Tóth Péter Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, akinek a művei gyakran csendülnek fel a Felvidéken, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa és a csábi dalegylet előadásában. Sőt, idén a csábi Hajnalok völgye kórusfesztiválon volt legújabb művének az ősbemutatója is.
Tóth Árpád, aki mindkét kórus karmestereként tevékenykedik, keresett meg a felkéréssel, hogy a csábi kórus részére írjak kórusművet. Végül Csontos Vilmos versére született meg a Fáradt már a madár című kórusmű. Két alkalommal jártam a feleségemmel a csábi fesztiválon – s mindkét alkalommal meglepődtem. Egy ilyen kis faluban egy ilyen jól szervezett ünnepség – valódi fegyvertény, mert igazi örömzenélést hallottunk.
– Japántól Texasig, nagyon sok helyen játszották már a műveit, Franciaországban pedig különösen gyakran csendülnek fel.
– Tény, hogy sok fesztiválon megfordultam már. Egyébként én sem tudom, hogy miért éppen Franciaországban és Svédországban a legnépszerűbbek a darabjaim.
– Van igény ma kortárs komolyzenére?
– Szűkül az a réteg, amelyik koncertre jár. Ma már Beethoven nevével is nehéz becsalogatni a közönséget, nemhogy kortárs zenével. Külföldi felmérések is mutatják, hogy elöregszik az a korosztály, amelyiknek igénye van komolyzenére. Míg régebben a koncertlátogatók nagy része a negyvenesek közé tartozott, most a hatvanon felüliekhez. A kortárs zene pedig még ezen belül is kis réteget érdekel. Gyakorlatilag a kóruszene az egyetlen felvevő piac a kortárs zenére.
– Miért pont a kóruszene népszerűsége töretlen?
– Kórusra nem lehet annyira modern darabokat írni, mint hangszerre. Ennek a műfajnak legalább ötszáz éves tradíciója van, és ma is ugyanazok a jellemzői, mint a középkorban. Az emberi hang most is ugyanannyira terhelhető, ugyanannyi hangtávot bír el, mint régen. Ezzel szemben az instrumentális zene hatalmas változáson ment át – a zeneszerzők egyre messzebb merészkednek. Az embereket viszont az vonzza, ami közérthető.
gazság szerint a filmzenétől a fúvószenekari indulóig sok mindent komponáltam már. De többnyire felkérésekre dolgozom, és a zömük kórusmű. Erre van a legnagyobb igény. Ez persze nem jelenti azt, hogy mást nem alkotok, néha akár csak az alkotás öröméért. A legtöbbször aztán ezek a művek is megtalálják az előadójukat.
– Apropó, induló. Ha jól tudom, Ön komponálta a magyarországi szárazföldi csapatok indulóját is. Hogy talált Önre a feladat?
– Egy zenész barátom éppen akkor töltötte a katonai szolgálatát a szárazföldi csapatoknál, amikor azok új indulót kerestek. Azt lódította, hogy van egy barátja, akinek van egy kész indulója, és ha kap három nap kimenőt, akkor hozza a kottát. A szárazföldi csapatok hálából kineveztek tiszteletbeli tagnak.
– Öt egyetemi diplomát szerzett (zeneszerző, zeneelmélet tanár, hangmérnök, közoktatás-vezető, kulturális menedzser. Ez a tudásvággyal magyarázható vagy az a prózai oka, hogy kortárs zeneszerzésből nem lehet megélni?
– Amiket elvégeztem, azokból sem nagyon. Ha megkérdezik tőlem mi a foglalkozásom, én mindig azt mondom, hogy zeneszerző vagyok. Most viszont az Óbudai Társaskör művészeti vezetőjeként sok mindent tudok hasznosítani abból, amit a különböző egyetemeken megtanultam.
– Gondolom, jó dolog, hogy saját magát is profiként tudja menedzselni.
– Á, ne gondolja! Saját magamat nagyon rosszul tudom menedzselni. Engem még úgy neveltek, hogy önmagunkat ciki dolog előtérbe tolni. Amikor 90-ben, a rendszerváltás utáni évben évfolyamtársaimmal lediplomáztunk a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, azt vettük észre, hogy mindaz, amire felkészültünk, időközben megváltozott vagy megszűnt. Azelőtt megvolt az előre kiépített út. Tudni lehetett, hogy a fiatal zeneszerzőből egyszer nagy zeneszerző lesz, mert kapja a rádiótól és a filmharmóniától a felkéréseket, közben a neve bekerül a köztudatba. Mire azonban bekerültünk volna a körforgásba, addigra minden leállt.
– Tizenöt film megszületésénél működött közre.
– Amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem hangmérnöki karára jártam, a főtárgyakon kívül ugyanazokat a tárgyakat tanultuk, mint a rendezők: így nem okozott gondot a film elkészítése. Hamar kiderült, hogy a filmes szakmában nehéz a fennmaradás, és inkább elmentem tanítani. Évekig a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatóhelyettese voltam, majd a szombathelyi és a debreceni egyetemen tanítottam. Valójában ez az első év, hogy nem tanítok.
– Ön a megalapítója az egyik legnépszerűbb magyar internetes komolyzenei napilapnak, a Café Momusnak…
– Egy barátommal alapítottuk, mert úgy gondoltuk, kellene egy olvasható, nem szakzsargonban íródó komolyzenei lap.
Papíralapú újságot nem tudtunk kiadni, mert túl sokba kerül. Maradt hát az internet. Ebben nincs pénz, ezt mindenki szeretetből csinálja. És talán ettől működik.
– A gyermekei örökölték az Ön muzikalitását?
– Nekem már a szüleim is a zene bűvkörében éltek. Édesanyám énektanár volt, édesapám pedig cimbalomművész, így nem meglepő, hogy 11 és 13 éves fiaimnak is kiváló zenei érzékük van, és tanulnak is zenélni. Annak idején én sem zeneszerzőnek készültem, hanem dzsesszdobosnak. Aztán választanom kellett, középszerű dobos leszek, vagy zeneszerző.
– Megtudhatunk valamit a terveiről?
– A karácsonyi piacra jelent meg sorrendben a tizenegyedik cédém, ami Petőfi Sándor A helység kalapácsa című művének kórusra és szimfonikus zenekarra komponált vígoperámat tartalmazza. Hosszú távú tervem pedig egy felnőtteknek szóló opera megírása. Annak idején zeneakadémiai tanárom, Petrovics Emil mesélte, hogy mennyire nyomasztó volt számára két évig együtt élni Raszkolnyikovval, amikor a Bűn és bűnhődés című operáját írta. Így hát én derűsebb témát keresek, ami nem az élet árnyoldalára, hanem a szépségére mutat rá.
