A közelmúltban mutatták be a szlovákiai mozik a fiatal magyar rendező, Prikler Mátyás Köszönöm, jól című első nagyjátékfilmjét, amelynek premierjét Rotterdamban, a nemzetközi filmfesztiválon tartották. A film − egy magyar család életén keresztül − olykor könyörtelenül mutatja be a szlovákiai hétköznapokat.
A nagyjátékfilm előzménye az azonos című rövidfilm, amely pár évvel ezelőtt kijutott a cannes-i filmfesztiválra is, a diákfilmeket bemutató Cinéfondation szekcióba.
– Hogyan lett a rövidfilmből nagyjátékfilm?
– Eleve nagyjátékfilmben gondolkodtunk. 2009-ben azonban a Pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős növendékeként készítenem kellett egy vizsgafilmet. Mivel sürgetett az idő, és az egyetemtől sem kérhettünk több pénzt, maradtunk a rövid változatnál. Azt a részt forgattuk le, amelyik a leginkább elő volt készítve. A főiskola pedig terjeszteni kezdte, amihez a joga megvolt. Aztán egyszer csak kaptunk egy meghívást Cannes-ból...
– Ön hogy látja: mi a legfőbb különbség a két változat között?
– A rövidfilm egy idős ember, Béla bácsi (Várady Béla) története körül forog, aki felesége hirtelen halála után az idősek otthonába kerül. A nagyjátékfilm ezt összekapcsolja még két szállal. Megismerkedhetünk Béla bácsi gyermekeivel, elsősorban a középkorú Attilával (Mokos Attila), akinek problémái vannak a munkahelyén, miközben a családja is szétesőben van. Bemutatjuk Miroslav (Miroslav Krobot), egy vidéki vállalkozó-politikus családját is − alkoholista feleségét, a lányát – és Miroslav kettős életét.
Végül a három szál összekapcsolódik, s egy lakodalomban mindnyájan egy család lesznek. A nagyjátékfilmben jobban kibontjuk a történetet. Ez lehetőséget ad arra, hogy megmutassuk: ebben a 21. századi őrületben azért maradt még valami emberi.
– Mi adta a filmhez az ötletet?
– Marek Leščákkal, a társ-forgatókönyvíróval arról akartunk filmet forgatni, ami körülöttünk történik. A szituációk megélt, látott vagy hallott helyzetek.
– Mi volt könnyebb: írni vagy rendezni?
– Ez nem Amerika, ahol az egyik kitalálja a filmet, a másik megírja, a harmadik kiválasztja a színészeket, a negyedik pedig megrendezi. Az írás és a szereplőválogatás nálunk gyakorlatilag egy időben történt. Egyébként az európai filmgyártásra általában ez a jellemző. Azt szokták mondani: Amerikában a filmgyártás ipar, Európában meg művészet. Ettől még persze itt is, ott is készülnek jó filmek.
– A filmszínészek is formálták a történetet?
– Kezdettől fogva tudtam, kikkel akarok filmet alkotni: Mokos Attila, Miroslav Krobot, Jana Oľhová, Zuzana Mauréry. Valójában rájuk írtuk a filmet. Ez nem azt jelenti, hogy XY színész a magánéletben olyan, mint a filmben. De már a forgatókönyv írásakor tudtuk, hogy például Attila hogyan lép be az ajtón, milyen lesz a hanghordozása... A másik pedig: önmagukat kellett hozniuk. Alkotásunk dokumentumfilm-logikájú. Másképp dolgoztunk, mint ahogy az megszokott. Nem használtunk például művilágítást, és egy-egy jelenetet többször felvettünk. Gyakran a szereplő nem is tudta, benne van-e a képben, vagy sem. A színészeknek nem mondtuk, hogy itt és itt mosolyogj, aztán csinálj így meg úgy. Mondok egy példát: az esküvőt 12 órán keresztül forgattuk. Délután 5-től hajnalig „mulattak”. Igazi étel, ital és esküvői zenekar volt, és előbb-utóbb mindenki elhitte, hogy ez egy igazi esküvő. Szóval az esküvői mulatozás „igaziból” van – ahogy többi rész is.
– Ilyenek vagyunk mi, szlovákiai magyarok?
– Nem tudom. Ilyenek a szlovákok is, és nem hiszem, hogy van még két nép Európában, amelyik ennyire hasonlít egymásra. Sőt, mikor a filmet levetítettük külföldön, kiderült, hogy ott is értik. A hollandokat a kapcsolatok érintették meg, a szlovákokat meg az, hogy általában ilyen az életünk.
– Én a filmet egy filmklubban láttam. Tíz perccel azután, hogy kijelentettük, ez a film nem a szlovák−magyar kérdésről szól, hanem arról, hogyan is élünk kis hazánkban, azt vettem észre, hogy mindenki a szlovák−magyar kérdésről beszél... Szándékosan nem tette a témát kirakatba?
– Pozsonyban élő magyar vagyok, hol magyarul, hol szlovákul beszélek, dolgozom és élek. Természetes volt, hogy magyar és szlovák szereplőkkel dolgozom, és mindenki beszéljen a maga nyelvén. Ugyanakkor nagyon is benne volt a filmben az asszimiláció.
A magyar családban a felnőtt gyerekek a szüleikhez, egymáshoz és a kutyához magyarul beszéltek, de már szlovák partnert választottak, és a saját gyerekeikhez már szlovákul szóltak.
– A szlovák kollégák mit szóltak ahhoz, hogy a filmben a magyar színészek magyarul beszélnek?
– Semmit. Mindenki tudja rólam, hogy magyar vagyok, és ez soha nem hátráltatott se a főiskolán, se a Szlovák Filmalapnál. Hogy érthetőbb legyen: egyszer egy kiváló olasz rendezőt felkértek arra, hogy Amerikában készítsen filmet. Mire ő nemet mondott, mondván: mivel ő olasz, nem tudna amerikai filmet csinálni. Hiába érti a nyelvet, nem tudja, ott min nevetnek a munkások a kocsmában. Én se tudnék például a berlini törökkérdésről filmet forgatni, mert nem vagyok berlini, és nem vagyok török. Abból építkezem, aki vagyok.
– Ma a felvidéki magyarság egyik legfőbb kérdése a fennmaradás, hogy hogyan őrizzük meg önazonosságunkat a hétköznapokban.
– Ma Szlovákiában két rossz viselkedésmintát látok. Az egyik véglet a „hejmagyarok”, akik minduntalan azt lesik, hol nyirbálják meg jogaikat a szlovákok, és akik igazságtalannak érzik, hogy itt kell élniük. Képtelenek új utakat keresni. A másik véglet a „nekem mindegy” tábor: akik vígan haladnak az asszimiláció útján, a gyerekeiket szlovák iskolába adják, mert minek is megtanulni a gyereknek a saját anyanyelvén. Mindkét csoportnak nehéz elmagyarázni, hogy én a középutat választottam. Pozsonyi magyar vagyok, de jól érzem magam a szlovák kollégákkal is. Egyébként számomra is érdekes tapasztalat, hogy filmemet se a magyarországi magyar, se a szlovákiai magyar média nem érezte annyira magáénak, mint a szlovák. A legtöbb cikk, pozitív kritika erről az oldalról jelent meg.