Amióta világ a világ, megünneplik a tavaszt, azaz a meleg és a fény eljövetelét. Az ősi szertartások idővel „népszokássá” alakultak, amelyek később keresztény elemekkel is bővültek. A magyar szokáskörben farsang végén általában eltemették a telet, a sötétséget. Aztán jött egy befelé forduló, csöndes időszak, a negyvennapos böjt, mikor is az ember testileg-lelkileg megtisztulhatott. Hogy aztán húsvéthétfőn, azaz az újjászületés napján a jókedv teljes erejéből kitörhessen.
Tájainkon böjti szokásokkal nemigen találkozhatunk. Ebben az időszakban ugyanis kötelező volt az önmegtartóztatás: eleink nem ettek húst, tilos volt a mulatozás, a hangszeres zene. Sokakban fel sem merül, hogy a böjtölés szigorú szabályai inkább a katolikus falvakra jellemzőek. Nos, ezúttal egy református faluban, Martoson jártunk, ahol ügyesen kibújtak a szabályok alól. Ha hangszeres zenét nem játszhattak, hát daloltak...
Martoson különleges hagyományra, többek szerint ősi szertartásra bukkantunk. Az itteniek szinte az egész böjt alatt méltóságos körtáncot jártak. A falubeliek összegyűltek, és órákon keresztül, egymás kezét fogva sétáltak körbe-körbe, mindig keletről nyugatra haladva, arra, amerre a nap halad – tehát a Nap útján.
Eközben szinte végtelen dalfüzért énekeltek, a dallam ritmusára lépegettek, és lengették a kezüket. Hogy milyen hangulat lehetett ilyenkor a faluban, arról így ír Zsittnyan István a Martosról szóló kiadványában: „Ilyenkor a csendes falu felett messzire szállt a megnyugtató dallam, ami békességet vitt az emberek szívébe.” Ezt a hagyományt nevezik pillikézésnek, illetve későbbi nevén kurjázásnak.
A körtánc a közösségi táncok egyik legrégebbike. Ősi, hagyományos táncforma, mely majd minden közösségben a különleges alkalmak megünneplésére, a közösség erősítésére szolgál. A körtánc jótékony hatásai közé tartozik a megkönnyebbülés, a feltöltődés, a megnyugvás érzése és a gyógyulás is. A világ minden részére jellemzők.
Természetesen azoknak, aki járták, fogalmuk sem volt a dolog ősiségéről. Csak azt tudták, hogy az idő már csábítóan langyos, végre kimerészkedhetnek a négy fal fogságából, ugyanakkor még nincs annyi dolog a ház körül és a földeken. A tollat már megfosztották, a fonás is befejeződött – de a földeken még nem kezdődött el a munka. És mivel Martoson a farsang ideje alatt csak egy-két bált tartottak, kellett egy alkalom, ahol a fiatalok megfoghatták egymás kezét... Az ilyesmire akkoriban egyszerűen nem volt más lehetőség. Mint megtudom, gyakran megtörtént, hogy a fiatalok ilyenkor estek szerelembe, majd ősszel, amikor már befejezték a munkát a földeken, össze is házasodtak.
De hogy is zajlott a pillikézés vagy kurjázás? Kérdéseimre a 75 éves Koncz Erzsébet, a 70 éves Ötvös Andrásné (Zsuzsi néni), a tájház gondnoka, Kovács Mária (57), a Martosi Hagyományőrző Együttes vezetője; valamint a polgármester, Keszeg István (54) válaszolnak.
Közülük ketten, Erzsi és Zsuzsi néni autentikus interjúalanyok, hiszen még átélhették a körtáncolást, amelyet az adatok szerint 1956-ban jártak utoljára. Ezt Erzsi néni is megerősíti:
– Egészen biztosan tudom, hogy 1956-ban még kurjáztunk, ugyanis 57-ben mentem férjhez. Egy évvel korábban a vőlegényem megpróbált csatlakozni a körtánchoz, de ő csallóközi volt, nem ismerte ezt a népszokást. Minduntalan rálépett a lábamra...
A pillikézés a farsangot követő első vasárnap kezdődött. A délelőtti istentisztelet után hazamentek, megebédeltek az emberek. Sokan már ebéd után elkezdtek gyülekezni, a többség azonban csak a délutáni istentisztelet után csatlakozott a többiekhez. A táncot a lányok, asszonyok kezdeményezték. (A kurjázás úgy általában „lyányos dolog” volt).
Egy-kettő elkezdte az éneklést, és ahogy vonulni kezdtek az utcákon, egyre többen és többen kapcsolódtak hozzájuk. Mikor már elegen voltak, párosával ballagtak. Akik elöl álltak, kezeikkel kaput emeltek, amelyen a többiek átbújtak, így mindig más páros került előre. Ekképpen érkeztek meg az „ezredéves fák alá”, ahol aztán elkezdődött a több órán át tartó körtánc.
Az „ezredéves fákat” a millennium tiszteletére ültették. A hét tölgyfa (itt úgy mondják, gubicsfa) a falu központjában elterülő Horvát-tó partján állt, amely ekkor még nem volt ennyire körülépítve. Mára már csak két fa maradt.
Habár a körtánc elsősorban a lányoké, asszonyoké volt, végül a falu apraja-nagyja csatlakozott hozzájuk. Elsősorban a gyerekek akartak közel lenni az anyjukhoz. Zsuzsi néni így emlékszik vissza:
– Én még kislyány vótam, és idesanyám ahugyan kurjázott, én is akartam vóna. De hát oda nem áhattam be a nagyok közé. Úgyhogy idesanyám a zsebkendőjét nyújtotta, azt fogtam meg, és úgy sétátam a körön belűl a többi kisebb gyerekkel.
Később aztán, amikor a gyerekek megunták a pillikét, kimentek a körből, és a közelben játszottak. Ezeket a gyerekjátékokat örökítették meg az utókornak a gyűjtők.
– A férfiak a Pinkéné kocsmájában űtek benn – folytatja Zsuzsi néni. – Aztán, amikor jobb kedvük lett nekik, odaálltak a lyányok, asszonyok mellé. Akinek vót szeretője – azelőtt úgy mondták –, akkor oda, akinek meg nem vót, az megpróbálkozott valakinek a kezét megfognyi. Már ha sikerűt neki!
Ekkorra már az idősebb asszonyok is megjelentek.
– Ők leűtek az agacs- vagy fűzfacsökökre (akác-, ill. fűzfatönkökre) – mondja ismét Erzsi néni –, onnan lesték, ki kinek udvarol, kivel beszélget. A pillikézésnek este 9-10 órakor lett vége, amikor is az egyikük elkiáltotta magát: „Haza!” Ekkor a falu népe szép csöndben nyugovóra tért. Ettől kezdve az egész böjti időszak alatt, minden kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap újra járták a körtáncot.
– Valószínűleg a kurjázásnak köszönhető – mondja Kovács Mária –, hogy Martos híres a népdalkincséről. Rendkívül muzikális falu volt, mindenki minden népdalt ismert, és az nagy szó volt, ha a pillikézés alatt valaki valamilyen új dallal állt elő. Ebben az esetben az egész falu megtanulta tőle. Így aztán nem csoda, ha a népdalgyűjtők – a legismertebbek közé tartozik Ágh Tibor és Dobi Géza – olyan népdalokra is bukkantak, amelyek eredete Martoshoz kötődik.
Ezt a gyönyörű népviseletet egészen az ötvenes évekig viselték.
Martos (azaz partos) a Nyitra és a Zsitva folyó összefolyásánál fekszik, azelőtt mocsarak, tavak, különféle vízfolyások határolták. A faluból csak a töltésen keresztül lehetett kijutni, ami Martos elzártságát eredményezte. Így történt, hogy amikor a néprajzkutatók felfedezték a községet, akkor még élő néphagyományokat, gazdag népviseletet, valamint bőséges népdalkincset találtak.
A népviseletből az ötvenes évek végén vetkőztek ki, és ahogy ez megtörtént, levetkőzték a hagyományokat is. (De a falu még mindig elesik a fő útvonalaktól, se ezért sokkal zártabb, mint a többi mai község.) Mára a hagyományőrző csoport tagjai vállalták azt a feladatot, hogy ezt a gazdag népkincset megörökítik az utókor számára.
