Tisztelt Szerkesztőség! Édesanya vagyok, egy kilencéves kisfiú szerencsés anyukája. Megküzdöttem az anyaságért, s a sors furcsa fintora, hogy mire végre teherbe estem, addigra a férjemmel eltávolodtunk egymástól.
Nem váltunk el ugyan, de csak egymás mellett élünk, nem egymással. Emlékszem, gyakran beszéltem a növekvő pocakomhoz, s ígéretet tettem, hogy amit csak tudok, megteszek, hogy a gyermekem jól érezze magát, és gondtalan élete legyen.
Az élet persze megmutatta, hogy nem is olyan könnyű mindig helytállni, s a legjobb formámat nyújtani. Sokszor mardosott már a bűntudat: vajon elég időt töltök-e a fiammal, tényleg rá figyelek-e, amikor vele vagyok? Tudom, hogy sokszor bizony a „nem” az igazi válasz. Igyekszem, de nem tudok mindig száz, sőt még nyolcvan százalékot sem nyújtani.
Sokszor vagyok nyűgös és türelmetlen, mikor tanulni kell vele, vagy már aludnia kellene, de még egy utolsó ráadásmesét kér. Mert kér, ugyanúgy, ahogy arra is gyakran megkér, hogy meséljek neki a gyermekkoromról. Szereti, ha meghallgatom, ha mesélhet az építményeiről, az iskolai napjáról, az álmairól.
Igényli a társaságomat, megölel, bújik, puszit kér és ad is. Este, elalvás előtt összebújunk egy percre az ágyban, reggel úgy kell ébresztenem, hogy mellé fekszem.
Ilyenkor gyakran adok hálát azért, hogy ilyen szerencsés anyuka vagyok. Ugyanakkor motoszkál bennem és nem hagy nyugodni a gondolat: vajon meddig tart ez az idilli állapot? Meddig lesz bújós még? Mikor törli le a puszimat az arcáról? S egyáltalán: vajon láthatom-e felnőni a fiamat?
Igyekszem elhessegetni ezeket a gondolatokat, s kiélvezni a pillanatot. Beszívni az illatát, az emlékezetembe vésni a hangját és a szavait, elraktározni a puszikat és az öleléseket. Tudom, hogy mindez olyan illékony. Olyan gyorsan felnő, s az éveinek növekvő számával kiürül a feneketlennek tűnő kedvességzsák. Persze, az élet rendje ez. Nem is szeretnék rátelepedni, „anyuci 40 éves kicsi fiát” csinálni belőle a mamahotelben. De mégis mi lesz velem, ha már nem akar többé megölelni?
T.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
