Önző szerelem

Peti először csak csendben dohogott. Aztán húzogatta a száját. És ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre jobban elege lett. Először még nem tette szóvá, csak a legjobb barátjának mondta el... Később már az arcizma is meg- megrándult, ha a mobilja – csengetés gyanánt – azt a bizonyos zenét játszotta. Mert többnyire a ked­vese hívta. És lassan már nem sok kedve volt a kedvesé­hez.

Kati ugyanis rátelepedett Petire. A fiú pedig, aki kapcsolatuk bimbózása idején még repesett az öröm­től, ha a lány felhívta, egyre inkább rettegett attól a bi­zonyos muzsikától. Kati egyre erőszakosabban az el­lenőrzése alá szerette volna vonni a fiút. Naponta tízszer hívta, és tette fel a kérdést: hol vagy? És nem csak a telefon nem létező zsinórjával fojto­gatta őt. Peti barátait sem szerette, s mindig vala­hogy úgy jött ki a lépés, hogy Kati barátaival mentek szórakozni, moziba. A lány Peti szüleit sem szerette. A vasárnapi ebédeket így mindig az ő édesanyja szervírozta, és a kávét is a mama csicsás csészéiből fogyasztották el.

Petinél anyák napján telt be a pohár. Reggel elrohant a virágárushoz, felnyalábolta a két előre megrendelt csokrot. Első útja természetesen Kati édesanyjához vezetett. És még délután négykor is ott ültek… Peti este nyolckor jutott el a saját édesanyjához. Leült a konyhában az édesanyjával, és amíg a hideg csirkepörköltet kanalazta a piros lábaskából, elkezdte mormolni: elege van. Abból, hogy a lány egyre jobban birtok­ba vette. Eltűntek mellőle a barátai, már nem járt a kollégáival sörözni, az unokaöccsével teniszezni, és egyáltalán nem ment sehová a lány nélkül. És úgy érezte, megfullad. Aztán nagy levegőt vett, és le­vonta a tanulságot. Másnap kerek perec megmondta a lánynak, hogy vége.

Főleg mi, a szebbik nem tagjai vagyunk azok, akik szeretünk ráakaszkodni életünk párjára. Várjuk nagy Ő-t, aki majd megváltoztat mindent, akitől majd szebben nő a fű is, zöldebbek lesznek a rétek, és nem fogjuk utálni, hogy vas­tag a combunk. Aztán berobog a herceg, és szépen csomagolva átadjuk neki minden addigi sérelmünket, és még annak meg­oldását is tőle várjuk, hogy a szombati bulira a piros szoknyánkhoz melyik cipőt válasszuk. Feltételes módban cselekszünk, mert majd emberünk megmondja, megbeszéljük vele, közösen döntünk.

Persze van, akinek „bejön” ez a felállás. Sőt, az utóbbi néhány évben az alázatos lánykák divatba is jöttek. Egy jó kocsi, a wapos mobiltelefon mellé dekoratív barátnő jár. És persze: ebben a tárgyiasult világban nem megenged­hető, ha a lány, aki azt hivatott mutatni, mennyi pén­ze is van a szóban forgó pasinak, túl sok önálló akarat­tal rendelkezzen, és legyen döntési jogköre... Mert nehogy már a befektetett tőkéjé­ért az ő nője ne úgy ugráljon, ahogy ő fütyül! Ha ezt tenné, akkor az úr egy óvatlan pillanatban „vesz” ma­gának egy másikat, aki jobban hallgat.

Találó a mondás: kettőn áll a vásár. S mindenféle kapcsolatra lesz előbb-utóbb „fizetőképes” kereslet, mindenki „bejön” valakinek. A zsák megtalálja a foltját, vagy adott esetben a folt. És nem biztos, hogy első látásra kiderül, nem erre a zsákocskára vágytunk.

Andrea és Sándor egy közös barátjuk révén ismerkedtek össze. A lánynak első látásra nem volt szimpatikus a fiú – és másodikra sem. Aztán valahogy mégis összegaba­lyodtak. Ez részint annak köszönhető, hogy közös ismerőseik nem győzték bizonygatni Andreának, milyen jó­ravaló ember is ez a Sándor. És lőn viszony! Az első na­pokban elkezdődött a szokásos harmadik évezredi kore­ográfia. Először napi három SMS-üzenet a mobilon, majd napi húsz. Először azt hitte, ez a normális. Másod­szor már nem. Sándor vad érzelmekbe burkolva és forró szerelemnek álcázva egy csendes csütörtök délutánon észrevétlenül rabláncra fűzte a lányt.

A szépnek induló viszonyba Andi majdnem belefulladt. Aztán a fiú már azt sem engedte, hogy szerelme egyedül menjen kozmetikushoz, fodrászhoz. Állandó felügyeletet gyakorolt felette. Andi nem mert szemtől szembe állni Sándorral, mert kezdett félni tőle. Így telefonon közölte vele: útjaik elválnak. Esetünkben Sándor las­san beletörődött, hogy egy ember nem lehet a tulajdona. Ő beletörődött, de van, aki soha nem teszi ezt. Mint például O. J. Simpson vagy az úttörőtáborban ta­nult dal főszereplője, akiről az Ohio című nóta szólt imigyen: „...megöltem őt, akit szerettem, mert nem kellett neki szerelmem...” Szerelemféltésből ölt – szokták mondani ilyenkor a hírekben.

Bizony nem is olyan könnyű beletörődni abba, hogy a szeretett személy egyik napról a másikra kisétál az életünkből. Kapálózunk, hogy visszaszerezzük az egykori kedvest, ha hiánya átjár, mint huzat a házon. Már a hazai piacot is ellepték azok a könyvek, ame­lyek azt taglalják, hogyan ne legyünk vesztesek. Már­mint: mit tegyünk, hogy ne hagyjanak el minket, és ha mégis, akkor hogyan vegyünk revansot. Az alaptétel természetesen mindegyik irományban az, hogy kezd­jen az ember magával valamit, azaz legyen illatos és kívánatos. Recept nélkül kapható orvosság ilyenkor a hajgyógyász, kozmetikus és némi butikolás. Azt mondják a szakemberek, az új külső csodákra képes. Egy szexi ruha megteszi a kellő hatást, mert a férfiem­berben felébred a szunnyadó vadászösztön, és meg­próbálja „újra” becserkészni a nagyvadat.

Még azt is írják ezek a könyvek, hogy a legjobb taktika, ha úgy teszünk, mintha mi a hátunk közepére sem kívánnánk a szóban forgó urat. Ez így rendben is lenne, merthogy nagyanyáink is valami hasonlót taná­csoltak. Csakhogy nem feszíthetjük túl a húrt, mert még el talál pattanni. Azaz: a nagy vadász csak egy ideig próbál visszaszerezni minket, aztán más vad után néz. Mi meg ott állunk a kapuban a fene nagy büszkeségünkkel, az új frizuránkkal, aztán maximum nagyobbat köszön ránk a postás. Tehát: felesleges erőlködni. Ami elromlott, az el van romolva.

A párkapcsolatosdi lényege a játék. Az, hogy mindig találjunk benne valami kis izgalmat, pezsgést. Persze, sokan úgy fogják fel az egé­szet, hogy ez egy szövetség. Az oltár előtt megkötjük a „szerződést” – úgy, mintha egy lemondási nyilatko­zatot írnánk alá. Elhessegetünk magunktól minden kis földi örömet, nem kacérkodunk még a sarki fűszeres­sel sem, szexuális életünket a „muszáj-mederbe” terel­jük. Mert hát úgyis együtt maradunk egy életen át, és a családosdi termeléssé alakul. „Előállítunk” két gyereket, felmutatunk egy működőképes autót, jobb esetben egy kertes házat – és mindehhez olyan házastárs kell, akivel jóban-rosszban együtt vagyunk. Még akkor is, ha a szóban forgó házastárs át-átleseget a szomszéd házba, és örömét leli valaki másban is.

A lényeg, hogy ez az egész nő-férfi viszony nem bir­tokviszony. Az urak hajlamosabbak arra, hogy amint birtokon belül vannak, túl sokat megengedjenek maguknak. Vagy el­engedik magukat, azaz kéjesen feszítenek otthon hosszú éveken keresztül lyukas tréningnadrágban.

Ám mi sem vagyunk különbek. Megérkezik a várva várt csemete, és átváltunk a nagy „anyára”. Büszkén vi­seljük házasságunkat és anyaságunkat, mint életünk nagy keresztjét, amelyről úton-útfélen panaszkodunk. És már csak a szappanoperák fordulatos jele­netei jelentik az izgalmat életünkben. Mert ne­künk már úgyis mindegy. Valahogy leéljük az életünket. Pedig észre kellene venni, hogy milyen jó, hogy férjünk megszerelte a kerti csapot, és az is milyen jó, hogy ő mindig tudja a válaszokat a tévés vetélkedőket nézve. És egyáltalán, milyen jó, hogy van…

Ha szerelmesek vagyunk, szinte teljesen természe­tes, hogy szőröstül-bőröstül szeretnénk a mási­kat. Mert a szerelem erről szól. Erre még a pszichológusok is azt mond­ják: ez normális, ez így van rendjén! Mármint az, hogy mindig a másikat szeretnénk. Az azonban már nem normális, hogy egy idő után még kezet mosni sem akarunk egyedül. Nagyanyáink sze­rint el kell engedni valakit ahhoz, hogy visszajöjjön. És ebben van valami! Ezért mára kapcsolat elején ki kell jelölni azokat a ha­tárokat, amelyek között mozogni szeretnénk a jövőben. Kicsit furán hangzik, de a legprakti­kusabb, ha szabadnapokat adunk egymásnak. Azaz kimenőt.

Mondjuk te tekézni mész keddenként a haverokkal, én meg csütörtökön kávézom a csajokkal. És félévente egy hétvégét együtt töltök a barátnőimmel, csak velük, a világ végén, nélküled. Mert nem rakok pórázt a nyakadra, és te se az enyémre. Mert egy pár vagyunk, de két különálló ember. Mert összetartozunk, de nem vagyunk összekötve. És amikor hazamegyek majd arról a helyről, ahol egyedül voltam, akkor már majd meg fogok őrülni, mert annyira fogsz hiányozni. És aztán újra elmegyek egy kicsit, hogy ismét hazatalál­jak hozzád.