Azonkívül, hogy már tudom, hogy a munkahelyemen az egyik irodából átmenni a másikba és onnan vissza harminckét lépés, egyéb, hasonlóan korszerű megfigyeléseim is voltak magammal szemben. Könnyen esek szerelembe. És legtöbbször nem hús-vér emberekbe, hanem magába a szerelemvágyba, a ragaszkodásba szeretek bele.
A híres személyekkel kialakított paraszociális kapcsolat jelenségét régóta vizsgálja a pszichológia, pedig valójában egyoldalú interakcióról van szó, amely a szemtől szembeni kapcsolat illúzióját kelti a befogadó és az előadó között. Nem ritka, hogy az emberek néha sokkal intenzívebben támaszkodnak ezen plátói kapcsolatokra, mint személyes kötelékeikre.
Mostanában sokszor gondolok arra, hogy a szerelem és a szabadesés, a súlytalanság voltaképp egymás szinonimái. Amikor találkozunk azzal az eggyel, elrugaszkodunk a földtől, könnyednek és szabadnak érezzük magunkat. Valamennyien olyanok vagyunk, mint a fent keringő műholdak, állandóan körbezuhanjuk a Földet. A szerelem csak akkor válik nyomasztóvá, ha az ember azzal is törődni kezd, hogy mi lesz a következő pillanatban. Miért? Mert szerelembe esni néha egyet jelent azzal, hogy egy nap felkelünk, és nem ismerünk magunkra. Ki voltam én a másik előtt? Mit tettem és mit szerettem, amíg ő nem volt? Vajon miként teltek a napjaim? Mindez többszörösen igaz abban az esetben, ha olyasvalakibe esünk, zuhanunk orral előre, akinek sejtése sincs a létezésünkről. Például a koreai bálványokba, a K-pop-idolokba.
Kötéltánc vagy egészséges rajongás?
Október második hetét írtuk, és én ott ültem egy szöuli hotel ötödik emeletén a szobámban, a világ túlsó partján, több ezer kilométerre minden ismerőstől. Egyedül. Az ébresztőóra – csinos, kedves kis darab az ágy mellett – 8.12-t mutatott, és én mégsem tudtam magam rávenni arra, hogy nekiinduljak a napnak. Post-concert depression, röviden PCD. Magunk között csak így nevezzük azt az érzést, ami egy-egy koncert után leterít bennünket, K-pop-rajongókat. Koncert utáni depresszió.
Képzeld csak el! Hogy minden, amit valaha akartál, egy nap megjelenik előtted, és te minden porcikáddal átéled, megéled, magadénak tudod a pillanatot, hogy aztán egyszerűen vége legyen, és te ott találd magad valamilyen dermedt, csupasz kis földterületen a zavaros gondolataiddal és érzéseiddel, azon tűnődve, vajon hogy fogsz ebből kimászni...
Azt mondják, hogy a jó emlékezet alapját a részletek aprólékos megismerése adja. Én nem akartam emlékezni. De bármerre néztem a hotelszobában, mindenhol őket – a Stray Kids együttes tagjait – láttam. Az asztalon heverő koncertjegyekben, a színes transzparensekben (melyeket rongyosra szorongattam az éjjel), az apró emléktárgyakban és fotókártyákban, melyekkel a többi rajongóval osztoztunk.
Indulni akartam, folytatni a napot. Felmarkolni a kulcsokat, zárni az ajtót, hívni a felvonót. Végigsétálni Szöul utcáin, kihasználni az utolsó napokat, amiket még itt töltök. A gondolataim azonban ólomrögökké zsugorodtak. Azt sem tudtam, hol kezdődök én – és hol kezdődnek az emlékeim.
Érzelmi kapitalizmus
Minden kissé szeszélyes, kissé őrült K-pop-rajongó számára létezik egyfajta gyászolási folyamat, melyet általában olyan jelentős esemény előz meg, mint például egy K-pop-koncert, ahol kicsit mindig közelebb érezheti magát a kedvencéhez. Mert végre látja és hallja őt élőben; vele együtt neveti, sírja, táncolja át az estét. Úgy érzi, hazatalált. A stadionban, a nézőtéren mindenki megérti, hogy miért szereti őket. A rajongók közös nyelvet beszélnek – talán nem nyelvi értelemben, elvégre nem tudhat mindenki koreaiul vagy épp japánul, de mindannyian beszélik a rajongók nyelvét. Egy koncert során mindig lesz melletted valaki, aki szintén mosolyogni fog, amikor Lee Know angolul beszél, sikoltozni fog, amikor Hyunjin táncolni kezd, és egyhangúan felkiált majd veled együtt, ha elhangzik: What's my name? (Mi az én nevem?) – Seo Changbin! És mégis…
K-pop-rajongónak lenni nehéz. Sokszor és sok helyen mondtam már, komolyan és komolytalanul, de igaz. Ha K-pop-idolokért rajongsz, arra néha a fél életed rámegy…
A kezdetek kezdetén én magam is megpróbáltam tagadni. A lehető leghosszabb ideig ellenáltam annak, hogy egyáltalán „fangirl”-nek nevezzem magam. De miután a tizenvalahányadik, fizikai értelemben is megfogható zenei albumomat vásároltam meg (annak ellenére, hogy digitális korban élünk), csak hogy ezzel is támogassam kedvenc együttesemet Dél-Koreában, el kellett fogadnom a tényt, hogy mélyebbre estem, zuhantam, mint előtte bármikor. Mert lehettem egyetemista és majdnem felnőtt már, bizony ott csücsültem a nyúlüreg legmélyén. És tettem mindezt a legidültebb mosollyal az arcomon. Mindezt miért? Mert szeretve és biztonságban éreztem magam.
Illúzió és intimitás
Az 1960-as években, amikor megszületett a The Beatles, és vele együtt szép lassan, mintegy elkerülhetetlenül a Beatlemania is felütette a fejét, a nyugati rajongói kultúra átalakult. A K-pop-iparág ellenben a „hallyu”-ra, más néven a koreai hullámra épült, egy globális jelenségre, amelyet Dél-Korea társadalmi presztízsének és gazdasági fejlődésének a növelésére hoztak létre. Szántszándékkal.
Amiről a K-pop híres, az a világépítés: az együttesek nem pusztán rövid audiovizuális tartalmakat hoznak létre, de dokumentumfilmeket, valóságshow-kat és különböző interaktív játékokat is gyártanak. Ez a rajongóközpontú megközelítés egy idilli világot épít a kedvenc művészeink köré, lehetővé téve számunkra, hogy jobban és mélyebben kötődjünk hozzájuk. Hogy honnan tudom, hogy Hyujin gyűlöli a padlizsánt? Hogy valahányszor, ha Han nevet, egy akaratlan kis „tshh” hang szökik ki a torkán? Hogy ha Lee Know valami zavarba ejtőt lát, akkor minduntalan a torkát köszörüli? Onnan, hogy akarják, hogy lássam. Hogy azon előre megírt és spontán tartalmak, melyeket mi, K-pop-rajongók fogyasztunk, mind dúskálnak az ilyen és ehhez hasonló rezdülésekben.
A Stray Kids egy dél-koreai fiúcsapat, amelyik 8 tagból áll: Bang Chan, Lee Know, Changbin, Hyunjin, Han, Felix, Seungmin és I.N. Az együttes 2018. március 25-én debütált, legutóbbi négy albumuk mindegyike a Billboard 200-as lista élére került. 2023. október 20-án a Stray Kids lett az első olyan negyedik generációs K-pop-együttes Dél-Koreában, amelyik miniszterelnöki elismerésben részesült, elismervén hozzájárulásukat az ország kultúrájának és művészetének népszerűsítéséhez a globális színtéren.
Tudjuk, mikor és hol születtek, hol és mit tanultak; a kedvenc ételeiket, italaikat fogyasztjuk mi is; betéve tudjuk házi kedvenceik neveit… Hétköznapi és állandó bepillantást nyerünk az életükbe. Az olyan mobilalkalmazásokkal, mint a Bubble, naponta „privát” csevegéseket folytatunk velük. Cserébe pedig ők azok, akik minduntalan megkérdik, miként telt egy-egy napunk. Akik időről időre figyelmeztetnek bennünket arra, hogy öltözzünk melegen, mert odakint épp esik az eső. Hangüzeneteket küldenek nekünk, hogy jó éjszakát kívánjanak, és dalokat dúdolnak, hogy jobban és gyorsabban teljenek a szürke hétköznapok.
A Bubble-n gyakran megkérdezem egy-egy kedvencemtől, hogy mit ebédelt aznap, tudván tudva, hogy rajtam kívül több ezer üzenetet kap más rajongóktól, és lehetetlen mindegyikre személyre szabottan válaszolni. Mégis örömmel tölt el, amikor a saját buborékom alatt meglátom a válaszát: „Ma kimchi jjigae-t ettem.” A hollywoodi sztárokkal való rajongói interakciókhoz képest valószínűleg a K-pop-rajongók és a K-pop-idolok közötti interakciók a legszemélyesebbek. Talán a világjárvány okozta elszigetelődés az oka, hogy sokkal intenzívebben támaszkodunk az ilyen, paraszociális kapcsolatainkra most, mint azelőtt. De ha az idoljaid inspirálnak, boldoggá tesznek és jobb emberré válsz általuk, ugyan ki tehetne neked szemrehányást?
Egy közösség részének lenni
A döntés, hogy csatlakozol egy rajongói közösséghez, meghaladja a puszta zenei preferenciákat. Azok a lelkes és odaadó rajongók, akik ma szoros kapcsolatban állnak kedvenc előadóikkal, zenekaraikkal, jelentős hatást gyakorolnak nemcsak a koncertlátogatottságra, a streamelési mutatókra, de az általános zenei trendekre is. A Stray Kids együttes STAY-jei (így nevezik a banda rajongóit) ma egy olyan globális közösséget alkotnak, amelyet az együttes iránti közös rajongás, a lelkesedés és a szeretet köt össze. A név nem csupán a rajongókat képviseli, de egy kollektív élményt is, hogy együtt, közösen tesszük lehetővé azt, hogy kedvenceink a köztudatban és velünk maradjanak. Ezért is a következő az együttes jelmondata: You make Stray Kids stay (A te jelenléted tartja itt a Stray Kids-t).
A Stray Kids nevű K-pop együttes
STAY, hiányoztam?
Még aznap este – ott, Szöulban – felvillant a telefonom képernyője, az én arcomra pedig keserédes mosoly kúszott. „Stay! Hiányoztam?” Hiányzol! Tényleg. Igazán – és ezen szavak mögé nem bújik hazugság, mikor elküldöm a választ. Miért?Mert látom, hogy boldog, hogy a koncert után is tele van energiával, és ez engem is boldoggá tesz.
Egy idol és a rajongója közti kapcsolat néha a legelemibb és a legtisztább érzésekben rejlik. Nem egymás barátai, de egymásért léteznek, és néha jobb dolgokat remélnek a másiknak annál, mint amit maguknak kívánnának.
Ez nem szerelem, de nyugodtan nevezhetjük ragaszkodásnak. Innen nézve, talán nem is különbözünk mi annyira, kedves Olvasó! Elvégre a vágy a nyugalom iránt, hogy biztonságban érezzük magunkat egy másik ember tásaságában, mindannyiunkban megvan. Ki itt, ki ott találja meg. A lényeg, hogy biztonságos legyen a landolásunk.
