Újabban már a nők is úgy beszélnek a saját testükről, mint anyatestről. Ezzel megkülönböztetik a szülés előtti állapottól. Mi nem tudunk egyetérteni ezzel. Megalázó, hogy a testünket úgy biztassuk a tornára (Gyerünk, anyukám!), mint ahogy a hajtó biztatja a lovát. A kultúra, amelyben élünk, azt sugározza, hogy jobb nők voltunk akkor, amikor még nem volt gyerekünk. Mintha átmentünk volna egy csökkent értékű szerepbe! Pedig dehogy!
Testünkön minden nyomot hagy: az is, ha túlesszük magunkat, de az is, ha elesünk biciklivel. De a testünk akkor is a mi kedves testünk marad. Az anyaság átalakít mindenkit: sosem fogok úgy kinézni, mint a szalagavatómon, sosem fogok úgy kinézni, mint a gyerekeim megszületése előtt. De az én testem nem forrása a szégyennek. Az én testem gyönyörű szép, mert az enyém! Írásainkban a megváltozott női testet járjuk körül.
Body positivity
A kifejezés azt takarja, hogy elfogadjuk a testi adottságainkat. A szakemberek véleménye szerint nem feltétlenül akkor vagyunk a legjobb formánkban, mikor a legvékonyabb vagy a legszálkásabb a testünk. Ha közben kizsigereljük, és szinte üvölt minden sejtünk, akkor bizonyosan nem ez a legjobb formánk.
Ugyanilyen könnyű átesni a ló másik oldalára: mikor valaki annyira testpozitív, hogy minden este csokoládét majszol az ágyban. Nem árt tudatosítani, hogy ezzel nem önmagát szereti, hanem önmagát ámítja.
A testpozitivitás annyit jelent, hogy nem megyünk ellene a testi adottságainknak, amelyekkel megszülettünk. Egy vastag csontozatú lány például elfogadja, hogy sosem lesz gazellaalkat. Mindig húsosabb lesz, mert ilyen az ő homeosztázisa: abban az állapotban érzi jól magát a teste. Ellenben mindvégig törekszik az egészséges táplálkozásra, és eleget mozog.
Mert a végcél mindig arról szól, hogy a csomagból, amit születésünkkor kaptunk, kihozzuk a maximumot. Testképzavarral sokszor nem is a kövér emberek küzdenek, hanem azok, akiknek csak apró szépséghibáik vannak.
(Kép forrása: instagram.com/tanakatatsuya)
Mi azt látjuk, hogy a nő tökéletesen néz ki, pedig legbelül őrlődik, mert éppen nem jó a bőre állaga, vagy narancsbőrös a combja. A szorongás rányomja a bélyegét az egész életére. A történelem során mindig volt egy testkép, ami kívánatosabbnak számított, mint a többi. Mikor kevés volt az ennivaló, a kövér test volt a szép.
Mindig az számított szépnek, ami elérhetetlen. Tisztában kell lenni azzal, hogy csak bizonyos határokon belül tudunk változtatni a testünkön. Még akkor is, ha a plasztikai sebészetet is segítségül hívjuk.
AZ ÉN SOKKOM
Aki ma trendi akar lenni, nem kritizálhatja a testpozitivitást. Pedig ennek a mozgalomnak is van sötét oldala. A szilasi Varga Denisa (27) a nők azon táborát erősíti, akik bármit megehetnek, nem látszik meg az alakjukon. Denisa nem tud hízni.
A testpozitívok nem biztos, hogy kvittelnék a panaszát, pedig ugyanazt mondja, mint ők, csak ő éppen a sor másik végén áll. Attól kap sokkot, ha ledob pár kilót. Denisa pedagógusként dolgozik Felbáron.
– Könnyebben lefogyok öt kilót, mint hízok egyet – szögezi le rögtön a beszélgetésünk elején. – A 170 cm-es magasságomhoz 49 kg vagyok. Úgy gondolom, 55 kiló lenne az ideális. A vékonyságot fetisizáló korunkban a külső szemlélő azt hinné, hogy te aztán biztosan elégedett vagy az alakoddal! Dehogy vagyok! Vizsgaidőszakban csak úgy olvadtak le rólam a kilók. Sokan azt gondolják, milyen jó nekem. Pedig ugyanúgy küszködöm a súlyommal, mint a duci lányok. Voltak próbálkozásaim, étrend-kiegészítőket szedtem, de nem voltam kitartó, mint sok minden másban sem. (Elmosolyodik.) Nálunk az egész család vékony. Enni pedig szeretek, sok édességet fogyasztok, éjfélkor még pattogatott kukoricát rágcsálok.
– Mindig ilyen vékony voltál?
– Duci babának születtem, több mint 4 kilóval. Anyukám azt mondta, hogy a hurkáktól nem látták a szemem. Óvodáskoromig húsos lányka voltam, de ahogy nyúlni kezdtem, lefogytam. Maradt ez az állapot.
Olvass tovább: A vékony test
EGY NŐ ÉS A TESTE
Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor első gyerekem születése után meztelenül beálltam a tükör elé. Sikerült 25 kilót hízni a 9 hónap alatt. Alig huszonhat éves voltam. A bőröm menthetetlenül és véglegesen striás lett, a császármetszés nyomát csúnya, duzzadt, vörös heg jelezte. És a mellem... Úristen, ez az én mellem? Az arcom – mint a pöttyös bögre – tele barna pigmentfoltokkal. Fiatal, csinos nőből hirtelen asszony lettem – ráadásul csúnya és kövér asszony. Elsírtam magam.
Nyilván most sokan azt kérdezik: hogy hízhattam meg ennyire? Miért nem vigyáztam magamra? Nem akarom mentegetni magam, de valószínűleg felborulhatott a hormonháztartásom. Az se tehetett jót, hogy mindjárt a főiskola után estem teherbe. Vad idők voltak, hat éven át éjszakáztam, alig ettem. A szervezetem hosszú időn keresztül éhezett – és ez megbosszulta magát. A fiammal olyan éhes voltam, hogy a vasszöget is meg tudtam volna enni. Mégsem mentem tönkre belé.
Szerencsére gyerekkoromtól kezdve dicsérték a külsőmet, ezért a lelkem mélyén tudtam, hogy én igenis szép vagyok. (Anyukák, apukák! Ezért is olyan fontos, hogy dicsérjétek sokat a lányaitokat!) Másrészt pedig boldog voltam. Szerelmes voltam a kisfiamba – és persze, a férjembe.
Mára már elváltak útjaink, de akkoriban telve voltunk szerelemmel, reménnyel. A volt férjem egy árva szót sem szólt a megváltozott külsőmre, sem akkor, sem később. Soha. Azt mondta, úgy szeret, ahogy vagyok... És azt hiszem, sokáig így is volt. Mindennek ellenére szörnyű volt tükörbe nézni. Azelőtt utánam fütyültek az utcán; megszoktam, hogy ingyen kapom a fagyit az árustól; hogy a „garázsjáratos” busz megáll mellettem az utcán, és bevisz a belvárosba... Imádtam, hogy nő vagyok, imádtam minden porcikámat! Imádtam a magas sarkút, a miniszoknyát, a csipkés felsőt, és hogy peckesen állt a mellem.
Olvass tovább: Egy nő és a teste
VÉNUSZOK
Néha azt gondolom, milyen jó lenne, ha nemcsak a saját szemünkkel, hanem más szemével is látnánk magunkat. A saját szem a legkritikusabb, a mi nézésünk a legferdébb, és ritkán látjuk tökéletesnek a saját testünket. Csodáljuk a másik nőt, hogy milyen szép a bőre, a haja, a hasa, a magunkét meg bíráljuk, szétcincáljuk. Összeállításunkban 2 nő vall a testéről.
Kovács Marika és Varga Henrietta
Varga Henrietta (Fülek, 35) pedagógus, újságíró. Négy hónappal van a második lánya születése után.
– Mindenkinekmás a testéhez való viszonya – mondja. – Van, aki úgy gondolja, hogy „nem fér a bőrébe” (ez vagyok én), van, aki már a szülés másnapján feszes hasat akar, mások pedig úgy érzik jól magukat a bőrükben, ahogy vannak. Vagy éppen sehogyan, mert maguk alatt vannak. Sokan vagyunk sokfélék, de nem rosszabbak és nem jobbak, nem szebbek és nem csúnyábbak, mint a másik. Az én bajom az, hogy „kinőttem” a testemet. A másik kismamának, aki húsz kiló plusszal küszködik, és épp szétszakadt a hasa, az én plusz öt kilóm semmiségnek tűnhet. Nekem mégis ez a legnagyobb parám, mert én nem a másik nő vagyok, hanem én én vagyok.
– Annyi bizonyos, hogy életem során most érzem magam a legerősebbnek és a legboldogabbnak. Büszkeséggel tölt el, hogy két egészséges és tüneményes kislánynak vagyok az anyukája, és hogy szerelmemet apává, vagyis végérvényesen férfivá tettem. Nincs ennél szebb dolog a világon. Mégis, ha teljesen őszinte akarok lenni, nehezen tudom megszokni az anyatestemet. Persze, büszke vagyok a hasam alatti hegre, mert az idők végezetéig arra emlékeztet, hogy életet adtam a gyermekeimnek. Ez az én „tetoválásom”.
Olvass tovább: Vénuszok
