Ugye, emlékeznek még Jókai arany emberére, Tímár Mihályra, aki az Al-Duna eldugott zugában, a Senki szigetén találja meg boldogságát? Ahol a világi hívságok helyett a háborítatlan őstermészet, a csend és a nyugalom az úr. A Jókai mintájául szolgáló sziget ma már dunai sírjában fekszik, nekünk, csallóközieknek viszont nem kell hosszú utat megtennünk ahhoz, hogy a Senki szigetéhez hasonlatos idillt megtapasztalhassuk. A Csallóközaranyoshoz tartozó Léli-sziget ugyanis olyan, akár a földi paradicsom egy itt maradt szeglete.
A Lehel vezérünkről elnevezett Nagylél egykor virágzó település volt, mely még szeszfőzdével is rendelkezett. A hozzá tartozó szigetre pedig gázló vezetett. Ezen keresztül hajtották át a haszonállatokat a Duna gazdag iszapján nevelkedett kövér ártéri rétekre, melyek egész évben elegendő táplálékot biztosítottak szarvasmarhának, lónak és juhnak egyaránt. Az egykori gazdagság azonban már a múlté: a virágzó gazdaságok megszűntek, az emberek elköltöztek. A terület a szigettel együtt jó ideje Csallóközaranyoshoz tartozik.
Talán még a helyiek sem sejtik, micsoda természeti kincs van kőhajításnyira tőlük! Egyik oldalról a Duna főmedre, a másikon pedig a Nagyléli-oldalág határolta 328 hektáros sziget ugyanis páratlan gazdagságról tesz tanúbizonyságot a természetértők számára. Ezt a gazdagságot azonban – a csallóközi viszonyokra jellemző módon – messziről jött emberek kezdték FELKAROLNI. A természetvédelemmel foglalkozó fővárosi BROZ egyesület szakemberei majdnem egy évtizeddel ezelőtt láttak neki a sziget revitalizációjának, azaz az eredeti állapotok visszaállításának. Erre azért volt szükség, mert az emberi nemtörődömség a sziget arculatát a közelmúltban jócskán megváltoztatta.
Szigetszerte magányos kocsányos tölgyekbe botlani, melyek már 300 éve figyelik a helyi történéseket.
Munkájuknak köszönhetően a szigetre tavaly óta híd vezet, hogy a védelmet élvező terület bármikor megközelíthető legyen a látogatók számára. Az autót azonban az innenső oldalon lévő fogadó parkolójában hagyjuk. Egyrészt közlekedni csak gyalogszerrel vagy kerékpárral lehet, másrészt pedig az aszfaltra tervezett, áramvonalas négykerekűnk aligha birkózna meg a sziget Duna egyengette úttalan útjaival. Kísérőt is kapunk magunk mellé, Mátyás József személyében, aki úgy ismeri a szigetet, akár a saját tenyerét, hiszen mikor a BROZ kibérelte azt, ő felügyelte a helyi munkálatokat. Ma nyugdíjasként visszajár, hogy a csodálkozó gyermek- és felnőtt látogatókat kalauzolja a földdarabon.
A szigeten ökoturizmus is folyik. Ezek a gyerekek Trencsén mellől érkeztek, hogy megismerjék az ártéri erdők rejtélyeit.
– Beleszerettem a szigetbe – mondja. – Majd meglátják önök is! – teszi hozzá sejtelmes mosollyal. A hídon átérve kinyílik előttünk a világ: csak győzzük kapkodni a fejünket! Egyik oldalon lovak, a másikon szürke marha és vízi bivaly, kicsit arrébb pedig egy méretes gulya legelész. Valahogy úgy, ahogy régente. A szakemberek célja bebizonyítani, hogy gazdálkodni márpedig a természettel összhangban is lehet. Az állatok nem kiállítási darabok, hanem „szemek” a láncban.
– A réteket errefelé négylábú kaszások gondozzák – meséli József. – A víz, a szél és a madarak, sőt, maga az ember is szinte minden évben hoz valami újat magával a szigetre. Az úgynevezett inváziós növények olyan fajok, melyek gyorsan alkalmazkodnak az itteni életfeltételekhez, s olyannyira agresszívan terjeszkednek, hogy elnyomják, sőt, megfojtják őshonos társaikat. Ilyenek például az aranyvessző, melynek irtása nem kis energiát emészt fel. Védett területen, főként az életet adó víz közelségében ugyanis nem lehet kémiai irtást végezni, vagyis permetezni. A küzdelem egyik legjobb módja a legeltetés. A nehezebben megközelíthető területeket marhák helyett kecskék és juhok gondozzák.
A Léli-sziget képébe az elmúlt évtizedekben maga az ember is belekontárkodott. Nemesített jegenyéket, s más, tájidegen fajokat telepített ide. A környezetvédők ezeket a fákat fokozatosan kitermelik, s helyükre ősi csallóközi fákat ültetnek: füzeket, tölgyeket. Szigetszerte évszázados botlófüzekbe és kocsányos tölgyekbe lehet botlani – ezek a terület emblematikus fái. Csavarodó törzseikbe sok száz év bölcsessége rótta a sorokat.
– A természetben mindig komplexen kell nézni a dolgokat – mondja kísérőnk. – A botlófűz például egy biztos pont a körforgás közepén. Azon kívül, hogy évről évre gyarapodik, számos élőlénynek nyújt hosszabb-rövidebb ideig életteret. Korhadt részeiben rovarok tanyáznak, ágai közt madarak költenek, melyek akár a ragadozók zsákmányául is szolgálhatnak. Ez a sokrétűség és kölcsönösség a természet minden pontján jelen van. – Hiába akarom megmenteni a gólyát, ha nem mentem meg a táplálékául szolgáló békát és az annak otthont adó mocsarat – halljuk Józseftől séta közben, s akár egy parancsszóra, egyszer csak egy gólya terem előttünk. De nem ám az oszlopokon lévő fészkek magasából, nem, nem! Leszáll közénk, halandók közé, hogy megcsodáljuk csőre hetyke pirosát, s elirigyeljük kecses mozgását. Őkelme ugyanis, akár egy vérprofi modell, riszálva lejt előttünk a rét hajlongó fűszálai közt. Meg-megállva, türelemmel kikacsint ránk, és fotós kollégánknak időt ad még az objektív cseréjére is. Megvan! Sikerült! Kísérőnk gyermeteg örömmel velünk együtt örül. (Ha valaki látna bennünket, valószínűleg átfutna az agyán néhány érdekes gondolat szellemi kondíciónkkal kapcsolatban, de itt a gólyán kívül nincs más közönség. Ő meg huncutul élvezi örömünket!)
"Mert a nézését meg a járását..." :)
A sziget revitalizációjának egyik legfontosabb feladata a területet a falu felől szegélyező holtág újjáélesztése volt. A bős–nagymarosi vízlépcsőhöz kapcsolódó munkálatok során ugyanis töltéssekkel zárták el a mellékágba áramló víz, s vele együtt az ívóhelyükre igyekvő halak útját. A természetvédő szakemberek 2013-ban újra ÖSSZEKÖTÖTTÉK a mellékágat a Duna fősodrával. Így a vizek különleges halfajoknak adnak otthont, s teszik számukra lehetővé a szaporodást. Füstöl a toll a kezemben, nehogy elhibázzak valamit, hiszen ilyen halnevekről még sosem hallottam. Botos kölönte, szivárványos ökle, német bucó, kőfúró csík vagy épp a homoki küllő – s még sorolhatnám. Számomra az ökle bizonyul a legérdekesebbnek. Ez az alig tíz centiméteresre megnövő hal ugyanis elég hazárd módját választotta a szaporodásnak. Íváskor megnyúlt tojócsöve segítségével petéit egyenként kagylók nyílásába rakja. Igen ám, de ehhez rendkívüli ügyességre van szüksége, hiszen amint a kagyló észleli az idegen testet, bezáródik. S az öklének bizony résen kell lennie, nehogy csapdába essen!
Csak sétálunk és sétálunk rendületlenül, s rácsodálkozunk szinte minden fűszálra. Isszuk József szavait, hiszen már a legelején igaza volt: itt valóban rabul ejt a természet. Az elcsendesedni tudót száztagú madárkórus jutalmazza, miközben a szél lágy suhogása a Duna hullámainak zajával keveredve simogató öleléssé válik. A sziget feltárja titkait az arra érdemesek előtt.
