Feketében érkezik. Az édesanyját gyászolja, pár hónapja épp emiatt mondta le az interjút. Gyászában is magabiztosnak, felszabadultnak tűnik: olyan nő benyomását kelti, aki már nem keresgéli önmagát vagy a helyét a világban. Nemes Aranka (49, Dunaszerdahely) szemelyiségfejlesztővel a csalládállításról beszélgettünk.
„A családállításban nincs semmiféle miszticizmus vagy varázslás – kezdi Aranka. – Ez egy nagyon komoly szembesítő módszer. Amikor oda kell állni a háborúban elhunyt nagypapa elé vagy a megerőszakolt nagymama elé; látni a fájdalmukat és meghajolni előttük, ahhoz bizony nem kevés bátorság, tartás és lelkierő szükséges. Egy-egy családállítás előhozhat belőlünk fájdalmat, sőt: utána kirobbanhat akár családi konfliktus is, mely során az elfojtott sérelmek végre kimondódnak. Sokszor pontosan ez kell ahhoz, hogy a dolgok rendeződjenek, s hogy a megfelelő mederben folytathassuk tovább az életünket…”
Nemes Aranka öt évvel ezelőtt adott interjút az Új Nőnek. Szépségéből, kedvességéből és életerős kisugárzásából az évek során mit sem veszített – noha most is nehéz időszakon megy keresztül. Annak idején azért kezdett családállítást és kineziológiát tanulni, hogy önmagának segítsen, hamar rájött azonban, hogy a segítő hivatás az ő útja. Így 2014-ben megalapította a Lótuszvirág Lélekházat, ahol azóta családállítással, lelki blokkok oldásával, személyiségfejlesztéssel és önismerettel foglalkozik.
– Elmagyaráznád, kérlek, mi pontosan a családállítás?
– A családállítás egy terápiás módszer. Azon a szemléletmódon alapul, hogy az életünket nagyban befolyásolja őseink traumatikus öröksége. Ilyenek lehetnek a háborús traumák, a vagyonelkobzás és a kitelepítés, a szexuális zaklatás, de egy-egy családtag elvesztése is. Sokszor öntudatlanul is azonosulunk elődeink boldogtalanságával, és átvesszük a romboló mintáikat; a betegségekre, a kudarcra, a depresszióra, a függőségekre való hajlamukat. Így próbáljuk ugyanis kompenzálni a fájdalmukat: „Majd én segítek neked, majd én ugyanazt megélem, amit te…” Ezt a láncolatot segít megszakítani a családállítás: a múlt béklyóiba zárva ugyanis nehezen lehet szabad, minőségi életet élni.
– Adja magát a kérdés: Hogy néz ki ez – az elsőre kissé megfoghatatlannak tűnő dolog – a gyakorlatban?
– Egyéni és csoportos foglalkozásokra egyaránt lehetőség van, a hatékonyság mindkét esetben egyforma. A csoportos állításon a kliens maga választja ki a családtagjait a jelen lévő emberek közük, akik az első pillanattól kezdve úgy kezdenek el mozogni és viselkedni a térben, mint a megjelenített családtag. Tehát ha például „felállítjuk” az apukánkat, az őt megformáló illető azonnal úgy beszél, jár, mosolyog, vakaródzik majd, mint édesapánk. (Erre szoktam azt mondani, hogy nem kell hinni a családállításban, mert aki kipróbálja, a saját szemével győződhet meg a hatásáról.) A személyek mozgása és érzetei rengeteg olyan információt árulnak el a számunkra, amelyekből megszülethet a megoldás. Az egyéni formát pedig ugyanígy kell elképzelni, csak azzal a különbséggel, hogy ott ketten vagyunk, és hús-vér személyek helyett papírlapokkal dolgozunk. A papírok jelenítik meg a családtagokat, a fogalmakat, illetve magát a problémát. A vendégektől minden alkalommal megkérdezem: van-e tudomásuk arról, hogy a problémájuk valakinél a családban korábban már előfordult? Van, aki rögtön rávágja, hogy ki volt az, de van, aki nem tud ilyen összefonódásról. Felállítjuk a családot az adott problémára, a kliens lerakja a megszámozott papírlapokat, amelyek a rendszerelemeket rejtik, s megnézzük, hogy kivel kell dolgozni ahhoz, hogy oldódjon a probléma. Az ülés végeztével szoktam házi feladatot is adni: például a kliensnek levelet kell írnia, hogy a dühét, félelmét, haragját feldolgozza. Én segítek megtalálni a probléma gyökerét és a megoldást, az érzésein azonban már mindenkinek saját magának kell dolgoznia. A családállítás során minden apró mozdulatnak jelentősége van: az egyik mozgás el tud indítani egy másikat, ezért soha nem szabad valakit az akarata ellenére máshova rángatni, sem a felfedett papírlapokat odébb húzni. Mindez a terapeuta részéről is hatalmas felelősség: tilos a határokat átlépni és Istent játszani.
A családállítás Bert Hellinger pszichoterápiával foglalkozó német misszionárius nevéhez fűződik, szélesebb körben a második világháború után kezdtek foglalkozni vele. Hellingerre olyan mély hatást gyakorolt a dél-afrikai zuluk „vagyok, mert vagyunk” hitvallása, hogy elkezdte tanulmányozni, micsoda gyógyító ereje lehet az ősök tiszteletének és annak, ha a figyelmünket az egyénről áthelyezzük a családi rendszerre.
– Kinek ajánlanád az egyéni – és kinek a csoportos formát?
– Mivel a csoportos terápián gyakran kerül sor fizikai érintkezésre, azoknak, akik nehezen nyílnak meg mások előtt vagy akiknek gondot jelent a közelség (például egy-egy ölelés), inkább az egyéni formát javasolnám. A csoportos verzió azoknak lehet a leghatékonyabb, akik nyíltan ki tudják fejezni az érzelmeiket, s akiknek nem okoz gondot más emberek jelenléte a problémáik feltárása közben. Sőt, azoknak is inkább ezt a formát ajánlanám, akik nehezen élik meg egyedül az érzelmeiket, így segíthet nekik mások támogatása, jelenléte. Ami a családállításon történik, természetesen minden esetben köztem és a vendégem között marad. A módszer mellett különben rengeteg egyéb technikám is van. Dolgozom belső gyermekkel, szimbólumterápiával, használok széktechnikát – ami a konfliktushelyzetekre nagyon jó módszer –, illetve imaginációs és vizualizációs gyakorlatokat is.
– A családállítás során tehát rég elfeledett, esetleg elzárt családi titkokkal szembesülhetünk?
– Igen: a családállítás során megmutatkozik a tudattalan. Olyan dolgok kerülnek felszínre, amelyek addig mélyen rejtve voltak előttünk, mégis akadályoztak bennünket a mindennapokban. Megtudhatjuk például, hogy volt-e olyan családtagunk, akit kitagadtak vagy a halála után nem gyászoltak meg; esetleg élt-e olyan felmenőnk, aki el akart tűnni, meg akart halni. A házasságon kívül született gyerekek, a megtagadott szeretők, az elhunyt csecsemők vagy a szülés közben életüket vesztett asszonyok ugyancsak előbukkannak a titkok poros fátyla alól. De ráláthatunk olyan traumatikus eseményekre is, mint a szexuális erőszak, a gyilkosság vagy a vagyonelkobzás, amit az őseink legtöbbször elfojtottak magukban – hisz túl nagy fájdalommal járt volna szembenézni velük. De vigyázat! Nem szabad azt gondolnunk, hogy minden gondunknak az őseink az okozói. A családállításnak nem az a célja, hogy „bűnbakot” keressünk, hanem hogy elkezdjünk fejlődni, dolgozni a saját személyiségünkön, s vállalni a felelősséget az életünkért. Bár a szembesülés sokszor fájdalommal jár, feloldozás is egyben. Hiszen ha tudatalattinkból valami tudatosul, az többé nem rángathat már bennünket észrevétlenül a mélyből.
– A módszer során mi történik a kliens és a „felállított” családtagok között? Milyen oldási technikákat használsz?
– Először is fontos tudatosítani: a családállítás legfontosabb alappontja a rend. Vagyis a családrendszerben mindenkinek saját helye és feladata van. Ha ez a rend felborul – mert a családtagok például tudatosan vagy tudattalanul megsértik –, káosz keletkezik, ami mindenkire hatással van. Hogy mit jelent a rend? A szüleinknek a gyerekei, nem a szülei vagyunk – ugyanígy, a gyerekeinknek szülei és nem a gyerekei. A testvérünk a testvérünk: nem az anyánk vagy az apánk – s persze ugyanez érvényes a párkapcsolatokban is. A férj a feleség férje, nem az apja; a feleség a férj felesége és nem az anyja. A családállítás során oldó mondatokat használunk. A legfontosabb mondat a szülők felé az, hogy köszönöm az életem! Hiszen a legtöbb, amit a szüleink adhattak, az nem az örökségünk, a házunk, a pénzünk – hanem az életünk. A családállítás során megköszönjük nekik mindazt, amit kaptunk, s elfogadjuk azt is, hogy van, amit nem tudtak nekünk megadni. Hiszen ők is csak azt adhatták, amit a saját szüleiktől kaptak… S persze megköszönjük az életünk árát is. Gyönyörű rituálé, amikor meghajolunk a szüleink előtt, kifejezve a mély tiszteletünket irántuk. Előfordul, hogy a sérelmek és a felgyülemlett harag miatt ez nem tud azonnal megtörténni, ám ha a kliens dolgozik magán, ez a belső feszültség is feloldódik. A rend felé vezető út nem egyszerű, sőt nagyon is rögös, de megéri.
– Mit jelent, hogy az életünknek ára van?
– Ára van annak, hogy lánynak születtünk, s ára van annak is, ha fiúnak. Ára van annak, ha mi vagyunk az elsőszülöttek, de annak is, ha másod- vagy harmadszülöttek vagyunk. Ha valaki meghalt előttünk a testvéri sorban, annak ugyancsak ára van, mert ő az életével fizetett azért, hogy mi megszülethessünk. Tételezzük fel: egy családba abortusz vagy vetélés után születik két testvér. Az elsőszülött – ha minderről semmit sem tud – az elhunyt testvére árnyékában éli majd az életét. A második gyermek esetében pedig ott lesz az örökös dilemma: vajon megfogant volna-e, ha az első testvére életben marad? (Hisz a szülők csak két gyermeket vállaltak…) És a szüleink ugyancsak árat fizettek a születésünkért. Például, ha az előző kapcsolatukban maradtak volna, akkor teljesen másképp alakult volna az életük. De az is lehet, hogy egy külföldi utat terveztek az érkezésünk előtt, s miattunk itthon maradtak. A második házasságba születettek szintén nagy árat fizetnek, hiszen ahhoz, hogy ők megszülethessenek, valamelyik szülőjüknek el kellett válni, esetleg ott kellett hagynia az előző házasságból született gyerekeit. A második kapcsolatba született gyerekek sokszor az el nem ismert fájdalmak miatt az előző férj vagy feleség életét fogják élni, mert úgy érzik: igazságtalan, ami velük történt. Így a sorsuk velük fog összefonódni. Hiszem, hogy az elmúlt két-három év is erre akart tanítani minket: hogy a dolgoknak ára van! Elég elmenni bevásárolni vagy tankolni: látjuk, hogy mindennek magasabb az ára, mélyebben a zsebünkbe kell nyúlnunk. Lelki szinten sajnos nem tudtunk rálátni a veszteségeinkre, ezért inkább letoltuk őket az anyagi világba, a fizikai szintre…
A családrendszert úgy kell elképzelni, mint egy piramist: a csúcson állunk mi, a hátunk mögött pedig felsorakoznak az őseink. Bal oldalon az édesanyánk és az ő családrendszere, jobb oldalon pedig az édesapánk és az ő rendszere. Most hunyjuk le a szemünket, és képzeletben dőljünk hátra. Mit tapasztalunk? Megtart bennünket a család? Vajon mi történik egy olyan családban, ahol az anya vagy az apa ki van rekesztve a rendszerből? Igen: billegni fog az egész piramis, s nem lesz egyensúly és biztonság…
– Milyen nehézségekkel kapcsolatban keresnek meg leggyakrabban?
– Volt időszak, amikor többségében daganatos betegek jöttek, egy másik periódusban pedig inkább párkapcsolati problémákkal kerestek. Most elsősorban gyerekeket hoznak, és a gyerekeken keresztül kezdenek el a szülők is dolgozni magukon. Mivel a gyermek csak visszatükrözi a szülő problémáját, ő csak a tünet hordozója, az ok a szülőben keresendő, ilyenkor a szülőnek kell feloldania a problémát a saját rendszerében, hogy a gyermek is felszabadulhasson... Nagyon sokszor a gyermekek viselkedése, betegsége, problémája csak egy indítógomb ahhoz, hogy a szülő elkezdjen magán dolgozni. Kamaszok szinten járnak hozzám. Amikor egy kamasz arra kéri a szülőt, hogy eljöhessen, az egy óriási ajándék. Szoktam is nekik mondani, hogy olyan jó, hogy ők már most elkezdtek ezzel foglalkozni, én csak harmincon túl kaptam észbe.
– Gyakran gondolják az emberek, hogy azokat a családtagokat is magukkal kell vinniük, akikkel esetleg megoldandó problémáik vannak?
– Előfordul, pedig nem kell hozzá senki, csak mi magunk. Tételezzük fel: nincs jó kapcsolatunk az anyósunkkal. Az első lépés, hogy ezt felvállaljuk és kimondjuk: dolgozni szeretnénk a problémán. Csinálunk rá egy családállítást, és kiderítjük, hogy mi az oka ennek a rossz viszonynak. És még az anyóst sem kell „beállítanunk” hozzá! Ahhoz ugyanis nincs jogunk, hogy egy másik rendszerből valakit berángassunk. (Neki a saját családrendszerével kellene dolgoznia – ha akarna.) Tehát nem az anyóssal való konfliktust kell „feloldani”, hanem a saját, belső traumánkat, ami a viszályt okozza.
– Családállítással bármi visszavezethető? A függőségekre – például alkoholizmusra – való hajlam is?
– Igen, ám ez kemény belső munkát igényel. Ha viszont nem kezdünk el dolgozni vele, idővel nálunk is előjöhet az alkoholizmus, vagy épp a másik végletbe esünk, és absztinensek leszünk. Utóbbi nem más, mint védekezés – ami szintén nem egy természetes állapot. A cél, hogy rálássunk arra: milyen életünk volt például egy alkoholista apa mellett? Milyen érzelmeket kaptunk, mi az, ami hiányzott? Előfordult, hogy az alkohol hatása miatt bántott minket? A gyógyulási folyamat hosszú, előjöhet düh, harag, szomorúság és sírás is. De miután megdolgoztuk a megdolgozni valót, a kliens képes lesz rá, hogy tisztelettel meghajoljon az alkoholista felmenő előtt. Amikor már nincs bennünk harag, hátradőlhetünk és megnyugodhatunk. Az elfojtás viszont nem megoldás.
– Általánosságban meddig tart a gyógyulási folyamat?
– Individuális. Én azt szoktam mondani, hogy legalább ötször-hatszor jöjjenek vissza a kliensek. Van, akinek elég ez a pár alkalom, van, aki viszont hosszabb időre rendezkedik be. Attól is függ ugyanis, hogy kinek mi a célja: van, aki csak egy új munkát szeretne találni, vagy az egyetemek között választani, van, aki viszont babát szeretne vagy a rákból gyógyulni. Idő kell ugyanis ahhoz, hogy meggyógyítsuk a családi rendszerünket. Persze van, amikor egy probléma egyszeri állítás után is megoldódik, de én az érzelmi intelligencia és a személyiségfejlesztés híve vagyok. Hiszen gyermekkorunkban mindannyian szenvedtünk el traumákat, mindannyian megrekedtünk valahol, és szükség van belső munkára ahhoz, hogy érett felnőttekké váljunk. Ma pedig ez az elsődleges cél: hiszen csak egy érett, felelős, stabil személyiség képes helyén kezelni a körülöttünk zajló változásokat.
– Mit tanácsolsz azoknak, akik gondolkodnak ezen a lehetőségen? Mikor keressenek fel egy terapeutát?
– Úgy tapasztalom, hogy amíg nem szorít bennünket eléggé az a bizonyos cipő, nehezen kérünk segítséget. De bátorság! Ha úgy érezzük, egyre terhesebbek a hétköznapok, tegyük meg az első lépéseket. Bármilyen témára fel lehet állítani a családot, a fő, hogy a kliens készen álljon a szembenézésre. Ha fény derül a problémák kiváltó okára, és sikerül a hibás családi mintákat megtörni, illetve a generációkon átívelő traumákat leválasztani, felszabadulunk. S végre elindulhatunk a saját jövőnk felé: szabadon alakíthatjuk a sorsunkat, és elkezdődhet a saját történetünk.
