A nő változik. Az új generációk női már többet mernek, és nagyobbakat álmodnak.
ĎURICÁÉK
Az anya, Ďurica Edit (57, Somorja) könyvelő. Edit álma egy szép, rendezett családi élet volt. Mindent sikerült elérnie: szerető férje, két sikeres lánya és három szép unokája van. – A karrier nem volt fontos a számomra. Boldog családot szerettem volna magam köré. Az emberi kapcsolataimra fókuszáltam, hogy azok működjenek. És úgy látom, hogy a gyerekeim is ezen az úton haladnak. Nekik is fontos a család, hiszen három szép unokám van. Elégedett vagyok – mondja Edit, aki 34 éve él házasságban. – A mi korosztályunk még meggondolja a válást. Összekoccanunk, ám ha utána meg tudjuk beszélni, és ki tudunk békülni, akkor nincs komolyabb gond a házassággal. Nem kell elválni. Mi még így tartjuk.
Edit Losoncra járt építészeti középiskolába, majd édesanyja tanácsára egy somorjai vállalatnál kezdett könyvelni. A mai napig örömmel végzi a munkáját. – Az egyszerű és átlátható dolgokat szeretem. A kétszerkettő az nálam mindig kétszerkettő – teszi hozzá. Szabadidejében horgol, varr, köt, plusz kertészkedik: imádja a virágait. Legutóbb a családi horgolt terítőkből kreált csodaszép függönyt. Gyakran útra kel Budapestre az unokák után, de Kati lányomék is jönnek. Az ünnepekben a szeretet és az együttlét a fontos: ennek jegyében nevelte fel a lányait. Úgy érzi, sikerrel.
Durica Katarina (33, Budapest) író, újságíró. Kati épp a harmadik regényén dolgozik, közben az ELLE, a WMN és az Index munkatársa – és magazinunkban is publikál. Mindez nagy bravúr, hiszen közben, régiesen szólva, két kicsi gyermek húzza a szoknyáját. Farkas 5 éves, Kamilla 2 és fél. Minden idejét a család és a munka tölti ki. – Gyerekkoromban szavaltam, színjátszó körben játszottam, rengeteget olvastam. Töltekeztem. Emellett az újságírás a világ egyik legjobb szakmája. Egyik nap még gumicsizmában a szerb határnál a menekültválságról tudósítok, másnap pedig magas sarkúban az operában készítek mélyinterjút. Változatos munka ez, teli emóciókkal. Szeretek a parlamenti választásokról tudósítani: látom, ahogy egy este leforgása alatt a nagy egójú politikusok szomorú kis egerekké változnak. Néha intenzívebb az élmény, mint egy színházi katarzis. Szeretem, mikor az emberek megnyílnak előttem, a riportokból néha barátságok is születnek – vallja Kati. Férje Feledy Botond (6 éve házasok) külpolitikai szakértő, a tévében is gyakorta láthatjuk. Aktív apuka, sokat segít a gyerekek körül. – A fiamat mindenhová vittem magammal, akárcsak most a lányomat – magyarázza. Álmait nem volt egyszerű valóra váltani: első kéziratával sok ajtón bekopogtatott, mire kiadóra talált. Semmit sem kapott ingyen, mindenért megdolgozott. Kati merész nő, aki minden helyzetben feltalálja magát. A karácsonyt tavaly is a csallóközi hagyományok szerint ünnepelte a család. Nem kér a pesti szokásból, ami abból áll, hogy 24-én az anyuka otthon készülődik, az apuka meg plázában mozizik a gyerekekkel. Náluk a cserepes karácsonyfát az angyalok hozták, és tavasszal kiültetik a kertbe. Az ünnepek nem a rohanásról szólnak. Jobban örülnek az együtt töltött perceknek és a baráti beszélgetéseknek.
Fröhlich Mária (31, Somorja) coachingolással foglalkozik. Mária sokat utazott, élt külföldön is, de mindig is itthon akart családot alapítani. 11 hónapos kisfia, Roland mellett aktívan dolgozik. Úgy érzi, sínen van az élete: a fundus, az alap a család. – Fontos fordulópont volt életemben a családalapítás. Az életvezetési tanácsadásban pedig megtaláltam önmagam. Öt évvel ezelőtt indítottam a vállalkozásomat. Szociális munkát tanultam, kerestem kicsit magamat, ám miután rátaláltam a coachingolásra, tudtam, hogy csak ezt akarom csinálni. Több tanfolyamot elvégeztem, és a nemzetközi akkreditációt is megszereztem – meséli Mária. Workshopokat és tanfolyamokat vezet egyik kolléganőjével, de egyéni tanácsadást is vállal. A gyermeknevelésben a nagyszülőkre és a sógornőjére is számíthat, de a férj is besegít. Karácsonykor először ünnepeltek hármasban, mint egy igazi nagybetűs család. – Mindenki ügyel a külsőségekre, de érdemes foglalkozni a belső higiéniával is. Ez nagyon fontos. Az ünnepek jó alkalmat adnak arra, hogy rákérdezzünk, hogyan vannak a többiek, a rokonság, ki hogyan él, hol tart. Hisz a család a legfőbb megtartó erő a világban.
MÓROCZÉK
Mórocz Éva (54, Pozsonyeperjes) szakács. Éva hosszú ideig a családnak és a gyerekeknek szentelte az életét, mint anyáink nemzedékéből sokan. Mára viszont megtalálta azt a munkát, amit a szíve legmélyéből szeret. – Egészségügyi iskolát végeztem. Miután megszülettek a gyerekek, otthon maradtam, kertészkedtünk. Utána hét évig a mentálisan sérültek intézetében voltam egészségügyis – mondja. Mikor szakmát váltott, élete is új irányt vett. Most a helyi óvoda konyháján szakács. Munkájával elégedett, kiváló a kollektíva. Otthon pedig imád sütni. – Ha 15 évesen tudtam volna, amit most már tudok, hogy sütni imádok a legjobban, akkor cukrásznak tanulok – magyarázza Éva. A családi ünnepek, születésnapok nem lennének igaziak az ő tortái nélkül. A dobostortája messze földön híres. Lánya százfős lakodalmát a barátnőjével ketten örömmel kisütötték. Szabadidejében olvas.
Szabó Mórocz Éva (33, Dunaszerdahely) munkavédelmi technikus a nagymegyeri műanyagfeldolgozóban. Közgazdasági diplomája van, emellett egy lakberendezői kurzust is elvégzett. Mindig vonzotta az esztétikum, eredetileg képzőművészetet akart tanulni. Kreativitását most a gyurmázásban, festegetésben éli ki a kislányával. – Először asszisztens voltam, majd elkezdtem mászni a szamárlétrát. Az anyasági után visszavártak, most munkavédelemmel foglalkozom. Képeztem magamat, hogy technikus lehessek. Mozgalmas év áll mögöttem.
Hozzáteszi, hogy az év elején vizsgázik tűzvédelemből. Szereti a munkáját. – Jó alapokat kaptam a középiskolában – nyugtázza. Míg ő tanul, a férje törődik a lányukkal, Lucával (3,5). – Nélküle nehéz lett volna. Továbbá a nagyszülők is besegítenek – teszi hozzá.
Fontos a munkája – de kis családja is. Az ünnepek alatt Luca-napoztak Lucával, a karácsonyfa alatt ott volt a fonott kalács és a búzamagok. Igyekszik továbbvinni a családi hagyományokat.
JÓKAIÉK
Jókai Éva (53, Komárom). Éva a Komáromi Jókai Mór Alapiskola egyik legkiválóbb pedagógusa, diákjai szó szerint imádják. Alkotói énje is erős: grafikákat készít templomokról, régi épületekről. – Gyermekkoromban mi otthon vallásos katolikus neveltetést kaptunk. Ezeket az értékeket próbálom átadni a gyerekeimnek. Mindig a megbékélés érdekében munkálkodom. Férjem (Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke – a szerk. megj.) a református hit követője, így aztán igazi ökumenikus család vagyunk. Ahogy az évek során a szeretetben összecsiszolódtunk, úgy teremtettünk harmóniát a két felekezet közt. Örülök, hogy Ágnes lányom nemcsak a tőlünk látott, hagyományos értékrendet, de az ünnepi szokásokat is továbbviszi a saját felnőttéletébe. Igyekszem mindenben támogatni őt, hogy követni tudja az álmait. A férjem nagyon szereti a polgári pompát, a szépet: ünnepekkor mindig ő díszíti a lakást, én pedig a konyhában sürgök-forgok. Ahogy telnek az évek, egyre inkább úgy érzem, hogy fogy az időnk, és azt az időt, amit a főzésre fordítok, inkább a gyerekekkel tölthetnénk. Hiszen még pár év, és gimnazista Máté fiam is kirepül majd a fészekből. Családcentrikus vagyok és maradok is már. Mindig azon töröm a fejem, hogyan tudnék még többet adni a családomnak – és a gyerekeknek az iskolában. Hogy ők is azt érezzék, mi itt egy nagy család vagyunk! Nekem a magyarságom is fontos, ezért azon vagyok, hogy a diákok ráérezzenek a magyar szó szépségére. Ebben nagy példaképem a férjem, aki mindig a közösség érdekeit tartotta szem előtt.
Jókai Ágnes (26, Komárom) színművész. – Mindig színésznő akartam lenni! És a szüleim, az anyukám ebben csak támogattak. Amióta befejeztem a Pozsonyi Színművészeti Egyetemet, szinte folyamatosan dolgozom. Egyik nap Pozsonyban játszom, másnap már Dunaújvárosban, ahol két előadásban is fellépek, majd kocsiba ülök, és irány a budapesti Vertigo Szlovák Színház. A Komáromi Jókai Színházban két darabban is szerepelek. A hosszú ünnepi időszak arra jó, hogy kicsit meg tudok állni. Régen télen mintha több időnk lett volna éjszakákba nyúlóan beszélgetni a gyertyafényes, meleg szobában. Ami már önmagában ajándék, csak most tudatosítom igazán. Összetartó család vagyunk, ezért amint tehetem, rohanok haza. Az utóbbi években épp csak „beesek” az ünnepekre. Volt hogy hat órát vesztegelt a vonatunk, már azt hittük, soha nem érünk oda a társam szüleihez. Nagyon örülök, hogy mostanában Komáromban is sokat játszom. Boldog vagyok, amikor a nézőtéren felismerem a régi barátokat. Engem a színészi pálya magányossá tett, mert befelé kell fordulnunk ahhoz, hogy a szerepet magunkon átszűrve, belülről fel tudjuk építeni. És minél érzékenyebb az ember, annál karcosabb képet mutat magáról kifelé. Azt hiszem, mint annyi mindenben, ebben is az apukámra hasonlítok. Anyukám más: ő fantasztikusan erős nő. Soha nem mond nemet, mindig van ideje rám. Nemrég Perczel Zita életéről írtam darabot (anyukám bátorított). Azóta elkészült a monodráma is. Filmben is boldogan játszanék... Dolgozom magamon, szeretném elérni, hogy kevesebbet foglalkozzam azzal, ki mit gondol rólam. És hogy elsősorban magamnak feleljek meg, ne másoknak.
Ando Krisztina és Janković Nóra • Fotó: Dömötör Ede
