Kora hajnalban kel. Gyorsan bekap pár falatot. Pontosan ér a munkahelyére. Egyenruhára vált egy kopár, tenyérnyi helyiségben. Előbb kezd mosolyogni, mint a reggeli napocska. Felváltja kimerült kolléganőjét. Információcsere: ki érkezett, ki ment el? Rengeteg munka vár rá. Csavar egy akadozó gépezetben.
Éber „jelenléte” emberi életeket felügyel. Dokumentál, ételt oszt, gyógyszereket ad be, injekciót szúr, lázat mér, sebet fertőtlenít, panaszt hallgat végig, s ha kell, szemet fog le. Ömlik rá a tömérdek emberi baj. Türelemmel segít, és odaadással gondoz. És közben mosolyog. Erről szól az élete.
(© Andrea De Santis)
Az idei év is felmutathat egy nővérsztrájkot, amely a sajtóvisszhang szerint megbukott. Az ember fásultan veszi tudomásul. Mintha teljesen normális lenne, hogy a nővérek követelései süket fülekre találnak. És a sikertelenség, a közöny és a sivár körülmények ellenére is a nővérek többnyire tovább végzik a munkájukat, mert önérzetesek és elhivatottak. Mert szükség van rájuk, bármennyire is (nem) becsüli meg munkájukat az állam vagy a konkrét intézmény, ahol dolgoznak. Bizakodnak – csakhogy az egészségügy mára már nagyon beteg. Csak egyvalami gyors és biztos: hatalmas a nővéri elvándorlás Nyugat-Európa irányába, a jobb fizetés reményében.
A helyzet lassan a történelmi időket idézi, amikor a betegápolás önkéntességi alapon működött, és az egyház vállalt belőle nagy részt. Ma viszont a legtöbb nővérnek gyerekei vannak, családja van, egyszóval privát élete. A privát életnek pedig komoly anyagi vonzatai vannak. Az élet pénzbe kerül. A szerzetesrendi apácák szigorú regulái hatásosak lehettek egykoron, manapság viszont még a szentek mindennapjai sem mennének meg a rendszeres befizetések nélkül. Egy átlagos vidéki, állami kórházban dolgozó nővér a minimálbértől alig valamivel többet keres, sok-sok év után is.
Paradox, hogy bár fokozódó nővérhiány van, mégsem születik megoldás. Pedig beteg emberek, akiket el kell látni, mindig voltak, és mindig lesznek. Ez mindaddig persze eszünkbe sem jut, amíg nem betegszünk meg, vagy valaki a családból nem kerül kórházba. (És ez így van rendjén!)
Most – a nőnap alkalmából – szenteljünk figyelmet eme szépséges hivatásnak, amely a történelem során mindig is az alapvetőnek tekintett női tulajdonságokra épült: az odaadó gondoskodásra, az alkalmazkodóképességre, a türelemre és a tisztaságra. S mivel az ápolói szakma női szakma, ahol főleg csak nők dolgoznak, jellemzően soha nem fizették túl őket. Sőt, inkább bántóan alulfizették. Ma sem más a helyzet. (Érdekességként: Szlovákiában a múlt század második felében 3 magyar tannyelvű egészségügyi szakközépiskola nyílt: Dunaszerdahelyen, Érsekújvárott és Rozsnyón. A megszólaló nővérek a dunaszerdahelyi iskola egyazon évfolyamának növendékei voltak.)
Flaska Márta, 53, Alsószeli
– 1981-ben végeztem a dunaszerdahelyi egészségügyi szakközépiskolában. A galántai kórházban dolgozom a kezdetektől fogva, jelenleg a pszichiátrián vagyok. Műszakokra dolgozunk. Szeretem a munkahelyemet, és figyelemmel kísérem a szakmai változásokat is. Minden újítás és fordulat reménnyel tölt el, hogy a dolgok majd csak jobbra fordulnak. Nehéz megmaradni optimistának, mert alapvetően az az érzésem, hogy lassacskán elvész a szakszerű és egységesen működő egészségügyi ellátásba vetett hit. Közben a nővérekkel szembeni elvárások egyre növekednek. A dokumentáció egyre több időnket és energiánkat emészti fel, kevesebb marad a betegekkel való törődésre.
Flaska Márta
– Pedig a mi munkánk értelme éppen a törődés. Csak a felénk áradó hála és köszönet feledteti el velünk, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk. A hivatástudat alapvető: nélküle egy nővér sem tudná a munkáját végezni. Aki nem ide való, az hamar pályaelhagyó lesz. Az emberi tényező itt nagyon fontos. Ez ugyanis állandó. Az orvosok, a gyógymódok gyakran cserélődnek, a technika rohamosan fejlődik, egyre korszerűbb a felszereltség a kórházakban. A beteg ember viszont mindig ugyanolyan törékeny és kiszolgáltatott marad.
Sok magyar páciensünk van, főként az idősebbek, akik igényelnék, hogy legyen mellettük valaki, akinek el tudják mondani az anyanyelvükön, ha valami gondjuk van. És lassan már ennek lehetősége is ritkaságszámba megy, hiszen rengeteg magyar nővér vándorol ki Ausztriába.
Takács Irén, 53, Kulcsárkarcsa
– Lassan 35 éve vagyok a szakmában, kisebb megszakításokkal. Gyerekként is az volt a célom, hogy nővér legyek, ráadásul jól tanultam, ezért nem volt kérdéses, hogy mit kezdjek magammal. Az első munkahelyem egy pozsonyi kórház gyermekneurológiai osztályán volt. Meghatározó élményeket őrzök azokból az időkből. Bár igényes feladat volt egy kezdőnek, nagy odaadással végeztem. Sok kis magyar páciensük volt, akik hálásak voltak a magyar szóért. Ez még előnyt is jelentett akkoriban, hogy mi jobban tudtunk velük bánni. Külön érdekesség volt, hogy egy történelmi épületben működtünk, ahol előttünk apácák végezték a betegápolást. 17 éve fogorvos mellett dolgozom asszisztensként. A rendelői munka is érdekes, de a betegekkel való kontaktus sokszor hiányzik. Ez adja meg igazán a mi munkánk savát-borsát.
Takács Irén
Számel Szonya, 53 Nagyudvarnok
– 1981-ben végeztem Dunaszerdahelyen. Jelenleg Ausztriában dolgozom, egy idősek otthonában. Miért mentem ki? Talán azzal kezdeném, hogy sokat adott nekem az „alma mater”. Alapos és szigorú képzést kaptunk. Az általános műveltségi szintet tekintve is nagy elvárásokat támasztottak velünk szemben. Emellett nem festhettük magunkat, a körmeink rövidre voltak nyírva. Tisztának, ápoltnak kellett lenni, a hivalkodás teljes kizárásával. A többi középiskola növendékei csak „matulások”-nak hívtak minket – utalva az Abigél című regényben szereplő iskolára, a zárdai fegyelemre. A diákévek után kórházi osztályon, de többnyire rendelőkben dolgoztam. Oda helyeztek, ahol éppen szükség volt a munkámra.
– Nagyon szerettem a munkámat, de kihasználva éreztem magam, hiszen a bér, amit kaptam, nem volt összhangban a befektetett munkával. 27 ledolgozott év után kevésnek éreztem azt, amit cserébe kaptam. Ezért próbálkoztam külföldön. Tény, hogy ott anyagilag jobban honorálnak, a körülmények is sokkal jobbak. Ugyanakkor azt mondom, hogy ha a mostani fizetésemnek csak a felét megkaptam volna itthon, eszembe se jutott volna elmenni. Keserűen mondom: több szakmai megbecsülés járna a hazai nővérkéknek! Lassan már azt sem lehet tudni egy kórházban, hogy ki a képzett nővér – és ki a munkáját segítő beosztott.
Számel Szonya
Dióhéjban
Az ápolás története egyidős az emberiséggel. Eleinte a család ápolta a beteg embert. Az ókori görögök és rómaiak idejéből már vannak feljegyzések a katonai táborok betegellátásáról. A kora középkorban került az ápolás és a gyógyítás a papok, diakónusok felügyelete alá. Ez a keresztényi értékek – a szeretet, a mások segítése – mentén valósult meg. A gondozásban részt vevő nőktől elvárták, hogy 60 évesnél idősebbek, illetve özvegyek legyenek. Ezt váltotta fel a későbbiekben a szerzetesrendi és kolostori ápolás.
A városok növekedésével kórházak alakultak, melynek élére igazgatók kerültek, az ápolószemélyzet azonban továbbra is szerzetesekből állt. A főellenőr továbbra is a püspök volt, később ez a jogkör átkerült a városi tanácsok kezébe. Az újkor szigorú elvárásokat támasztott az ápolókkal szemben. Feltétel volt a jó egészség, a kiváló érzékelés, az ügyesség, a nyugodtság, a jó modor, a szorgalom, a mértékletesség – és hogy az illető legyen egyedülálló, független nő. Elindult egyfajta hierarchikus tagozódás, megjelentek a segédápolók. Önmagában még nem volt elfogadott az ápolói szakma, csak ha vallási felekezet tagja végezte.
A XIX. századi nagy reformok kapcsán meg kell említeni Florence Nightingale, a fiatal arisztokrata nő nevét. A krími háborúban olyan mértékben sikerült átszerveznie a hadirokkantak ellátását, hogy a 40 százalékos halálozási arány 2 százalékosra csökkent. Ő volt az első igazi ápolónő! Az ápolásban a feladatorientált rendszert a világháborúk idején a feladatok rutinszerű, gyors elvégzésének szükségessége hívta életre.
Magyar vonatkozásban Kossuth Zsuzsanna tett hasonló lépéseket, akit 1849-ben főápolónőnek nevezett ki bátyja, Kossuth Lajos. Az Országos Nőegyleten belül létrehozta a betegápolói egyleteket, és mintegy 70 teljesen felszerelt tábori kórházat sikerült felállítania. A XX. században a magyar egyetemek mellett ápoló és védőnőképző intézetek alakultak. 1950-től 2-3 éves egészségügyi szakiskolai képzések indultak, 1960-tól számos egészségügyi szakközépiskola nyitotta meg nálunk is a kapuit.
Az individualizált ápolás (a 70-es évektől) alapja a személyre szabott ápolás, a meghatározott ápolási terv kialakítása. Módszere a „primary nursing”, a „felelős” ápolás. Ez folyamatos, összehangolt ápolási forma. Lényege, hogy egy felelős ápoló gondjaira maximum 5-6 beteget bíznak, akikkel a nap 24 órájában kapcsolatban áll. Felméri, megtervezi az ápolási folyamatot, részt vesz a beteg ellátásában – és értékeli az eredményt. (A megfelelő számú szakképzett ápoló hiányában nálunk ez nehezen kivitelezhető). A világban egyre népszerűbb a holisztikus ápolási forma eszméje is. Ez a „teljes ember” figyelembevételét jelenti az ápolás során. Feltételezi a test, a szellem és az érzelmek egységét a gyógyuláshoz vezető úton.
