„A nagy kérdés, amire képtelen vagyok válaszolni (annak ellenére, hogy harminc éve kutatom a női lélek rejtelmeit), a következő: Mit akar a nő?” Az idézet Sigmund Freudtól származik.
Ezek szerint a férfi is tudni akarja, milyen a nő... Ám egy férfi soha nem iratkozik be nőmegismerő tanfolyamra, csak a nők iratkoznak be a különböző férfiszelídítő tanfolyamokra. Miért van az, hogy a férfi mindig tudja, hogy neki van igaza? A nő meg azt éli, hogy „Igazad lehet, de pasid nem...”
Emlékszem, nagyon nem szerettem, mikor Picassót dicsőítették, mert tudtam, hogy egy erőszakos férfi volt, agyba-főbe verte a nőit. Aztán pár éve Bécsben betévedtem egy nagyobb kiállítására. Megbűvölten ültem le a kiállítóterem pamlagjára: ez hát a megfejtés! Picasso élete során rengeteg női nemi szervet festett, dühöngve kente egymásra a sok színes festékréteget, őrült módjára szedte ízekre a nőt. A nő képe százszor és mindig máshogy... A homlokomra csaptam: ennek az embernek fogalma sem volt arról, hogy milyen a nő! Ez volt a baja, ezért festette és verte felváltva az aktuális nőjét, mert nem értette, hogy miért vonzza őt olyan delejesen. Mint dühös kutya a vizet, le akarta rázni magáról a varázst.
Szóval, nem egyszerű a kérdés. Minden nőnek megvan a saját története, ami elindíthatja a megismerés útján. Én öntudatos nő vagyok, és ebből a házasságomban semmi bajom nem volt. Nem viselem a férjem nevét, mert „Én én vagyok, s nem ő!” – és ezt kiskorom óta tudom. Ám valahányszor vállszéllességgel kiálltam az igazam mellett, és elmagyaráztam a férjemnek, hogy mi egyenlők vagyunk, nekem erre meg erre van jogom, süket csönd volt a válasz.
Persze, ismerem a női arzenált is, imádom a csábítás játékait: s mikor nem harsogtam, csak kikerekedett szemmel pislogtam, akkor a csillagokat is lehozták nekem az égről. Miért van ez, hisz ugyanazt mondtam előtte is, csak másként. Sokáig nem értettem, hogy mi történik velünk...
Hagytátok!
A nagy konfliktusok után, melyek napjainkban már majdnem mindig válással végződnek, a nő mindig a férfira mutogat: minden azért van, mert önző, mert agresszív, nem ért meg és a többi... Interjúalanyunk, aki hasznos támpontokkal szolgál majd a kérdés megválaszolásában – akkor hát milyen is a férfi? –, bevezetésképp elmesélt egy történetet.
Régen, az ideális korban, mikor a férfiak és nők még bizalommal viseltettek egymás iránt, létezett a szent nász. Volt egy beavató templom, ott éltek a férfi szerzetesek, s mindig oda vitték a paplányokat beavatni. S ez így ment évszázadokon keresztül, működött az ősbizalom. Aztán egyik alkalommal a beavatás erőszakba fulladt, a fiatal paplányt megerőszakolták. A templom mellett várakozó papnők hallották ugyan, hogy valami nem jó dolog zajlik odabent, mégsem mentek be, s nem vetettek neki véget. A szégyenletes esemény után a paplány szégyenében elbujdosott, de a papfiú is tudta, hogy valami nem szépet művelt, és levetette magát a szikláról. Később a főpapnő vádlón megkérdezte a főpaptól: Miért csináltátok? A főpap erre azt felelte: Miért hagytátok?
Mi ebből a tanulság?
Ha a párkapcsolatban nem szabunk határt, és nem mondjuk meg, mit szabad és mit nem, akkor a férfi instrukció híján továbbra is úgy fog cselekedni, mint előtte. Női létünk felelőssége, ha valamit nem szeretnénk, azt ne hagyjuk! A férfiszelídítő tanfolyamok arra is megadják a választ, miért hatásosabb a szempillarebegtetés, mint a szembenézés. Ennek is megvan az evolúciós háttere: a harcossal bármi megtörténhet, fél karját levágják, a lábát levágják – elvileg tovább tud harcolni. Ám ha kiszúrják a szemét, akkor nincsen tovább: azért is védte a lovagok szemét szemvédő. A hímnemű lények úgy szocializálódtak, hogy ha valakinek látszik a szeme (ilyen volt a gésa szeme, és mi, modern nők is nagyra festjük a szemünket), az mindig jót jelent, boldogságot. A nő, aki nagy, kerek szemmel néz a férfira, nem veszélyes, mert nem harcos. Ezért a férfi nem bántja őt, épp ellenkezőleg: védelmezi. Vannak tehát külső tényezők, melyek befolyásolják az erősebbik nemet. (Vigyázat, ezzel még nem manipuláljuk, csupán számára érthető metakommunikációt használunk.)
Praktikus tanácsok
Interjúalanyunk egyszer elvált, most boldog kapcsolatban él, két szép gyermeke van. Több léleknemesítő tanfolyamot is elvégzett, hogy kikutassa, mi mozgatja a nőt, és mi a férfit. Miért nem értik meg egymást? Neki tettük fel kíváncsi kérdéseinket.
– Ha egy férfival szemben úgy viselkedünk, mint egy másik férfi, azaz szemben állunk vele harcosként, akkor férfiként fog bennünket kezelni. Hisz a póz alapján nem nőt lát, hanem egy harcost. Ellenséget – kezdi Kati (51).
– Mit ír tehát a nagykönyv, hogyan kezeljük a férfit?
– Ennyi éves fejjel döbbentem rá, hogy a férfival azon a nyelven kell kommunikálni, amit ért. Ha otthon két harcos áll szemben egymással, akkor mi nőként vagyunk harcosok, ő pedig férfiként: és mindig a férfi lesz az erősebb, mert a harc az ő terepe. Csak úgy lehetünk eredményesek, ha nőként lépünk fel. A gyakorlatban ez annyit tesz: ne álljunk a férfival szemben teljes vállszélességgel. Ez számára tudat alatt „férfi kontra férfi” felállást sugall. Mindig féloldalról beállva, amikor a test nem mutatja az egész felületét, vagy a vállunk fölül mondjunk el neki azt, ami fontos. Akkor kedves, beszélő emberkeként jelenünk meg majd előtte... Ha a feleség szeretné, hogy mondandója végre eljusson a férj fülébe, női praktikákat is bevethet. Ilyen egy hosszú, mozgó fülbevaló, amitől a férfi szinte transzba esik. Mindez kísérletekkel bizonyított: ilyenkor semmi másra nem tud fókuszálni, csak a lógó fülbevaló tulajdonosára.
Sok ilyesmi van, amivel az erősebbik nem figyelmét meg tudjuk ragadni. Ugyanilyen csáberővel bírhat egy kendő, amit lazán a vállunkra vetünk, vagy a szoknya, amit meglibbent a szél. A nő ilyenkor egy pillanat erejéig felfedi, majd eltakarja magát, amitől a férfi rá fog figyelni. Ezzel pedig kezdetét veszi a férfi megszelídítése.
– Ez a terület nem működött a házasságodban?
– A nő mindig beszél, sokat beszél, és a férfi nem mindig tud rá figyelni. Alighogy megjött a párom a munkából, beálltam az ajtóba, és rázúdítottam mindent: hogy Pistike a sarokba piszkított, Ilike meg kiöntötte a levest. És rendre elkövettem ezt a hibát! Feldobtam a piros rúzsom, felhúztam a miniszoknyám, mert meg akartam őt hóditani, és csak mondtam, mondtam, hogy mi történt. Ám ő, a férjem, semmit nem értett belőle, mert a tudata még nem érkezett meg, csak a teste. Hazajött, hogy megpihenjen. Annyit azért felfogott, hogy megint akarok tőle valamit, pedig ő már megtette a dolgát: egész nap a családjáért fáradozott.
– Bizonyított tény, hogy a férfi csak egyetlen dologra tud figyelni...
– Éppen ezért semmi mást nem akar, csak hogy legyünk már csendben. Ám ennek is evolúciós oka van: létezik női és férfias viselkedés. Mikor az ősférfi elment vadászni, nem azzal foglalkozott, hogy jé, milyen érdekes színű madárka röppent fel a bokorból. Ment az erdőben, figyelte a zajokat, roppant az ág, tudta, hogy a bozótban ott les rá a kardfogú tigris. Ha olyasmiken gondolkodott volna, hogy milyen szép ez a virág, viszek az asszonynak egy csokorra valót, akkor nem éli túl. Ő csak egy dologra figyelt, a vadra: ugrik az állat, fogja a lándzsát, leszúrja... Neki egyetlen feladata volt, meg kellett etetni a családot, bebiztosítani a túlélést, amihez el kellett ejteni a vadat. Ha nem elég éber, akkor őt eszi meg a vad, s nem ő ejti el a vadat. Ebből kifolyólag kialakult a férfiban, hogy egyszerre csak egy dologra tud koncentrálni. Csak a céljára koncentráló harcos tudott életben maradni. Az ősférfi feladata a táplálék beszerzése volt, s mikor hazament, kitette az asztalra a vadat. A többi már a nők dolga volt. Utána őt kicsit békén kellett hagyni... Ezzel szemben milyen volt az ősasszony? Ábrándozó, széplelkű lény, aki mindig a férfit várta, hogy az visszatérjen a vadászatból. Mialatt azért egyszerre több dologra is figyelnie kellett: egyik kezével az ételt kavarta, de látta a háta mögött motoszkáló gyereket is, amint a mérgező bogyóért nyúl, közben pletykázott a többi asszonnyal...
– Apropó: beszéd. A férfi azzal se tud mit kezdeni, ha sokat beszél a nő. Ez miért van?
– Ilyenkor a férfi arra asszociál: bár nem tudja, hogy miről beszél a nő, de ha sokat beszél, akkor biztos baj van. Holott mi, nők sok esetben nem a megoldást várjuk tőlük, csupán tényleg beszélgetni szeretnénk azokról a dolgokról, amelyek bennünket foglalkoztatnak. Ám a férfi a cselekvés embere, nem csacsog: ő inkább harcol, épít, megszerel.
– Mára nem kell a vadat elejteni. Nem vált a férfi kissé ügyefogyottá?
– A férfi és női szerepek közel kerültek egymáshoz. Az emancipációval sok férfias viselkedési formát átvettek a nők – és a férfi sok esetben megkapja, hogy „így nem illik viselkedni”. Úgy gondolom, ebből született a mostani nagy kalamajka. Mégis, miként viselkedjen a férfi? Veszélyesnek tartom, hogy manapság nagyszámú férfit bélyegzünk meg azzal, hogy agresszív, így aztán a következő generáció nem tudja, hol van a határ az erőszakos és a férfias között. Arról nem is szólva, hogy a mai fiúk nagy részét nők nevelték, hiányzik az apaminta. A mostani társadalom szinte semmilyen nemű hierarchiát nem tűr el, ami nem egészséges állapot.
Ahol fontos dolgokról van szó, ahol életeket mentenek, ott igenis működnie kell a hierarchiának. Ilyen akár az egészségügy, az igazságszolgáltatás. A főorvos nem bocsáthatja demokratikus szavazásra, hogy megműtse-e a beteget.
– És a mai nő tudja, hogyan viselkedjen? Például randi előtt?
– A nőnek alapjáraton úgy kell viselkednie, hogy nem tud semmit. Ő nem nyüzsög, csupán hódításra vár. Ő a királylány fönt, a toronyban, fonogatja a kis copfocskáját, közben lenéz, hogy milyen királyfik sorakoznak odalent. Nem a királylány produkálja magát, a királyfiknak kell magukat eladni. Tudnak-e valami olyat, amivel fel tudják magukra hívni a királylány figyelmét? Ő pedig annak ereszti le a kis copfocskáját, hogy másszon fel mellé a toronyba, akinek az ajándéka vagy produkciója a legjobban felkeltette az érdeklődését. Sőt, a királylány még utána is mondhatja, hogy ő fázik, és inkább bemegy. Sajnos, a mai határozott lányok a férfias tulajdonságaikkal – túlzott magabiztosság, harcos kiállás! – elriasztják a potenciális kérőket. Ha már az első vacsorán egyenrangú alapon vannak jelen, és fele-fele arányban fizetnek, a férfi nem egyszer továbbmegy egy olyan nőhöz, aki a vacsorameghívásra úgy mer elmenni, hogy pénzt sem visz magával. Megbízik a partnerében. A férfi egy túl határozott nő mellett elveszti létezésének értelmét. Vigyázat, nem a munka világáról beszélek, hanem a nő-férfi viszonyról. Az otthon világáról. Ne keverjük a relációkat!
– Ez az a sokat emlegetett „Igazad lesz, de pasid nem!” helyzet?
– A kettő együtt ritkán jár kéz a kézben. Ha azt mondjuk a férfinak, hogy biztonságban érezzük magunkat mellette, nyert ügyünk van. Alapvetés, hogy egy férfi nem kételkedhet magában – ezért sem megy el férfiképző tanfolyamokra. Ennek is evolúciós magyarázata van. Ha az ősférfi vadászat előtt kételkedett volna magában, hogy elég erős-e az izomzata, elbír-e a vaddal, akkor nem állt volna oda lándzsával a kezében az oroszlán elé. Ő tudja, hogy erős, a legerősebb, és hogy ő végzi a világon a legjobban a dolgát! A mai férfi is akkor van igazából rendben, ha ezt tudja magáról – és nemigen kételkedik magában. Egy ősférfinál nagy evolúciós hátránynak számított, ha átadta magát az érzéseinek. Ezért van az, hogy a férfi fél az érzelmektől, mert ha megjelennek, akkor tudja: bajban van. Ezért is ódzkodik attól, hogy feloldódjon a nő érzéseiben, mert az veszélyt sejtet. Attól kezdve már nem tud bármikor felállni, és továbbmenni. A férfi életében kevesebbszer történik meg, mint a nőében, hogy érzelmileg intenzíven kötődik valakihez.
– A nő, aki a munkahelyén nemegyszer férfiakat irányít, a munkából hazatérve nehezen tud váltani, a pilláit rebegtetni... Ez egy teljesen más üzemmód!
– Igen, ez igaz. Nehéz megtartani az egyensúlyt. A nő igazi harcosként áll helyt a munkahelyén, otthon pedig a női attitűdjeit kellene használni. Nem könnyű megtalálni az egészséges határt, nekem sokáig nem is sikerült. Mígnem aztán felfogtam, hogy a saját érdekemben valamit meg kellene tartanom a női viselkedésmódból is. Vagy legalább azt mondom a kritikus helyzetekben: Én tudom, hogyan kell, de lehet, hogy ő is tudja... Mert sokszor bizony jobban tudja! Amúgy nincs általános recept, én csak a saját meglátásaimról tudok beszélni. Meg tudom fogalmazni, hogy én hol rontottam el. Mindenkinek magának kell éreznie, mennyit tud megtartani a nőiségéből.
– A fiatalok azt mondják, hogy most már nem is ez a baj. Hanem hogy a fiúk továbbállnak, nem akarnak felelősséget vállalni. Nem tudják őket megtartani...
– Először is azt kell mondjam: a gyerekek nem egyik pillanatról a másikra kerülnek az ember életébe. S megint eszembe is jut a papnős történet, ami pontosan arról szól, hogy mit engedélyezünk megtenni, illetve nem megtenni magunkkal. Miért adunk a férfinak férji kiváltságokat házasságkötés nélkül? Konzekvenciák nélkül? Miért hagyjuk magunkat? Odaért a világ, hogy terhes nőt el lehet hagyni, anyukát kéthónapos gyerekkel és a többi. A világ meg hagyja, mert mi, nők is hagyjuk...
