Résnyire nyílik a hűtőszekrény ajtaja, és egy újabb tálca sütemény landol a középső polcon. Alul-felül már minden hely elkelt, az édes kis sütiköltemények egymást méregetve készülnek a nagy eseményre. Nemsokára jelenésük van a lakodalmi asztalon, várja őket az ifjú pár – na meg a türelmetlen vendégsereg.
– Hát, elérkezett a várva várt nap... – kezdi álmodozó mondókáját a dobos sütemény. Kihúzza magát, hogy látható legyen a tetején a vastag, csillogó karamellmáz. Alig bírja el szegény, de ez most nem a kényeskedés ideje, most rajtuk is naggggyon sok múlik: minden porcikájukkal a nagy napnak élnek.
– Igen, igen – csatlakozik hozzá a puncsszelet. – Kezdődhetne már a hacacáré. Kicsikét eláztam... – mondja, majd spiccesen oldalra billen. Igazság szerint a cukrász a kelleténél többet löttyintett rá a rumból.
– Hékás, állj egyenesen! – mordul rá a kókuszkocka. – Hisz a végén még ránk dőlsz. Az egész tálca tönkremegy, összecsúszunk, eldőlünk, mint a dominó, és szégyenszemre nem kerülünk ki az ünnepi asztalra... Legfeljebb az oldalsó kisasztalra csúsztatnak, ahol a gyerekek ülnek. Ezért készülődtünk ennyit?!
– Jól van, jól van. Kérlek, ne haragudj! – süti le a szemét bűnbánóan puncsoska, aki minden erejével azon van, hogy ne döcörögjön annyit.
– Azért szép egy ilyen lakodalom! – ábrándozik tovább a képviselőfánk. – Napok óta nem áll le a sütő, én is az utolsó pillanatban lettem kikapva, mert a konyhalányra bízták, hogy figyelje az időt. De Julcsa inkább kint enyelgett a pincérlegénnyel, nem hallotta a sütő jelzőhangját. Kapott is volna a gazdasszonytól, ha megéget! Remélem, a főasztalon kapok helyet... – dünnyögi már csak úgy magának, de azért elég hangosan, s elégedetten gondol a benne megtestesülő ízharmóniára: a vaníliakrémre és a tejszínhabra, az ínycsiklandó karamellrétegre. Nem spóroltak ki belőle semmit.
– Te bizonyára a főasztalra kerülsz, hiszen gyönyörű vagy. Impozáns, fenséges! – szólal meg az alsó polcon a dióhabos lekváros linzer. – Egy királyi lakodalmi asztalon is megállnád a helyedet, nem úgy, mint én – szomorkodik egy sort. A lapos kis karika, közepén a házi baracklekvárral, valóban elveszett a sok habcsoda között.
– Rá se ránts! – vigasztalja őt a békebeli hókifli. – A vendégek minket is szeretnek, nem csupán a habos-babos süteményeket. Mi aprók vagyunk, de mézédesek! – S erre nyomatékképpen tüsszent is egyet (ami cseppet sem meglepő, amilyen vastagon megszórták porcukorral).
– Egészségedre. Igazad van! – csatlakozik hozzá a barackmag. – Örülök, hogy köztetek lehetek, mind aranyosak vagytok.
Engem a vőlegény nagymamája hozott magával, hosszú utat tettem meg idáig. Az én helyzetem sem irigylésre méltó. Titeket szeretni fognak, de az én fajtámat nem ismerik ezen a vidéken...
– Köztünk is vannak ám egyenlőbbek! Nézd meg csak ott a macaront a felső polcon. Úgy fenn hordja az orrát, mint egy vérbeli hercegnő. Nagyra tartja magát, mert egyenesen a francia királyi udvarból származik.
– Akkor már öreg lehet, szegény! – A spicces kis puncsoska megint jobbra dől, egyenesen rá a kókuszkockára. Még szerencse, hogy a kocka stabilan áll a piskótatalapzatán – inkább csak a csokimázát fé-ti, nehogy darabosra töredezzen. Hirtelen széles jókedv kerekedik a hűtőszekrényben. A desszertek viccelődnek, nevetgélnek, de fél szemmel a hűtőajtót lesik, a középső polcon ugyanis van még egy tálcányi hely. Furdalja őket a kíváncsiság, hogy csatlakozik-e még valaki hozzájuk. Fészkelődnek egy sort, fényeskednek két sort, hiszen nemsokára kezdődik az esküvői lakoma, ami egyet jelent: a sütiket is feladják, kihelyezik az asztalokra.
– Úgy látszik, már senki nem jön – végszavaz a dobos szelet. Láss csodát, erre kinyílik a hűtőajtó, s a konyhalány becsusszant egy kínai madarakkal kipingált dísztálcát, rajta néhány habrolóval.
– Khm – reszeli meg a torkát köztük az első, s illendően beköszön a többieknek. – Sziasztok, samrolni vagyok! – Még a pilláit is megrebegteti, de a következő pillanatban meghökkenve néz körül. A többi sütit csak úgy rázza a nevetés.
– Valami rosszat mondtam? – húzza össze magát, s vonja maga köré még jobban a szépen megsült tésztát. Ám ezzel csak azt éri el, hogy a két szélén kibuggyanjon a fényes fehér töltelék.
– Nem habroló a neved véletlenül? – szánja meg a megszégyenültet a békebeli hókifli.
– Úgy is mondhatnánk, bár a nagymamám azt tanította, hogy legyek büszke a nemesi származásomra. Azt reméltem, színvonalasabb helyre kerülök... – sóhajt bánatosan.
– Ne haragudj, na! Nem akartunk megsérteni – sajnálják meg őt a többiek is sorban. – A nagyidnak igaza volt, legyél büszke arra, aki vagy. A habroló névnek is ugyanolyan nemesi csengése van. Mesélj nekünk kicsikét magadról. Honnan jöttél?
– Igazán? Köszönöm a bizalmat, drága barátaim – enyhül meg a habroló, s bájos hangon mesélni kezd a családfájáról.
Nagyon élvezi, hogy most mindenki rá figyel, a végén még sajnálja is, hogy ismét kinyílik a hűtőajtó. Már sürögnek-forognak a konyhalányok és a pincérek, egyik tálcát a másik után emelik le a polcokról.
– Jelenésünk van, jupííííí! – örvendezik puncsoska, de a többiek is kihúzzák magukat a megtiszteltetéstől. Elérkezett az ő nagy pillanatuk: eddigi kis életük minden történése ide vezetett. Dob pörög, szemek fényesednek, a vendégsereg már nagyon várja a lakodalom fénypontját, a desszertek bevonulását. A nagyteremben rózsák, liziantuszok és boglárkák pompáznak. Lagzi ez a javából! Masírozik a dobos szelet, a linzer, a hókifli, a puncsszeletek, s a vendégek is örvendeznek.
A habroló elégedetten állapítja meg, hogy méltó helyre, a főasztalra került. Naná, akárki akármit mond, a származás sokat számít, még a hitványt is megnemesíti. Egyértelműen ő a kedvenc: a vőlegény addig jár rá, míg el nem fogy a tálcáról. Még friss felesége kedves szavára sem hallgat: „Ejnye, ez a habroló! Már legalább a nyolcadikat nyalod. Édesem, meg fog fájdulni a gyomrod.”
