A Komáromi Jókai Színház nézőterén kézzelfogható volt a feszültség. Minden tekintet Farnbauer Péter zeneszerzőre szegeződött, aki megilletődötten bontogatta a borítékot. Vajon ki veheti át a Harmónia-díjat a fiatal muzsikusok kategóriájában? Ki az, akinek a neve bekerül a magyarság zenei történelmébe? Nyílik a boríték, még egy kis türelem, és igen, megvan: a kategória győztese… Gyöpös Krisztina! Egy mosolygós pozsonyi lány, aki számos nemzetközi zongoraverseny győztese.
– Pár nap múlva leszel tizenkilenc éves, de már rengeteg külföldi és hazai koncerten vagy túl. Hány évesen kezdtél ismerkedni a fekete-fehér billentyűkkel?
– Én beleszülettem a komolyzenébe. Édesanyám hegedűtanár, édesapám pedig hegedűművész, és a pozsonyi konzervatórium professzora. Háromévesen már az otthoni kis hegedűnkön próbáltam játszani. A nagynénim zongoratanár, nyaranta gyakran összejöttünk nála, és ha odaült játszani, mi, gyerekek körbevettük. A zeneiskolát már zongora szakon kezdtem. Emlékszem, nagy élvezettel rajzoltam otthon belépőkártyákat, programfüzetet – és meghívtam szüleimet a kis házikoncertjeimre.
– Azóta folyamatosan képzed magad. Felvettek a bécsi egyetem különleges tehetségeknek szervezett képzésére, és ezzel párhuzamosan a pozsonyi konzervatóriumba.
– A konzervatóriumban magántanuló vagyok, de a minimális napi öt óra gyakorlást azért igyekszem betartani. Mikor fellépésre készülök, hét-nyolc órát is a zongora mellett töltök. Az egész repertoárt eljátszom a szüleimnek – főleg az apukámnak, mert ő mindig őszinte. Nincs tekintettel arra, hogy a lánya vagyok.
– Milyen gyakran láthat a közönség?
– Áprilisban három fellépésem volt. Az első Prágában, melyet a cseh rádió fog majd közvetíteni.
Innét egyenest Salzburgba utaztam, majd a dunaszerdahelyi Vermes villában koncerteztem. S még három koncert vár rám Bécsben.
– Van valamilyen kabalád, amelyet mindig magaddal viszel?
– Kabalám nincs, de anyukám a pódiumra lépésem előtt mindig keresztet vet a homlokomra, a kezeimre, legvégül pedig a lábamra, hogy még a pedálokat se tévesszem el. Ez biztonságot ad. Ha már megtettem mindent, ami tőlem telik, mint hívő ember arra kérem Istent, áldja meg a munkámat. Mikor kijövök a pódiumra, mindig körülnézek. A tekintetemmel megkeresem a szüleimet és a barátaimat. Az első hangok után lassan oldódik a félelmem, és ahogy belelendülök, magával ragadnak a hangok, elsodornak a dallamok. Megesett már, hogy úgy éreztem: eggyé válok a zenével, és nincs más, csak a zene.
– Rachmaninov elégikus triója, Paganini variációi, Beethoven szonátái: csupa nehéz darab, és mindet fejből, kotta nélkül játszod.
– Egy zongoraművésznek mindent fejből kell játszania. Itt nem lehet lefagyni, itt nincs zenekari háttér, amely kitöltené a csendet. Nekünk a tíz ujjunkban van az egész zenekar. Ezért is van, hogy a kottát először vizuálisan memorizálom, majd amikor már fejben el tudom játszani, amikor belülről már hallom a zenét, akkor kezdődik az igazi munka a zongoránál. (Nem tudnám megmondani, hány kotta van a fejemben. Sok. Nagyon sok.)
– Hogy tervezed a jövődet. Maradsz Bécsben, a zene városában?
– Az elmúlt öt évben nagyon megszerettem a bécsi tanárnőmet, Joó Imolát – és a várost is. Ez nem csoda, hiszen Bécsben minden a zenéről szól! Az iskolán belül olyan magas szintű képzést és annyi fellépési lehetőséget kaptunk, amiről a hazai diákok csak álmodhatnak. Nem tudom, mi vár rám, különben is megtanultam már, hogy a sikerért áldozatot kell hozni. Nemsokára Salzburgba, majd Hamburgba utazom Sztyepan Simonian professzorhoz meghallgatásra. A zeneművészeti egyetemeken ugyanis a felvételi vizsga előtt szokás elmenni meghallgatásra egy professzorhoz, aki véleményezi a jelentkező tudását. Sikeres felvételi esetén pedig felkérésre vállalhatja a további képzést. Jó tanár mellett sokkal gyorsabban lehet fejlődni.
– Az élet minden területén jellemző rád a tudatosság? A szerelemben is?
– Mostanában nem igen fér bele az életembe a szerelem. Elsősorban le kell érettségiznem, felvételi vár rám… Mi, zenészek érzékenyek vagyunk, hiszen rengeteg érzelmet élünk meg nap mint nap a hangszerünk mellett . Ha azt mondom, az én életem a zene, azt csak az érti meg, aki megtapasztalta ezt a szenvedélyt.
– A világhírű Valentina Lisitsa minden alkalommal igazi ruhakölteményben vonul fel a színpadra. Számodra is öröm a vásárlás?
– Fellépések előtt az anyukámmal szoktunk elmenni shoppingolni, de a Németországban élő keresztanyukámtól is sok szép fellépőruhát kaptam.
– Lassan itt a nyár. Megengedheted magadnak, hogy „zongoramentesen” élj?
– Ha hosszabb ideig nem gyakorolnék, azt nagyon észre lehetne venni. Lassingba és Prágába készülök mesterkurzusokra, utána koncertek következnek… Szerintem a csallóközi őseimtől örököltem a génjeimet, mert órákon át el tudok bíbelődni a virágokkal. De minden kétkezi munkát imádok, még az asztalosmunkát is. Ha valamit veszünk a szobámba, azt mindig én rakom össze. Még komódot, szekrényt is! A kézzelfogható tárgyak nagyon jól ellensúlyozzák a zene megfoghatatlanságát.
