„Ellopták a legdrágábban vásárolt magyar festményt, Csontváry Kosztka Tivadar Szerelmesek találkozása című képét” – hallom a híradóban, és a bejátszásban látom a pillanatot, amikor az akció vezetője kimondta: 230 millió először, 230 millió másodszor, senki többet harmadszor!
Vajon milyen lehet egy árverés hangulata? Hogy lesz egy kulturális tévéműsor szerkesztő-riporteréből aukcióvezető? – merültek fel bennem sorra a kérdések, melyekre egy hangulatos kis kávéházban kaptam meg a választ Winkler Nórától, a magyar kultúra nagykövetétől. Olvassák szeretettel 2014-es ÚJRAOLVASÓ cikkünket.
Winkler Nóra könyve
– A Kultúrház – annak ellenére, hogy viszonylag későn sugározták –, az MTV legközkedveltebb műsorai közé tartozott. Ezért is volt meglepő, hogy hirtelen véget ért. Hogy viselted?
– Nehezen. Persze mindig is tudtam, hogy a tévézés olyan műfaj, ahol semmi sem tart örökké. A nézettségi adatok jók voltak, ezért sem voltunk rá felkészülve, hogy öt év után közlik velünk, ennyi volt. A mai napig megesik, hogy megállítanak az emberek az utcán, és elmondják, mennyire szerették a műsort.
– Szemmel látható volt, hogy mennyire élvezed. Miben rejlett a népszerűség titka?
– Talán abban, hogy nem akartunk bennfentesek lenni. Engem mindvégig az vezérelt, hogy ne csak közérthetőek, de érdekesek is legyünk. Rejtett célunk volt, hogy a nézők kedvet kapjanak megnézni egy kiállítást, elolvasni egy könyvet. Emberközelivé tettük – csúnya szóval – divatba hoztuk a kortárs kultúrát! Szakmailag életem egyik legjobb korszaka volt a Kultúrház.
– A Csillagtúra című könyved, ami hónapokon át szerepelt a könyveladási listák élén, ebből nőtte ki magát?
– A Kultúrház után sokat segített a könyv. Jó volt visszanézni az elmúlt évek legjobb élményeire, és megírni őket. A könyv ötletével már korábban megkeresett a Libri könyvkiadótól Halmos Ádám. Csak valahogy mindig halogattam.
– Hihetetlenül pörgős életet élsz. Reggel futás, aztán egyeztetések, rendezvénymoderálások, tárlatvezetések, újságírás, felkészülés az aukciókra. Hogy lehet mindezt győzni?
– Jó szervezéssel. Mindig pontosan előre megtervezem a napom, és ha túl sűrű, akkor két program közt a kocsimban élek. Ha valaki az elmúlt években benézett a kocsimba, igencsak meglepődött. Az estélyi ruhától a sportszerkóig minden volt benne, amiről úgy gondoltam: jól jöhet valamikor!
Szerencse, hogy ennyi párhuzamosan futó feladatot vállaltam, mert ezek megmaradtak. Most ezekbe fektetek több energiát, és mára komoly feladatokká váltak.
– Az árverésvezetés hogy jött az életedbe?
– Baráti kapcsolaton keresztül ismertem meg Kieselbach Tamást, a Kiselbach galéria és aukciós ház vezetőjét. Sok időt töltöttünk együtt, mikor is hozzám fordult egy vacsorán, és megkérdezte: nem lenne-e kedvem a következő árverésen beállni tárcsát olvasni… Ez, valljuk be, nem egy szofisztikált feladat: mikor leütnek egy tételt, be kell mondani a mikrofonba, hányas számú tárcsa tulajdonosa viszi a licitet és mennyiért. Legelső alkalommal dermesztő volt. Mi van, ha elhibázom vagy elmegy a hangom. Sorra születtek fantáziámban a „katasztrófa-forgatókönyvek”. És mire belejöttem, Tamás előállt azzal, hogy vezessem én az árveréseket.
– Kell ehhez valami különösebb felkészülés?
– Mivel akkor már pár árverésen részt vettem, tudtam, a legfontosabb, hogy a licitsorrend gondolkodás nélkül menjen. Az összegek ugyanis nem lineárisan emelkednek, hanem határösszegek vannak, ahonnét mindig tíz százalékkal emelkednek a licitek. Erre fel kell készülni. Elkezdtem hát Tari Beához járni kommunikációs tréningre. Kezdetben párhuzamosan, majd visszafelé kellett mondanom a licitösszegeket. Utána jött a hasi légzés megtanulása, a levegő helyes beosztásának elsajátítása, a nyelvtörők, végül a stabil egy helyben állás gyakorlása. Közben végigvettük, milyen nehéz pillanatai lehetnek egy árverésnek. Volt például egy árverés, ahol egy fotóra ketten licitáltak telefonon. Szokásosan indult, de a felek kitartottak, miközben a kép már régesrég túllépett a reális értékén. Mindketten egyfajta makacsságból, hogy ne a másiké legyen, folyton vállalták az emelkedő liciteket. Közben a teremben ült nyolcszáz ember, aki kiszorult, hiszen tizenpár perce két embert nézett, akik fülükön telefonnal egyeztettek. Ilyenkor gesztusokat kell tenni feléjük, megköszönni a türelmüket, valahogy bevonni őket, némi összekacsintással... Ha fejben felkészül az ember, akkor könnyebben old meg egy nem várt szituációt, ami tökéletesen sose modellezhető. Megérzésekből, helyzeti intelligenciából dolgozunk.
– Valahol azt olvastam, hogy egyszer az árverés közepén elrepült a kalapácsod.
– Néha két kézzel, nagy gesztusokkal jó vezetni a termet, úgy jobban irányítható a tempó. Egyik kezemben viszont ott a kalapácsom, ami egy pörgős licit végén kirepült az ujjaim közül.
– Abban a kiváltságban volt részed, hogy a magyarországi árverések történetében rekordösszegnek számító 230 milliós tételt te üthetted le. Milyen érzés volt?
– Az egy olyan árverés volt, aminek a legapróbb részleteire, még a csendjére is emlékszem. Mert egyébként az árverés egy zajos műfaj. Persze az emberek figyelnek, de közben beszélgetnek, telefonálnak, járkálnak – zajlik az élet. Itt viszont már pár tétellel korábban érezni lehetett a feszültséget. Mikor végre behozták Csontváry Szerelmesek találkozása című képét, egy pisszenést sem lehetett hallani. Lassan indult a licit, ötmilliónként emelkedve. Kétszáz millió felett már csak ketten maradtak. Az utolsó licitnél az egyikük már csak a szemével jelezte, nem megy tovább, engedi, hogy vigye a másik. Szép volt.
– Soha nem sajnálod azt, aki kénytelen feladni?
– De. Látom, ha valaki gyötrődik, az arcára van írva, hogy harcol magával, mert már nem akar-tud többet kiadni, de lemondani sem képes. Könnyebbek a jótékonysági árverések, mert az a cél, hogy a bevétel minél magasabb legyen. Hihetetlen összegek tudnak összejönni, még a mostani gazdasági helyzetben is. Tavaly a daganatos és krónikus betegségben szenvedő gyerekek élményterápiáját biztosító Bátor Tábor javára rendezett kortárs aukció 30 millió forint feletti bevételt hozott. Megható esték ezek, a végén mindig elsírom magam.
– A kelet-európai régióból azon kevesek közé tartozol, akik részt vettek a világ vezető aukciós házának, a Sotheby's-nek a továbbképzésén. Ennyi tapasztalattal a zsebedben nem gondoltál arra, hogy esetleg saját galériát nyitsz?
– De igen. Évek óta intenzíven benne vagyok a kulturális-képzőművészeti életben. Sok minden szinte magától jött, mint a Danubius Rádió reggeli Capuccino Tripla műsora vagy Tímár Péter filmszerepe (Mielőtt befejezi röptét a denevér – a szerk. megj.), Mára sok kamatoztatható tapasztalatom van. Sokszor még a magángalériák is életidegen, izmusokkal teli szövegeket adnak ki a sajtóanyagokban. Mindig elszomorít, ha van egy jó múzeum vagy galéria, benne egy sereg érdekes, szép, érzelmes mű: és alig nézik ezeket. Önkéntelenül is elkezdek ilyenkor stratégiákat gyártani, hogyan lehetne közönséget szervezni nekik…
– Pedig egészen más irányba indultál, hiszen közgazdaságtudományi egyetemre jelentkeztél.
– Mérnök családban nőttem fel, ahol a szüleim vacsora mellett matematikai feladványokról beszélgettek. Osztálytársaim közül is sokan a Közgázra készültek. Úgy éreztük, majd mi megváltjuk a rendszerváltás utáni gazdaságot. Egészen a felvételi pillanatáig.
Az érdeklődés azért megmaradt – a művészetben nem csak az érdekel, hogy milyen érzelmeket tud megmozgatni, hanem az is, hogy a kulturális piac része.
– Szüleid hogyan reagáltak, amikor hazamentél azzal, hogy meggondoltad magad?
– Nagyon jó fejek a szüleim. Tudták, hogy nem kell aggódniuk, nálunk a diploma olyan evidencia, ami előbb vagy utóbb, de meglesz. Két évvel később már angol nyelvet és irodalmat, valamint filmelméletet tanultam. Sok pozitívumot hozok otthonról. Már gyerekként éreztem, hogy nem egy átlagos család a miénk, az osztálytársaim szerettek nálunk lenni. Közvetlen, szeretetteljes volt a légkör, és mivel apukámnak jó humora van, többnyire vidáman telt az idő.
– Nagyon jó családmodell van előtted, de vajon tovább tudod-e vinni? Hogyan bírja a tempódat a párod? Meg lehet találni az egyensúlyt család és munka között?
– Fontos, hogy nyugalom is legyen az életünkben. Ezt folyamatosan tanulom: ha hazaérek, visszaveszek a tempóból. A páromnak jó humora van, nagyon családcentrikus, nyugodt, racionális, szeretetteli. Nem úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy „Jé, ő hasonlít az apámra, akkor nekem ő kell”. Azóta mégis ez a kép állt össze róla.
– Szerelem volt első látásra?
– Baráti társaságban találkoztunk, és lassan a haverságból szerelem lett. Saját informatikai cégét vezeti, szoftverfejlesztéssel foglalkozik, de nagyon szereti a kortárs művészetet. Gyűjt, sok festővel jóban van, ő a budapesti Ludwig Múzeum baráti körének az elnöke. Ami nekem a szakmám, az neki a szenvedélyes hobbija. És ez így jó! Így egy sereg közös programot tudunk csinálni, ami szerintem fontos. Pont úgy, ahogy az, hogy időnként tudjuk lecsukni a számítógépet, letenni a könyvet, elfelejteni a munkát és csakis a másikra figyelni…
