A „mi Vicánk"

A csehek úgy tekintenek rá, mint az ország legdögösebb színésznőjére, Magyarországon pedig az amerikai Christina Hendricks-hez hasonlítják – és természetesen a magyarok is magukénak vallják. Annyi biztos, hogy szülővárosa, Fülek örökre szívébe véste a színésznő nevét. Tehetsége, szépségének természetessége, a bűbájos mosolya mindenkit levesz a lábáról. 

Három ország között ingázik (ha éppen nem San Franciscóban tanul angolul) – ezért nem volt egyszerű elcsípni a szabadnapos Kerekes Vicát. Aztán mégis, egy délután, amikor épp nem filmezett, hanem új könyvespolcán barkácsolt, szerszámmal a kezében egy nagyon kellemes beszélgetést folytattunk – „az online világban”. Már csak a kávé hiányzott mellőlünk. Csevegtünk a múltról, ő elmesélte, hogy copfos kislányként mi volt az álma, aztán azt, miként lett színésznő: én pedig tátott szájjal hallgattam, vagy vele együtt nevettem. Többek között azt is elárulta, kivel szerepelne szívesen a filmvásznon.

– Komoly pályát futottál be. Kiskorod óta érdekelt a színészet – bár nem színésznek készültél!

– Hatéves koromban anyukám felrakott a színpadra, de nem azzal a céllal, hogy belőlem színésznőt faragjon. Pont kiesett egy kislány a bemutató előtt a darabból, amit anyukám rendezett: én pedig jókor voltam jó helyen. Éppen a színpad előtt játszadoztam, és megkérdezte tőlem: nincs-e kedvem szerepelni? Rábókoltam, felemelt a színpadra – és azóta is ott vagyok. Az alapiskolában a Zsibongóban játszottam, majd a gimiben Szvorák Zsuzsa tanítványaként az Apropó Diákszínpadban. Fülek távol esik a nagyvárosok forgatagától, természetes és természetközeli hely. Egy gyermeknek pedig számos érdekes elfoglaltsággal szolgál. Néptánc, énekkar, színjátszó kör, rajzkör, zeneiskola – és még sorolhatnám. Nem is nagyon néztem filmeket, mert a körülöttem zajló világ annyival érdekesebb vol! Még a gondolat sem kísértett meg, hogy akár színésznő is lehetnék: holott óvodás korom óta a színpadon álltam. Más volt a tervem. Állatokat tartottunk, kertet műveltünk: a természetben éltem. A nagyszüleim óvó keze alatt nőttem fel, egy többgenerációs házban. Mindig úgy gondoltam, nekem otthon majd kell maradnom, és gondoskodni a szeretteimről. Később aztán a férjemről és a gyermekeimről, valamint el kell majd végeznem a gazdasszonyi teendőket. A gimnázium után mindenki azt gondolta, hogy a színművészetire fogok jelentkezni: én pedig egyáltalán nem ezt gondoltam. Elhatároztam, hogy otthon maradok egy évet, s ez alatt az egy év alatt eldöntöm, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Mindenki aggodalmaskodott, hogy le ne késse a határidőt, időben elküldje a jelentkezését a főiskolára, az egyetemekre. Csak én nem. Engem a szüleim kénytelenek voltak megtűrni otthon...

– Szerintem ez nem esett a nehezükre... 

– Melyik szülő nem örülne annak, hogy otthon tudja a lányát, ugye! Szerető szüleim mindig is önállóságra neveltek: így bíztak a döntésemben. Az egy év hosszú időnek tűnik, de ha jól érzi magát az ember, könnyen elszalad. Sokat gondolkodtam, hogyan tovább. Majd egy vasárnap délután, az Új Szót lapozgatva, a hirdetések között megláttam egy felhívást, miszerint nyomozó főiskola nyílik... Mindig is fiús lányka voltam, szerettem fára mászni, cseresznyézni, így hát elhatároztam: próbára teszem magam. A felvételin a harmadik körig jutottam, épphogy lemaradtam.

Picit rosszul esett, de mivel önelemző alkat vagyok, vettem a fáradtságot, és papírra vetettem: mit tudok és mit nem tudok. Ez alapján aztán kezdtem szépen összerakni, hogy ki vagyok, és mi lehet az én utam! Beláttam, hogy a színészetnek is adni kell egy esélyt. A következő évben jelentkeztem a Színművészetire.

– A szüleid ezúttal mit szóltak?

– Anyukám magyar-szlovák szakos pedagógus, rendezője volt egy amatőr gyermekszínjátszó csoportnak. Apukám viszont rákérdezett, miért nem választok magamnak valami „normális” szakmát. Kiváltképp azért mondta ezt, mert féltett a csalódástól – és attól, hogy fogom ezt a szakmát bírni. Amiben igaza volt! Mert a színészet nagyon kegyetlen tud lenni az emberhez. A művészek érzékenyek, sokkal sebezhetőbbek, hiszen a lelküket viszik vásárra, azzal dolgoznak.

– Miért éppen a pozsonyi Színművészeti Egyetem mellett döntöttél? Nem volt nehéz beilleszkedni?

– Úgy éreztem, hogy a magyar az anyanyelvem és nyilvánvaló, hogy mindig is beszélni fogom. A legkönnyebb út az lett volna, ha veszem a kofferomat, és elindulok Pestre – de én nem ezt az utat választottam. A döntésemnek köszönhetően ma már kiválóan beszélek három nyelven, és az angoltudásomat is csiszolgatom. Az iskola, a közeg barátságos volt. Én még nem tapasztaltam meg, milyen az, ha valakit kiközösítenek. Inkább pozitív diszkriminációban volt részünk nekünk, magyaroknak. Sőt, kiemeltek, mondván, hogy nekünk, akiknek nem szlovák az anyanyelvünk, mennyivel nehezebb dolgunk van: hiszen a színésznek a nyelv az eszköze. Számomra ez óriási kihívás volt. A színészet a természetességre törekszik, és a legtermészetesebben az anyanyelveden szólsz. Akkoriban volt egy időszak nálunk, mikor egyfolytában arról beszéltek, hogy a magyarok nem tudnak szlovákul, így nem tudnak majd érvényesülni, és hogy be kell zárni a magyar anyanyelvű iskolákat. Én pedig pontosan az ellenkezőjét akartam bebizonyítani, mert ez egyáltalán nem így van! Minden tőlünk függ. Aki akar, az megtanul szlovákul. Csak rajtunk múlik.

– Fülek után sikerült megszokni a nagyvárosok zaját?

– Egyfolytában utazok, mióta csak felvettek a Színművészetire. Pozsonyban a kollégiumot kellett megszokni. Mégis az volt a legnehezebb, hogy nem voltak velem a szeretteim! Mára elég hosszú utat megtettem, leküzdöttem nagyobb távolságokat is, mint a Fülek-Pozsony távolság – és valahogy a szeretteim hiányához is hozzászoktam. Ha Csehországban vagy még annál is távolabb vagyok, ők akkor is mindig itt vannak – velem, bennem. Anyukám, mihelyst tud, meglátogat, ugyanúgy a bátyám is. Erőt merítek belőlük a mindennapokhoz. Anyukám szinte életem minden fontos állomásán mellettem volt. Velem sír, velem nevet.

– Tív évvel ezelőtt kaptad az első felkérésedet Jiří Chlumský cseh filmrendezőtől. 2010-ben a Magyar Filmszemle legjobb színésznőjének járó díját vehetted át a Ki/Be Tawaret című filmért. A csehek pedig Arany Oroszlán-díjra jelöltek a 7 dní hříchů (A bűn hét napja) című világháborús drámában játszott szerepedért. A Muži v naději (Férfiremény) filmről, amely országos sikert aratott Csehországban és Szlovákiában is. Fontosak számodra a díjak?

– Jólesik minden dicséret! De azt is tudom, hogy nem a díjtól leszek jobb színész. Sőt, mikor a filmszemlére készültünk, egy másik filmem nem lett sikeres. Az örömmámor után elég nehéz volt megbirkózni a kudarccal. Utólag nem bánom, legalább ezt is megtapasztaltam. Ha valamit nem várok, mindig olyankor ér valami kellemes meglepetés.

– Tudod körülbelül, hogy a létra melyik fokán állsz?

– Ezt nem tudom most pontosan megmondani. Nem az lebeg a szemem előtt, hogy minél előbb a létra legfelső fokára hágjak. „Step by step”: tehát boldogan és lassan lépdelek előre. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy forgatás előtt mindig annyira izgatott vagyok, hogy aludni sem tudok. Az jár a fejemben, vajon milyen lesz az első nap, képes leszek-e eljátszani a szerepet? Úgy viselkedem néha, mintha az első forgatásomon lennék. Ezt a szorongást próbálom „agykontrolozni”. Az embernek mindig meg kell küzdeni önmagával.

– Az időt csupán mérni tudjuk, de megállítani nem. Ha lenne rá mód, változtatnál valamit visszafelé az életeden?

– Semmit nem változtatnék rajta. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a saját útja, és egy élet arra való, hogy a saját ösvényünket kitapossuk. Nincs olyan, hogy rossz dolog – és rossz döntés. A válságok is fontosak, mert abból tud az ember meríteni, és legalább van honnan elrugaszkodni.

Ha valami fáj, mindig azt szoktam mondani, hogy épp csak bekukkantottam a földi létbe pár röpke évre, aztán távozom, úgyhogy miért izgassam magam. Nem így van?

– Így van! Ha már benéztél hozzánk néhány röpke évre, áruld el nekünk, van-e valami titkos álmod, esetleg álomszereped!

– Álomszerepeim nincsenek. Inkább csak várom, hogy holnap ki kopogtat be az ajtómon. Az már más lapra tartozik, hogy kivel látnám magam szívesen a filmvásznon. Daniel Day-Lewis izgalmas karakter, őt szívesen fogadnám partneremül – valamikor. A magyarok közül pedig Thuróczy Szabolcsot. De Meryl Streep felkérésére sem mondanék nemet, még akkor sem, ha csak szekundálni, vagy egy mondat erejéig hívnának meg.

– És mit csinálsz, amikor épp nem forgatsz?

– Amikor nem forgatok, nagyon csendes életet élek. Szeretek bezárkózni és egyedül lenni, mert munka közben sok energiát adok ki magamból, viszont sokat is kapok. Néha, mikor ledobom magam otthon a kanapéra, úgy érzem, mintha rengeteg életem lett volna már. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen minden filmben más bőrébe bújok. Hogy visszataláljak önmagamhoz, muszáj kikapcsolni. Az olvasás az egyik legfontosabb az életemben. Egyszerűen imádom a könyveimet! Most is nekik barkácsolok egy égig érő könyvespolcot, mert már nagyon elleptek, és muszáj megtisztelni őket tágasabb hellyel, hogy ne szorongjanak. De nagyon szeretek kijárni a természetbe, túrázni, barangolni erre-arra. A sport is iszonyúan fontos a számomra. Aminek pedig reggelente nem tudok nemet mondani, azok a kávéházak és a jó kiadós reggelik. Ezek mind-mind feltöltenek.

– Hol láthatunk mostanában?

– Csehországban nemrég fejeztem be egy filmet, melynek a cseh címe Burácení (Dörgés). A film szerelmi dráma – és igaz történeten alapszik. Elkezdtem forgatni egy másikat is, ami egy kicsit érdekesebb abból a szempontból, hogy művészfilm. Karlovy Varyban pedig Rudolf Havlík: Zejtra napořád (Holnaptól mindörökké) című filmjét mutattuk be, melyben én játszom a főszerepet, egy pszichológusnőt alakítok benne. Magyarországon pedig Pierrot egyik interaktív filmjében kaptam szerepet. Bár nem lettem nyomozó, pszichológus, sem háziasszony, a filmjeimben mégis visszaköszönnek ezek a gyermekkori ábrándjaim. Játszottam már nyomozót, elítéltet, pszichológust, voltam már családanya, au-pair, ápolónő és mesehős is. Csoda ezek után, hogy jól érzem magam?! Boldog vagyok, mert lehettem más is. Hálát adok az égnek, mert boldog vagyok, mert örömmel tölt el a munkám, és mindaddig csinálni fogom, amíg így kelek minden nap.