Tisztelt Szerkesztőség! Már hosszú ideje érzem, jó lenne megbeszélni valakivel a gondjaimat, de amióta férjhez mentem, lassan elkoptak mellőlem a régi barátnőim.
Pedig nagyon kellene egy barát, akinek elmondhatnám a titkomat, mert már egyre nehezebben viselem, és néha azt hiszem, ha így folytatom, a harmincadik szülinapomra egy idegbajos sárkány lesz belőlem. Hogy mi az, amitől ennyire kiborultam?
Fiatalon, ma már tudom, inkább a szerelembe szerelmesen, mint a páromba, férjhez mentem. Nem sokkal később megszületett a kislányunk. Igaz, hitelből, de apránként mindent megteremtettünk. A férjemre tényleg nem panaszkodhatom, rengeteget dolgozik, szinte mindennap későn este, hullafáradtan jön meg.
Csak közben valami kettőnk között változott meg, és egy idő után azt vettem észre, hogy kapcsolatunkból teljesen eltűnt a gyengédség, a figyelmesség, az odafigyelés. És pontosan abban az időszakban, amikor a legmagányosabbnak, a legszerencsétlenebbnek éreztem magam, az edzőteremben megismerkedtem egy nálam öt évvel fiatalabb pasival. Teljesen elveszítettem a fejem, szerelmes lettem, mint egy kiskamasz.
Bujkáltunk, hazudoztunk. Szerencsére szegény férjem nem vett észre semmit. Boldog voltam, kivirultam, mert mellette ismét nőnek éreztem magam. De terhes lettem.
Amikor elmondtam a szeretőmnek, én abban reménykedtem, hogy ő is örülni fog, és követelni akarja, hogy váljak el. Ehelyett teljesen kiakadt, hogy ő nem hajlandó két kölyköt a nyakába venni, ő még nem tombolta ki magát, élni akar, és nem egy családért gürizni, és ha nősülni akarna, akkor fiatal csajjal járt volna, és nem velem. Becsapott, porig alázott, de megérdemeltem. Napokon át zombiként járkáltam, otthon azt hazudtam, hogy a munkában vannak gondjaim, de mindezek ellenére megtartottam a picit. Elvégre ő nem tehet semmiről.
Szeptember végén aztán megszületett a kisfiunk. És most az ünnepek alatt, amikor láttam, hogy a férjem mennyire szereti a picit, milyen boldog, elviselhetetlen bűntudat tört rám. Sajnáltam szegényt. Nagyon. Ráadásul még velem szemben is teljesen megváltozott. Érzem, fontos vagyok neki, és a maga módján szeret. A legszörnyűbb az, hogy ő minél kedvesebb, én annál rosszabbul érzem magam. Becsaptam. Voltak pillanatok, amikor már majdnem elmondtam neki mindent. De azzal tönkretenném őt is, a gyerekeimet is, és magamat is. Viszont kétlem, hogy képes leszek életem végéig ezzel a titokkal együtt élni. Mit tegyek?
Tisztelettel: N. E.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
