A körte illata
Talán veletek is megtörtént már. Lehunyt szemmel ültök a konyhaasztal mögött, ide-oda gurítjátok az érett körtét, hátha ellentmondásba kerül a fizikai törvényekkel. Hisz az életben sem minden kerek, mégis elgurul.
Egyszer csak kopp és hopp: a körte édes illata visszavisz benneteket az időben. Pont úgy, ahogyan most engemet. Istenem, sikerült! OTTHON vagyok! Mint mikor lenyomod a kilincset az ajtón, és a megnyíló rés közé kíváncsian bedugod az orrod, és érzed, érzed, hogy: hazaérkeztél. Mert az ember gyermeke ott van otthon, ahol őszinte szeretetet érez.
Andor bácsi imádott falum mesebeli nagyapja volt. Amikor kisétált a kertbe, szinte minden életre kelt. Sosem felejtette el köszönteni a fákat, a madarakat és az égig érő hegyeket. Boldog volt, amikor esett az eső – és boldog volt akkor is, amikor éppen nem esett. Jellemzően sötét színű öltönyt és fehér inget viselt. Séta közben görbe botot szorongatott a kezében, és köszönésképpen mindenki előtt megemelte a kalapját (vagy ősszel a barett sapkáját). Hogy ki jött szembe vele, jó barát vagy a „falu rossza”, soha nem firtatta.
Mindenkihez volt néhány kedves, melengető szava. Szemüvege két lencséje két hatalmas ablak volt a világra – legalábbis gyermekfejjel így képzeltem. Sokszor törölgette az üvegjét, mondván: „Na, kérem, és mindjárt jobban látok.” Sokszor mondogatta, miközben apró kezeimbe körtét nyomott: „Addig jó, fiam, amíg gyermek vagy, s amíg gondtalanul játszhatsz a szélben.”
Kacagva, szeleburdin búcsúztam tőle: „Én lány vagyok, szomszéd bácsika, ügyes, okos és szép. Bizony ám!”„És milyen betyár!” – kiáltott utánam hangos nevetéssel. Boriska néni a felesége volt. Kedvességénél már csak a mosolya volt megnyugtatóbb. A szívem körül ma is melegséget érzek, akárhányszor rágondolok. Az unokákat nagyon sokszor emlegette, s egy kicsit mintha én is unoka lettem volna. Mindenképp beleillettem abba a csodálatos házba, ahol a modernül rikító falfesték helyett családi fotók, illetve házi áldás díszítette a falakat. A homályba vesző emlékképek közül hirtelen egy vörös kutyus rohan felém...
Bárcsak emlékeznék a nevére. Bukfenc? Talán... Vörös volt, mint a mókus, és gyermekként úgy láttam, mintha mosolyogna. Hálásan, hogy nyugodt otthonra lelt. Andor bácsi mellől egyszer sem kóborolt el. Ilyen egy hűséges kutyabarát! Azóta felnőttem – és hiányzik az otthonom. Az otthon, ahol minden mosolyért őszinte ölelés járt, nem holmiféle lájkolás vagy szmájli. Az otthon, ahol nem azt tartották fontosnak, hogy a processzorod INTELES vagy AMD-s. Szeretnék hazamenni, oda, ahol önmagában az Élet volt a legcsodálatosabb küldetés és a legszebb ajándék. Igazi honvágyat érzek.
Csóri Dadka (Csóri Dadka ezt írta levelében: Szlovák vagyok, s bár imádom a magyar nyelvet, vannak ám jelentős hiányosságaim. Igyekszem rengeteget dolgozni magamon, hogy minél sikeresebben kiküszöböljem őket.)
Mert barátok vagyunk
A régi világban mindenkinek volt egy mellékfoglalkozása. A férjem korán elkezdte a méhészetet, ám nem nagy anyagi haszonnal járt. Sokan fóliás zöldségtermesztéssel foglalkoztak. Sok rábeszélés után mi is elkezdtünk zöldséget termeszteni. Keményen dolgoztunk. Reggel korán keltünk, munka után is sötétedésig kinn dolgoztunk a kertben. Volt közöttünk egy nagy utazó, egy igazán talpraesett kolléga, akivel a férjem és én nagyon összehaverkodtunk. Ők már jártak a tengernél, és tervezgették, hogy a nyáron ismét Bulgáriába utaznak a barátokkal. S ha van kedvünk, mi is velük tarthatunk.
Én spórolós vagyok, szeretem megfogni a pénzt. Sajnáltam annyit egy útra rákölteni (olyan keményen megdolgoztunk érte!), de azért vonzott a tenger. Nagy nehezen ráadtuk magunkat. A pluszpénzt beforgattuk a felszerelésbe: sátrat, kempingcuccokat vásároltunk. Összeismerkedtünk a többi családdal is, és mindent megterveztünk, megszerveztünk. Indulás előtt a csomagtartót úgy megpakoltuk, hogy egy tű sem fért volna el benne. Másnap hajnalban indultunk, három autóval, hét gyerekkel és hat felnőttel.
Az autók követési távolságban haladtak egymás után, figyelve, vigyázva egymásra. Összekovácsolódtunk, a szívünkkel láttuk egymást. Utána is voltak más közös kirándulásaink, együtt báloztunk, szilvesztereztünk, látogattuk egymást gyakran, majd ritkábban.
Ahogy nőttek a gyerekek, egyre több odafigyelést kívántak – így a barátságok meglazultak. Most, hogy a legkisebb unoka is lassan felcseperedik, ismét egymásra találtunk. Megint gyakrabban találkozunk. Ott tartunk, hogy egy sima gulyásparti is mély nyomokat tud hagyni bennünk. Akár a legutóbb. Délután négyre voltunk hivatalosak. Az autóból kiszállva tárt karokkal üdvözöltük egymást. A gulyás már az asztalon gőzölgött. Később, mikor már esteledett, a kandallótűz fénye világította meg az arcunkat.
Beszélgetés közben iszogattunk, ízlelgettük a háziasszony finom almás pitéjét. Még annyi év után is új vonásokat fedeztünk fel egymásban, új gesztusokat, meglepő álmokat. A lobogó tűz fényében ránk törtek gyerekkorunk emlékképei, amikor téli estéken a család körülülte a tűzhelyet. Most már mi is nagymamaként, nagyapaként ülünk a kandalló előtt, egy olyan fura világban, ahol az embereknek nincs idejük egymásra. Csak megköszönni tudom ezt a szép estét. És az összes többi eljövendőt.
Jakab T. Irén Szirénfalváról
Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
