, de nem tudta megtenni, mert nem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze félelmeit, gátlásait, jólneveltségét, szemérmességét, saját megkövült énjét, és megcsókolja a hozzásimuló Laurát – mindenekfelett.
A rádió recsegni kezdett, egyre töredékesebbé váltak a mondatok, már csak szavak maradtak, majd szófoszlányok, míg végül az alig érthető hangtöredékek is belevesztek az éterbe. A csend szinte fájdalmas súllyal nehezedett Laura tarkójára, koponyájára, mellkasára. Kiverte a hideg verejték. Automatikus, megszokott mozdulattal engedte le a kocsi ablakát. Arcát a beáramló, esőillatú hűvös levegő felé fordította, mélyeket lélegzett, és igyekezett feszült, fáradt idegeit kicsit megnyugtatni.
Nem sokkal később kapkodva zárta be a kis piros autót háza udvarán. Talpa alatt feketén csikorogtak a homokszemek. Annak idején, amikor Zsolt rábukkant egy újsághirdetésben, nem igazán volt kedve eljönni, megnézni. Szeretett volna a városban maradni. Végül a békesség kedvéért beadta a derekát. És ahogy belépett a kopott, málladozó kapun, elindult a fehér oszlopos ház irányába, az illatos hársak, a tarka juhar, az álmodozó vérszilva szélhordta őszi levelein, mint egy mesebeli varázsszőnyegen, már tudta, elveszett. Nem zavarta, hogy málladozik a vakolat, a sarokpánton nyikorogva hintázik a zsalugáter, megrepedt az ablaküveg, mert a kis ház még így, az enyészettel küszködve is olyan békességet, biztonságot sugárzott, amivel eddig még nem találkozott. Belépve kicsit meglepődött, mert odabent, mint egy múzeumban, minden a megszokott helyén állt, semmi sem változott azóta, hogy a házban lakó idős hölgy örökre eltávozott. A régi, szúette bútorok, a rézcsillár, a mahagónifába illesztett állótükör magányában nem érezte az elhagyás, az elmúlás fájdalmát, mert magukat látta benne, Zsolt erős kezét a vállán, melegséget a tekintetében, és a szerelemnek azt a semmivel össze nem téveszthető jelenlétérzetét, ami elhitette vele, közös jövőjük az örökkévalóságig és még azon is túl fog tartani.
Folytatás hamarosan...
