Kamaszkorunkban – tizenéves korunk elején – folyton szerelembe estünk. Nyár volt, szünidő, a városi fiúk biciklivel járták kis falunk utcáit, mi pedig szerelmesek voltunk, mint az ágyú.
Már akkor szerettem a romantikát, persze csak Verne Gyula kalandos regényei mellett. A legkékebb szemű és legtónusosabb izomzatú srácot néztem ki magamnak, barátnőm pedig egy loboncos hajú, idősebb gimnazistáért rajongott.
Egy nagybodaki ház virágoskertjében jártunk. Házigazdánk csodavilágot teremtett.
Eksztatikus tűzzel suttogtuk el egymásnak az élményeinket, s minden reggel kiültünk a padra, s vártunk, hogy megjelenjenek a városi nagyfiúk. Ők voltak nekünk a hercegek fehér lovon, mert olvasmányaink hatására mániákus hit ébredt bennünk, hogy egyszer majd eljön értünk is a hercegünk, s elvisz gyönyörű franciaországi kastélyába.
Hűvösnek tűnt az a nyár, mikor nem voltak fiúk körülöttünk – de olyan nyárra nem is emlékszem.
Ez a lobogás később sem szűnt meg bennem, csak néha áthelyeződött; festőkért rajongtam és írókért, okos könyvekért, szép épületekért és szobabensőkért. Akkor már tudtam, hogy ezekbe is szerelmesek lehetünk, nem csupán a férjünkbe vagy a gyerekeinkbe.
Mikor valami szépet láttam, akkor olyan volt az arcom, mintha a mesebeli herceggel találkoztam volna. Nem kellett hozzá piros szál rózsa vagy szerenád, ugyanazzal a hévvel szerettem; csak itt a szerelmem új köntösbe öltözött.
Életem legszebb pillanatai mindig is azok voltak, mikor szenvedéllyel tudtam szeretni. A nyár ehhez a kulisszát adta, minden évben rendületlen...
Lapunk, az Új Nő idén hetvenéves. Az én dolgos életem összekapcsolódott a Nővel, soha nem volt más hivatalos munkahelyem. Minden születésnap kapcsán illik elgondolkodni arról, hogyan teltek ezek az évek – milyen kalandokkal és tanulságokkal. És higgyék el, hogy a kalandok ugyanolyan fontosak, mint az okosságok.
Ezért szerelmes nyarat kívánok olvasóinknak, mindenesetre nekünk már az boldogság, hogy itt vannak velünk, s olvassák ezt a nyári lapszámot.
