Az emberek szerelembe esnek. A szerelembe már belehaltak, mégsem gyógyítják. Mert a szerelem ad értelmet az életünknek. Én két hétig tomboltam miatta.
Az első szerelem negyedikes koromban talált meg. Misike küldött egy üzenetet az unokatestvérével, hogy: „Járunk-e“? Be kellett kereteznem a helyes választ. Misikével ilyesformán ötödikes koromig jártunk. Néha megüzente, hogy: „Szia, jól nézel ki!”, de többnyire csak távolból csodáltuk egymást. Egy szót sem beszéltünk soha.
Később Misikét felváltották más, kósza szerelmek. Gyerekfejjel könnyű volt szerelembe esni, a csodát leírni gyönge a toll, képzeletben már az oltárnál láttam magamat. Az első igaz szerelmet 15 évesen éltem át. Nem tartott sokáig, de nemcsak valódi, igazi is volt. Később sem kerestem erőnek erejével a nagy Ő-t, gondoltam, majdcsak egymásba botlunk, ha elérkezik a mi időnk. Megesik, hogy valaki ott van az életünkben csak úgy, mintha öröktől fogva ismertük volna egymást. És ha sokáig nem is találkozunk, akkor is tudjuk, hogy van, létezik, mert belopta magát a szívünkbe, és ott is maradt. Hát, így voltam én is ezzel a pozsonyi sráccal, Matyival.
Találkozás
Gimis korunkban bevett szokásunk volt, hogy el-eljárogattunk barátaink szalagavatójára. A kezünkben mindig egy csokor virágot szorongattunk, mint mikor menyegzőre indulunk, hogy gratuláljunk az ifjú párnak. Így kerültem el egy nagyobb társasággal Gabi szalagavató bulijára, egy pozsonyi hotelbe. Kellő alkoholmámorban vihorásztunk az asztalok között, becsempésztünk egy kis „miénk a világ“ életérzést a kissé elszontyolodott falak közé. Ahogy ott tekeregtem, felfigyeltem egy srácra, aki a körülötte ülőket szórakoztatta. Széttárt karjai hanyag mozdulattal lógtak lefelé a fotel karfáján. Egy beugró egyetemista volt, de én igazi alfahímnek láttam, akire mindenki odafigyel, csüng a szavain.
Látszott, hogy ő sem tartozik a hivatalos vendégek közé. Több se kellett nekem, kihúztam mind a 160 centimet, és próbáltam felvenni vele a szemkontaktust. Akkortájt bújtam a Júlia- és Tiffany-könyveket, szóval szentül hittem, hogy létezik „szerelem első látásra“.
A társaságban egy szlovák fiú is volt, aki semmit sem értett a beszélgetésből, mire ez a fiú – ahogy ott állt a fókuszpontban, az összes beeső fénysugarat összegyűjtve magán – azt mondta neki: „Necítiš sa tu, ako menšina?“ Szakadtunk a nevetéstől, engem pedig elborított egy rózsaszín felhő. Még humora is van! Fantasztikus! Még előttem a kép, ahogy megbökdösöm Ági barátnőmet, és odasúgom neki: „Na, ő az a pasi, akit el tudnék magamnak képzelni!“ 17 éves voltam akkor, és ez az egyetemista srác úgy nézett át rajtam, mintha ott sem lettem volna. Páncélja, a büszkesége az eget verdeste.
Buli, buli hátán!
Bevallom, utána összefolynak az emlékek, nem tudom, mikor találkoztunk legközelebb, talán egy házibulin, amit egy közös ismerősünk szervezett, és ő egy szőke barátnővel érkezett. Nem tudom. Mindenesetre gimnazista éveim alatt többször egymásba botlottunk, de még a bemutatkozásig sem jutottunk el. Persze, én már rég tisztában voltam vele, hogy ki ő: a jó barátnőkkel már lenyomoztattam minden szálat, ami hozzá vezetett. Mégis megrekedtünk a holtponton: egy magyarbuliban úgy suhant el mellettem, hogy magamra öntöttem az italomat. Hagytam eltűnni könnyelműen, közben egyszerre voltam dühös és ábrándos, hogy lehet, ez volt a szerelem...
Évekkel később a fodrásznál egy magazint lapozgattam, és megláttam benne őt és a családját. Édesanyjával készült egy interjú, ahol arról beszélt, milyen is az élet egy nagy családban, ugyanis négy fiúgyermeke volt. Az egyik közülük ő volt, Matyi. Pedig már ki akartam verni a fejemből a létezését. Sokáig elnézegettem a fotóját, a keze itt is a kanapé karfáján lógott.
Sallay Erika
Az első igazi találkozás!
Nyár volt, én 23 éves egyetemista voltam, és élveztem a szünidő örömeit. Barátnőm falusi összejövetelre hívott azzal, hogy rengeteg ismerős leugrik Pozsonyból... A rendezvény egy barátságos focimeccsel kezdődött, én hol az egyik oldalra nézelődtem, hol a másikra. Az egyik játékos ismerősnek tűnt, s mikor rádöbbentem, hogy ő lesz a laza Matyi, kis híján ledermedtem. Nem akartam vele találkozni többé, nem akartam a lelkemen átsuhanó árnyékot. Elhatároztam, majd úgy teszek, mintha nem látnám, vagy soha nem is ismertem volna. Ám az első félidő végén odafutott hozzám, és kedvesen üdvözölt. Megremegett a szám. Nide, mégiscsak emlékszik rám... Kezembe nyomott egy csomag gumicukrot, és arra kért, maradjak ott a meccs végéig. Én pedig maradtam.
Gumicukor, az égi jel!
Még nem voltam egyéves, mikor szüleim Törökországba mentek nyaralni. Engem pedig anyai nagynénikémnél hagytak. Mindig színes Lentilky drazsékkal csábítgatott magához a székben ülve: náluk tanultam meg járni. Nem csoda, hogy 22 évvel később, mikor Matyi kezembe nyomta a gumicukrot, égi jelet láttam a gesztusban. (Mondom, hogy túl sok Júlia-regényt olvastam.)
Randi
Bár a foci után végig a másik társaságát kerestük, csak csipkedtük egymást. Belém bújt a kisördög, meg akartam leckéztetni, hogy évekig figyelemre se méltatott. Ő valószínűleg vette a lapot, mert folyamatosan visszavágott. A kívülállóknak úgy tűnhetett, hogy veszekszünk, közben meg csak ismerkedtünk. Akkor ott, először, igazán! Egy hét után hívott először randira. A találkán elárulta, hogy a meccs után nem bírt rajtam kiigazodni. Néha úgy érezte, hogy meg fogom fojtani egy kanál vízben, néha meg pont az ellenkezőjét. Nem tudtam vele vitatkozni, mert abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, járni kezdtünk. Nem voltak nagy drámák vagy intermezzók. Én hétköznap éltem a nyitrai egyetemisták életét, Matyi pedig Pozsonyban dolgozott. Csak hétvégente találkozgattunk.
Akkoriban a tanszékvezetőnktől mindenki rettegett, ha belépett a terembe, mindenki elhallgatott. Épp vele volt egy előadásunk, feleltetni kezdett, mikor üzenetet jelzett a telefonom. Matyi írt, akivel akkor már másfél éve együtt voltunk. Egy visszautasíthatatlan munkaajánlatot kapott, külföldre megy. Valószínűleg csak egy év múlva jön haza.
Akció, reakció!
Nyilván az ember tiszta lélekállapotában utánajár egy ilyen állításnak, egy szerelmes ember azonban nem gondolkodik. Fejvesztve menekültem ki az előadóteremből. Reszkettem, és kivert a víz, szaladtam a mosdóba, ahol kiadtam magamból azaznapi reggelimet. Zokogtam, és a WC-kagylót ölelgettem. A barátnőm utánam jött: állítása szerint olyan arccal rohantam ki az előadásról, hogy még ez a komoly professzor se mert feltartóztatni. Nagy hüppögések közepette elmeséltem neki az üzenet által kiváltott lelki sokkot. Mire a kollégiumba értünk, már hasogatott a fejem, éjjelre pedig belázasodtam. Élő példa voltam arra, hogy igenis bele lehet betegedni a szerelembe. Úgy éreztem, hogy elemi csapással sújtott az élet. Közben megállás nélkül csörgött a telefonom, egyre több volt benne az olvasatlan üzenet.
A düh
Másnap néztem meg csak a telefonomat. Derült égből villámcsapásként ért azüzenet, hogy egy április elsejei tréfa áldozata voltam. Mondanom se kell, hogy a megsebzett madárka vad fúriává változott. Egyszerre sírtam és nevettem, bosszút forraltam és örömtáncot jártam. Így tartott ez közel két hétig. Gondolatban ezerszer szakítottam a pozsonyi Matyival, a valóságban soha többé nem akartam elengedni a kezét. Az incidens óta eltelt 12 év. Azóta minden év áprilisában elsüti a poént, hogy: „Szívem, szerinted elmenjek egy évre külföldre?” Énpedig ilyenkor mindig hozzávágok egy kispárnát.
Szeretetnyelv
Megismerkedésünk óta sok víz lefolyt a Dunán. Született két fiunk, tavaly pedig lett egy kutyusunk, és építettünk egy szép házat. Férjem reál, én humán beállítottságú vagyok. Nem érdekelnek a technikai kütyük. Egy-egy technikai galibát mégis nekem kell megoldani. A férjem mindig telefonon keresztül magyarázza el a bekapcsolást, az újraindítást, a frissítést... Én pedig megértem, mert az utasításokat átfordítja az én nyelvemre. Szilveszterkor egy kisebb társasággal – csajok a fiúk ellen – activityztünk. Bármit próbáltam a csapattársamnak lerajzolni, a férjem pár másodpercen belül kitalálta a megfejtést. Szóval, ennyire ismer. És ez oda-vissza működik, nyitott könyv vagyok előtte – és ő is előttem.
Talán ez teszi a szerelmet örökérvényűvé, hogy félszavakból is megérti az ember a másikat. Fontos, hogy sokat tudunk együtt nevetni...
Tulajdonságok
Mindenkinek vannak idegesítő, enyhén tolerálható és szerethető szokásai. Szeretem a férjemben, hogy amikor én a kétségbeesés határán állok, ő sziklaszilárdan áll a vártán. A bizalmasom és a legjobb barátom, számíthatok rá. Mikor kiművelek valamit (elütöm a fűnyíróját, összetöröm a mobilját, meghúzom az autót – igazából hosszú a lista), azzal fogad: „Mondd, mit követtél el?” Valószínűsíthetően nekem is van egy bűnbánó arckifejezésem. Cserébe tolerálom, hogy a szennyest a szennyestartó mellé dobja, mindenre többször kell megkérnem, hogy el ne felejtse, és mint a legtöbb férfi, sosem talál semmit.
A heidelbergi balhé
A sors fintora, hogy Mátyás végül a munkájából kifolyólag sokat járt külföldre, én pedig sokszor utaztam utána. Egyik kintléte alatt szerettük volna megnézni a heidelbergi kastélyt. Útközben az autóban úgy összekaptunk, hogy én kiugrottam a mozgó járműből. A kastélyba nem jutottunk el, helyette órákig ott ültünk a parkban egy padon. A minap megnéztünk egy filmet, ami Heidelbergben játszódik. Férjem konstatálta, hogy végre meg kéne nézni azt a fránya kastélyt... Mára ez a heidelbergi balhé is a családi legendárium része, a negatív érzések megnemesedtek. Egyébként egyikünk sem emlékszik arra, hogy mi miatt veszekedtünk.
