Találkozás a londoni lánnyal

Talán féltem is, de főleg kicsinek éreztem magam. Aki járt már a bécsi repülőtéren, érti, miért. A biztonsági ellenőrző kapuknál álltam egy szeptemberi reggelen, bizonytalanul méregettem a kígyózó sorokat kezemben a lassan kiürülő vizesflakonommal. Az utolsó korty után elbúcsúztam a szüleimtől, abban a tudatban, hogy pár hónapig nem látom őket. 

Ez volt a nulladik perce a londoni Erasmus-félévemnek. A laza négy óra alvás után a kávé hatása hamar kiszállt belőlem, na meg a bátorságom is. Szoros ölelések, kis bőgés – csak mert láttam, hogy mások is csinálják, és nem annyira ciki. Mire észbe kaptam, már ott is álltam a duty free zónában, egyedül.

Előzmények, avagy elmélkedés a reptéren

Azért ennek az érzelemdús indulásnak volt némi előzménye. Amióta egyetemista lettem, Erasmusra akartam menni. Nemcsak mindazért a kliséért, amit minden diák beleír a motivációs levelébe (nyelvtanulás, új emberek és kultúra megismerése, „élet iskolája” stb.), hanem mert egyszerűen ez egy lehetőség, amit meg kell ragadni. London egyébként is rég vágyott úti célom volt, mióta egy iskolai kirándulás során beleszerettem, és megígértem magamnak, hogy visszatérek.

Az egyetem negyedik éve ideális választás volt minden tekintetben: ez a leglazább év a pozsonyi színművészetin, senkinek nem hiányzom, ha eltűnök kicsit. A legnehezebb Covid-időszakon is túlvoltunk. Plusz addigra elég stabil lett a szlováktudásom, hogy ne vesszen el pár hónap alatt. És ami talán a legfontosabb (bár ezt az egyet nem terveztem el előre): az elutazásom előtt pár nappal végre összeszedtem a bátorságom, hogy kilépjek egy lelkileg megterhelő, jövő nélküli kapcsolatból. Hogy erre elszántam magam, abban biztos közrejátszott a fél nyarat felölelő stresszes készülődés, a végeláthatatlan e-mailek, a fejben megírt listák, a pánikszerű lakáskeresés.

Hiszen mire végre sikerült albérletet szereznem (alig két héttel az indulás előtt), addigra volt pár nyugtalan éjszakám. Kellően kimerültem ahhoz, hogy ne akarjam többé erőltetni azt, ami nem megy. Nem akartam távkapcsolatot, mikor egymáshoz közel is kellően boldogtalanok voltunk. Szóval mire elkezdtem pakolni a bőröndömbe, úgy alakítottam, hogy ezt a nehéz érzelmi batyut már ne kelljen magammal vinnem. Ha otthon maradok, valószínűleg nem lett volna elég erőm ezt meglépni. De az alkalom kínálta magát, és ez is egy olyan lehetőség volt, amit meg kellett ragadnom, a saját egészségem érdekében. Egyébként pedig nincs ennél hatékonyabb módszer: szakítani, aztán eltűnni hónapokra.

Volt tehát min elmélkednem a duty freeben (vámmentes zóna – a szerk. megj.), amíg a gép indulására vártam. Egy csomó könyv meg film született már arról, hogy a nők egyedül nyakukba veszik a világot, és elindulnak megkeresni önmagukat. Velem ez kicsit másképp volt.

Ugyan épp csak betöltöttem a huszonkettőt, a lelkem mélyén már tudtam, ki vagyok, és ki akarok lenni. Inkább az volt a gond, hogy nagyon rég nem láttam azt a lányt, akinek tartottam magam. Az otthoni környezetben megszokja az ember, hogy bizonyos dolgokban vissza kell fognia magát, tekintettel kell lennie másokra, nehogy megbántsa vagy épp megbotránkoztassa őket. Annyira igyekeztem alkalmazkodni, boldoggá tenni magam körül mindenkit, hogy közben elfelejtettem: én ennél több vagyok. Jobb és rosszabb is annál, mint amire általában kíváncsiak az emberek. Abban bíztam, hogy Londonban, ahol majd senki nem zavar, végre megint találkozunk azzal a lánnyal...

Mintha megszöktem volna otthonról

Az első nap nem kecsegtetett sok jóval. Hosszú volt, London hatalmas és zsúfolt, a cuccaim nehezek, és akkor még az angoltudásom is elég ingatag volt. Sírásig kimerültem. Másnap délelőtt azonban, amikor egy kiadós alvás után felkeltem az egyébként nagyon szép és jól felszerelt szobámban, kezdtem magamhoz térni. Már az első környékbeli sétám alkalmával tudtam: jó helyen vagyok. A London ötödik zónájában található Sidcup városrészben laktam, egy gyönyörű erdős-mezős terület tövében. Mögöttem az angol vidék, előttem tipikus angol sorházak, félórányi sétára az iskola (a Rose Bruford College), félórányi vonatozásra a központ.

A híres nagyvárosi nyüzsgés tehát nem jött házhoz, és bár már alig vártam, csak napokkal az érkezésem után sikerült eljutnom az igazi Londonba. Leszállva a vonatról egyenesen a Tower Bridge felé vettem az irányt. Ahogy megláttam, valami helyrekerült bennem. Nem a tipikus turistacélpont kápráztatott el, hanem hogy végre felfogtam: itt vagyok. Kicsit olyan érzés volt, mintha megszöktem volna, és biztosan tudhattam, hogy nem jönnek utánam. A hazarepülés dátuma végtelen messzinek tűnt, és ez biztonságérzetet adott.

Nyári szünet elején szoktam hasonlót érezni. Néztem a híd előtt fotózkodó turistákat, a koszos Temzét, a Towert, a körülötte elterülő opálszínű felhőkarcolókat, a siető öltönyösöket. Végre tényleg kiszakadtam otthonról, és nem csak földrajzi értelemben. Talán ez kegyetlenül hangzik, de ki kellett tépnem magam a családi légkörből. Meg akartam tanulni gondoskodni magamról, a saját időbeosztásom, ízlésem és kedvem szerint, nem mások ritmusához alkalmazkodva. Fel kellett dolgoznom a szakításomat, pontosabban magát a kapcsolatot.

Az érzelmi manipulációt, a lekorlátozást, az önbizalomhiányt. El kellett hinnem megint, hogy jó ember vagyok akkor is, ha a világnézetem szabadabb, és eltér a volt barátom szigorú nézeteitől, akkor is, ha szeretek önfeledten szórakozni, hangos és feltűnő vagyok. Ugyanígy le akartam rázni magamról a kisvárosi morált, melyben felnőttem, ahol árgus szemmel figyelik az embert, mikor hibázik. El akartam veszni egy színes tömegben, ahol nem létezik olyan, hogy „mit szólnak mások”, mert ahhoz egyszerűen túl sokan vannak. Végre ott voltam milliónyi idegen között, és senkit nem érdekeltem. Úgyhogy kezdetnek fogtam magam, és végigsétáltam a Tower Bridge-en. Csak úgy, mert ilyen turistás kliséhez volt kedvem.

Lassanként felfedezem önmagam

Az akklimatizálódáshoz kellett pár hét, de ez inkább izgalmas volt, mintsem fárasztó. Minden napra jutott valami új esemény, rengeteg emberrel ismerkedtem meg. A legfőbb bázisom az osztályomba járó erasmusos diákok lettek. Nyolcan voltunk összesen, főleg spanyolok és lengyelek, de volt köztük egy grúz lány is, illetve én szlovákiai magyarként. Együtt jártuk London utcáit, múzeumait és pubjait. Mivel minket jóval kevesebb iskolai kötelesség terhelt, mint a rendes diákokat, több alkalmunk volt közös programokat szervezni.

Élveztem a kialakult rutinomat. Hétfőtől péntekig volt tanítás, s az oda-vissza gyaloglás minden nap egy órát vett igénybe. Viszont házi feladatot nem igazán kaptunk (a kötelező esszék negyede vonatkozott csak az erasmusos diákokra), így az időm maradék részét magam osztottam be.

Hogy időt és pénzt spóroljak, hétvégente csináltam egy nagybevásárlást, és heti kétszer főztem – ezt is például ott tanultam meg. Nem állítom, hogy minden étel tökéletesen sikerült, vagy nem álltam néha tanácstalanul a tűzhely előtt, de azért csak sikerült gondoskodni magamról – és örömem is leltem benne!

Két-három naponta hazatelefonáltam, sokat futottam, és mivel Sidcup a második legbiztonságosabb városrész egész Londonban, félelem nélkül jártam ki akár este is. Ha pedig Sidcupban már unatkoztam, tettem egy kirándulást a központba. Lófráltam a zsúfolt utcákban vagy a St. James’s Parkban, amely az összes londoni park közül a kedvencem. A várttal ellentétben nagyon kellemes, napsütéses ősz volt, és november közepéig napszemüvegben fedeztem fel a környéket. Sok időt töltöttem galériákban, mivel rengeteg kiállítás ingyenesen megtekinthető (amit érdemes kihasználni, mert Londonban szinte minden más drága). Megtanultam egyszerű dolgoknak örülni: addig bámultam egy festményt, amíg jólesett, akkor értem haza, amikor jónak láttam, és nem kérdezték, hol voltam. Ha kedvem volt sétálni egyet, nem szóltam senkinek, csak fogtam magam, és mentem. Ha éjfélkor jutott eszembe, hogy mosni kell, éjfélkor mostam, és senkit nem zavartam vele.

Hamar feloldódtam ebben az idillben. Kihozott belőlem olyasmiket is, amiket azelőtt nem néztem volna ki magamból. Hogy csak egy példát említsek: tudtuk, hogy már december elején megkapjuk a szünetet, és a spanyol erasmusosokkal elhatároztuk, hogy még kirándulunk egyet karácsony előtt. Először – érthető módon – közelebbi helyekre gondoltunk, mint Írország vagy Skócia. Viszont aztán megnéztük, hová kaphatók olcsó repülőjegyek decemberre. Ott ültünk összetömörülve egy laptop előtt, és azon kaptam magam, hogy a spanyol osztálytársamnak diktálom az útlevéladataim, akit két hónapja ismertem meg, és repjegyet veszünk Antalyába, Törökországba. Decemberben pedig valóban ott is töltöttünk pár napot, ami a legvalószínűtlenebb dolog volt, amit valaha csináltam, és pont ezt élveztem benne. Ráadásul minden szülői aggály ellenére ugyanolyan biztonságosan és rendben zajlott minden, mint Sidcupban vagy Londonban bármelyik hétköznapon.

Búcsú Londontól és egy utolsó jótanács

Karácsony után az eddigieknél is sűrűbb hetek vártak rám a suliban, és hétvégén sem volt megállás. A többi erasmusossal együtt a lehető legtöbbet akartuk kihozni a fennmaradó szűk másfél hónapból. Soho, kínai negyed, egy kirándulás Brightonba, színházlátogatások külön és csoportosan, szombat esti bulik. Akkorra állandóan velem volt már a londoni lány, az az énem, amelyik szeret térdcsapkodósan nevetni, idegen társaságban spontán beszélgetésbe elegyedni, asztalon táncolni, srácokkal hazakísértetni magát buli után. Végre nem tartottam a környezet megvetésétől, nem kellett takaréklángon jól éreznem magam. 

Az emberek nem beszéltek ki, ha vadul táncoltam, hanem csatlakoztak hozzám. Ha örömömben felkiáltottam, velem örültek. Lehettem önmagam, nem gondoltak rosszat rólam. Ha gondoltak is volna, nem számított, hisz úgysem maradtam sokáig. Mindennek eltűnt a súlya, mintha egy alternatív univerzumban éltem volna...

A felszín alatt azonban már bennünk volt a szorongás, milyen lesz megint otthon, a félelem, hogy lemaradunk valamiről Londonban. De ennél jobban már csak akkor használhattuk volna ki az időt, ha egyáltalán nem alszunk. Február második hétvégéjére már csak a búcsúbulik maradtak, na meg az „utolsók” sorozata. Utolsó látogatás a városközpontba, utolsó közös étkezés, utolsó ölelések, végül pedig az utolsó ott töltött éjszaka.

Azt hiszem, jelzésértékűnek vehetem, hogy az utolsó good night mellé a spanyol erasmusos csajok azt mondták, soha ne féljek vállalni önmagam. Vasárnap reggel felkeltem, sietve elkészültem, és indultam a reptérre. Már nem emlékszem tisztán, de talán nem is könnyeztem, amikor felszállt a gép.

Újra otthon, de valami megváltozott

Némi késéssel landoltam kora este Pozsonyban, apukám pedig hazafuvarozott. Otthon az egész család közösen megvacsorázott, és ami belefért ebbe a vacsiba, azt elmeséltem. Kipakoltam a bőröndömből, majd megint be. Másnap reggel már utaztam is vissza Pozsonyba – így is lemaradtam a nyári szemeszter első hetéről, nem hiányozhattam többet. Hétfőn délelőtt tízkor, nagyjából 24 órával azután, hogy elhagytam a londoni albérletemet, ott ültem a tanórán, és nem akartam elhinni, hogy csak egy testem van.

Tanítás után elcipeltem a cuccaim a koleszra. A szobatársnőim éppen távol voltak. Máig hálás vagyok azért a pár percért, amit még egyedül tölthettem a szobában. Letöröltem a port a műanyag terítős íróasztalomról, végignéztem a koszos falakon, a függönyökön, amelyek sosem érnek faltól falig. Kiléptem az erkélyre, végignéztem a repedezett betonon és a szocis csempén. A telefonomon elindítottam egy dalt, amit még a spanyolok mutattak nekem, és kicsit pityeregtem pakolás közben, ha már a repülőn nem sikerült.

Melankóliára és visszvágyra számítottam, de egészen máshogy alakult a nyári szemeszter. Mintha hatalmas endorfintartalékok szabadultak volna fel bennem. Gyors tempóban váltották egymást a kötelességek és a szórakozás. Alig gondoltam Londonra, mert – bár nem hittem volna – jó volt végre itthon lenni, együtt lenni a szeretteimmel, és itt kötni új barátságokat. Az emberek, akiket Londonban megszerettem, szinte nem is hiányoztak. Gyakran mondják, hogy az Erasmuson életre szóló barátságok köttetnek, és biztos sokakkal így is történik. Én azóta sem találkoztam senkivel, akivel ott jóban voltam, és nem tudom, fogok-e valaha. Talán egyszer, ha úgy alakul. De az sem baj, ha nem.

Minél több idő telik el az utazásom óta (most szeptemberben volt két éve, hogy felszálltam Bécsben a gépre), annál gyakrabban gondolok vissza rá, és értem meg, hogyan is volt ez az egész, mit adtak nekem azok az emberek. Nem életre szóló barátságot akartam tőlük, hiszen az én barátaim igazából végig itthon vártak rám. Arra volt szükségem, hogy tanúi legyenek az átalakulásomnak, és társaim legyenek a Londonban töltött hónapok alatt. Jó szívvel emlékszem vissza rájuk, de attól még nem kell, hogy ez a kapcsolat örökké tartson.

Életem eddigi legszebb – vagy inkább legszabadabb – időszakát éltem át velük, viszont beletörődtem, hogy több ilyen nem lesz. Nem azért, mert kishitű vagyok, hanem próbálom realistán szemlélni a dolgokat. Ez a félév olyan volt, mint egy anomália, egy véletlenszerű kilengés, ami kevés embernek adatik meg az életben. Luxus, amit lehetővé tett számomra a szüleim mindennemű támogatása és a körülmények összejátszása. Hálás vagyok érte, de tudom, hogy nem lehet egész életünkben egy ilyen gyönyörű, anomáliajellegű állapotban élni.

Nem állítom, hogy most már mindig kiegyensúlyozott vagyok, és önmagam adom minden helyzetben. Az otthon állandósága megköveteli, hogy igenis alkalmazkodjunk egymáshoz, és ne magunkat tegyük mindig az első helyre. Viszont most már sokkal tudatosabban keresem legalább azt a pár órát vagy napot, amikor megint találkozhatok a londoni lánnyal, aki bátrabb, szabadabb, vadabb és mégis nyugodtabb, mint én. És néha ennyi elég.