Szombat reggel kipihenten csoszogok le az emeletről, szorosra húzva magamon a plüssköntöst. A konyhaablakon kipillantva szinte az Üvöltő szelek egyik jelenetében érzem magam. Szélforgó madaraink szárnya úgy pörög, mint helikopter propellere közvetlenül indulás előtt. Mintha az ősz szándékosan azon lenne, hogy minél kevesebben szeressék.
Olykor napokig apró köd szitál, nyirkosak a kilincsek, korlátok, és kivasalt frizuránk is oda. Máskor ömlik az eső, sártócsákat kerülgetünk. Igen, tudjuk, hogy tarka lombok is léteznek, és az ősznek bájos oldala is van, de nehéz erre koncentrálni a forró kerti partik után.
(© Tanaka Tatsuya)
Én – talán azért, mert októberi születésű vagyok – Petőfivel értek egyet. „Isten tudja, hogy mi okból szeretem, de szeretem.” A kávéfőző kotyogására várva Einstein már-már közhellyé vált mondásán töprengek: minden relatív. Ugyanaz a zuhogó eső lehet szívmelengető is, ha barátnőkkel habos kávét szürcsölve bámulunk ki a cukrászdaablakon. Ellenben esernyővel zsonglőrködve minimum melankolikus.
A hűvös őszi szél a konyhaablak mögött állva depresszív hatású, ám kutyát sétáltatva mintha kifújná hajszálaim közül a negativitást. Ki tudja, talán a „változás szele” sem véletlen kifejezés. Talán a felerősödő széllökések valóban elvisznek vagy hoznak valami újat. Akárcsak maga az ősz.
Hisz miközben az esőtől lucskos levelek láttán a természet haldoklásán kesergünk, a természet már a következő évadra készülődik. Facsemeték, virághagymák kerülnek a még meleg és nedves földbe, hogy tavasszal majd pompázhassanak.
Fecskéink még az augusztusi kánikula utolsó leheletében megkezdik izgatott gyülekezésüket, jobbra-balra rajzanak, gyakorlatoznak, stratégiát beszélnek meg. Az ősz számukra inkább egy nagy lendületű elstartolás.
Nyár végével gyakran bennünk is feltámad a szelektálás, rendezkedés utáni vágy. Kávém után én is gondosan összeütögetem a frissen átválogatott újságkupac széleit, hogy katonás oszlopban igazodjanak egymáshoz, a kiselejtezett példányokat pedig az újrakezdés laza kézmozdulatával hajítom a papírszemetes tárolóba. Hegyesre faragott színes ceruzákat csúsztatok a helyükre, a tiszta lappal indulás érzésével. Tarka melegítőfelsőket teregetek, és megállapítom, hogy a nap már nem vakító fénnyel, hanem érett arany ragyogással tűz a balkonra. Apró jelek adják tudtunkra: a kalandos nyár búcsúzik. A gyerekek délután még rövidnadrágban falják a kürtőskalácsot, reggel viszont már párát törölnek az autó ablaktörlői. A cicák használatba veszik a hintapadon megkészített plüsskuckót, este pihe-puha plédbe tekerem magam filmnézés közben.
Az előttünk álló feladatok távolra szorítják a nem is olyan messzi nyári élményeinket. Ahogy csipkedem a muskátli elszáradt levélkéit, hirtelen távolinak tűnik a lányaimmal közös balkonon táborozás. A tanév elején kissé szomorkodva kanyarítottam nevem vadiúj noteszem első oldalára, és fejben többször lefuttattam, mit kéne jobban csinálni, hogy az új iskolaév flottul menjen. Talán nemcsak a pedagógus startol el a megújulás reményével, hanem minden szülő, akinek iskolás gyermeke van. Sálunkat nyakunk köré tekerve azzal az elhatározással szállunk be az autóba, hogy majd jobban odafigyelünk. Beszélgetünk a gyerekkel a „mi volt a suliban” rutinkérdés helyett, reggelizünk kapkodás helyett.
Mert akárcsak az ősszel elültetett bokrok, mi is megkapjuk az esélyt, hogy valami erősebbet és jobbat hozzunk létre. Ahogy arra is van lehetőség, hogy ne csak a kezünkből kicsavarodó esernyőre és a sáros gumicsizmákra koncentráljunk, hanem a szőlő zamatos fürtjeire, a tüskés gubójukból fényesen kikandikáló gesztenyékre, a piruló csipkebogyókra, az arcunk előtt fényesen tovalebbenő pókhálóra vagy az aranyló méz színét magára öltő naplementére...
