Dóri olyan, mint egy jól fűtött cserépkályha. Hozzá lehet bújni a hosszú estéken. Ám vannak izgalmas esték is, mikor hív a kinti vadon, s ilyenkor az izgága pasi kislisszol a szobából. Otthagyja Dórit, hogy egy-két görbe kanyar után visszatérjen, s kérjen megint Dóri melegéből…
Mikor története végére ér, egy dolog jut eszembe: Dóri nem a mai világba való. Ma az emberek nem játsszák végig a játékaikat, de a szerelmeiket sem.
Félnek száz százalékosan szeretni, félnek a teljességtől, mert a teljességnek nagyon nagy a rizikója. Ha rajtavesztünk, akkor száz százalékosan rajta vesztünk, s elbukunk. Ezért az emberek zöme beéri negyvenszázalékos szerelmekkel, harmincszázalékos munkákkal. Mindig hagynak egy kiskaput maguknak, ahol kiszökhetnek – ámde cserébe nem kapnak semmi igazit, csak közepes, ötven vagy harminc százalékos érzéseket és dolgokat. Aztán csoda, ha a mai emberek nem érzik jól magukat! Már hogy éreznék jól magukat, hisz az a pár százalék mindig hiányzik az életükből…
A legszebb mell sztorija
Dóri százszázalékos ember. Ha szeret, száz százalékra szeret, ha süteményt süt, akkor az egész szívét belerakja. Haja fekete, mint az ében: én úgy képzelem, fekete hajúnak lenni a világ legkirályibb dolga. Főleg ha ilyen kerek formákkal párosul a fekete hajúság: ahányszor csak ránézek Dórira, a sima bársony jut róla eszembe. Szeretnék a barátnője lenni, órákig el tudnám hallgatni, ahogy mesél, mert még a szavak is cipómelegen gördülnek ki a szájából. Riportalanynak jelentkezett hozzánk a „szép mell” témájában, s közben megjegyezte, hogy van neki egy másik sztorija is. Öt év után lett élettársból szerető, másodikból a harmadik a sorban. S ahogy mesél, érezzük, ennek a sztorinak nincs még vége.
– Én lettem eltitkolva, én lettem az, aki a rövidebbet húzta – kezdi a mesélést Dóri. – Egy sikertelen kapcsolat után voltam, el is határoztam, hogy egy ideig nincs szükségem újabb férfira. Inkább csak élvezni fogom az életet. Aztán az egyik buliban végig magamon éreztem egy férfi tekintetét. A bárpult körül iddogáló pasasok között állt, de sütött a szeméből a vágy. Leplezetlenül bámult. Utána együtt táncoltunk, majd hazakísért. Én suli után voltam, épp munkát kerestem, és ő akkor nyitott egy kis cukrászdát a szomszéd faluban.
Úgyhogy unszolni kezdett, menjek át hozzá üzletvezetőnek. Logikus volt: épp nem dolgoztam, könyvelőiskolát végeztem, sütni pedig imádok, a barátnőimet most is én látom el szülinapi tortával.
– Akkor ez egy munkakapcsolatból lett szerelem? Előtte nem ismertétek egymást?
– A barátnőm, aki mindent tudott róla, leadta a drótot, hogy apja autókkal kereskedik, és sok pénzük van. Róbi (így hívják) teljesen rám szállt, még a széket is megtörölte alattam. Én pedig sütkéreztem a tekintetében, élveztem, hogy végre tetszek valakinek, mert az előző pasim egy önző fráter volt, aki soha nem engem, hanem csak magát nézegette a tükörben, vajon elég izmos-e? Szóval, Róbi mellett hercegnőnek éreztem magam. Még egy cukrász workshopra is befizetett. A végén már befejeztük egymás mondatait, olvasni tudtam a tekintetéből. Beleszédültem, mint egy mély kútba.
– A szüleid mit szóltak hozzá?
– Szüleim még gyerekkoromban elváltak, én anyummal éltem. Ő az elejétől ellenezte Róbit. Azt mondta, hogy csak kihasznál, olyan pasi, aki virágról virágra száll. Nem hallgattam rá, mert neki soha senki nem volt jó: ha egy igazi herceg udvarolt volna nekem, őt sem nézte volna jó szemmel. Sokszor azt éreztem, hogy én iszom meg az ő tönkrement házasságuk levét: anyu csalódott ember volt és kemény, mint a kő. Végül elköltöztem otthonról, nem bírtam az állandó szemrehányásokat.
– Róbi miatt költöztél el?
– Igen, de anyu örökké manipulált. Elvált szülővel nehéz együtt élni: ezt minden mai fiatal tudja. Egyszer villámhárító voltam, máskor lelki szemetesláda. De már felnőttem, és egyszer csak elegem lett. Róbi be sem tehette a lábát a házunkba. Elhatároztam, hogy a szívemre hallgatok. Róbiban megtaláltam az igazit, akiről már kislányként is álmodtam.
– Hozzáköltöztél?
– Igen. Éreztem, hogy ragaszkodik hozzám. Az elejétől besegítettem az üzletbe, áruért mentem, beálltam a pult mögé. Sokszor én sütöttem. Egy idő után már mindent egyedül csináltam. Én nyitottam, én zártam. Egyre nagyobb felelősség hárult rám, egyre kevesebb időnk jutott egymásra. A végén napi 12 órákat dolgoztam. Néha lázadoztam, ám nem lett jobb, az évek pedig teltek.
– Nem szólalt meg benned a vészcsengő?
– Türelmes ember vagyok. Nem paráztam, de már semmi sem volt olyan, mint régen. Kicsit meghíztam, a hajam kifakult, mert a kenceficére már nem jutott idő. Aztán három év után az egyik este belenéztem a mobiljába… Egy világ dőlt össze bennem, miután elolvastam az egyik üzenetet. Róbi hárított, nem úgy gondolta, nem kell komolyan venni, amit a másik nőnek írt. A csillagokat lehozta az égről, csak ne hagyjam el. Én meg persze maradtam, mert hova is mentem volna? A szülei szerettek, mindig ott üldögéltek nálunk. Azt mondták, hogy mindig ilyen ügyes, kedves menyecskéről álmodtak.
– Ez mit jelent? Helyreállt a régi rend?
– Megbocsátottam neki, de akkor már elindultunk a lejtőn. A telefonja tele volt idegen nőkkel váltott üzenetekkel. De én behunytam a szemem, és hinni akartam neki. Ki a tüzet szereti, füstjét is szenvedi, mondogattam magamban. Mikor összeszedtem magam, hogy na, most végre elmegyek, elhagyom, mindig történt valami: kórházba került, mert eltörte a karját, majd az anyukája orbáncot kapott. Kapaszkodtak belém, én meg beléjük: most már látom, hogy gyáva voltam. Ám a nagy csavargások után mindig hazajött, és hozzám jött haza.
– Meddig lehet az ilyet bírni?
– Sokáig. Tavaly januárban hirtelen megváltozott, már éjszakára is kimaradozott. A hétvégére befizetett egy sítúrára a barátnőimmel. Elvitt, majd értünk jött, hogy még véletlenül se legyünk mobilisek. A telefont nem vette, majd küldött egy üzenetet, hogy ezt gyakrabban meg kéne ismételni. Hazaérve az autójában találtam egy női fülbevalót. Mikor kérdőre vontam, már nem tagadott, de előadott egy jó kis történetet arról, hogy miért látják őt együtt X-szel. Meggyőzött, hogy sok irigye van, azok pletykálnak róla. Naiv szerelmes voltam, ő meg mindenből kidumálta magát.
Többé nem bíztam meg benne, de még mindig azt éreztem, hogy fontos vagyok neki. Végül is vezettem a vállalkozását, rendben tartottam a közös otthonunkat. Békés ember vagyok, nálunk sosem voltak ajtócsapkodások, kiborulások.
– Az elején azt mondtad, hogy akkor már stabil barátnője volt…
– Tudtam X létezéséről, és ő is tudott rólam, de sokáig nem találkoztunk. Aztán egy szülinapi buliban véletlenül összefutottunk. X kicsit ivott, és belém kötött. Mit képzelek magamról, én csak pótkocsi vagyok, ő a Róbi barátnője, szálljak le végre róluk és a többi. Remegtem, mint a kocsonya, majd elkapott a sírás. Annyit bírtam csak kinyögni: de hiszen én vagyok a Róbi élettársa… Nem értettem, hogy cserélődhettek fel a szerepek. Láttam, hogy nagyon dühös rám. Mártírnak éreztem magam, és az is voltam. A cirkusznak végül Róbi vetett véget: megjelent, és mellém állt. Fültanúja voltam, milyen stílusban beszélt X-szel, és a szavaiban nyoma sem volt gyöngédségnek.
– Tehát megint mellette maradtál?
– Igen, együtt éltünk még utána is. Úgy voltam vele: amíg minden este hazajár, addig az enyém. Azt hittem, ez így lesz jó. Minden este könyörgött a bocsánatomért, megígérte, hogy szakít a másikkal. Persze, ezek csak üres szavak voltak. Sírva kérte, hogy maradjak, és ő megjavul. Egy közös bevásárlás után azzal váltunk el, hogy még elugrik a haverjához. Egy hónapig nem láttam.
– S te ezek után is maradtál?
– Néha felhívott, és megígérte, hogy hazajön. A szülei továbbra is jártak hozzánk, még nyaralni is elutaztam velük. Sőt, ma is nagyon jóban vagyunk. A kegyelemdöfést azt adta, mikor kiposztolt egy meghitt fotót az új kedvesével. Felhívtam, hogy akkor most már tényleg pakolok. Mire megjelent, már vagy nyolc zsákot telepakoltam a cuccaimmal. Ő megfogta a zsákokat, és kiszórta belőle a ruhákat a szoba közepére: nem megyek én innen sehova! Akkor már nagyon magam alatt voltam, semmi önbizalmam nem volt. Ki vagyok, mi vagyok, miért nem becsül senki?, ilyeneken gondolkodtam. Végül azzal zárta le, ő most elmegy, de én csak maradjak.
– A környezeted mit szólt ehhez a „se veled, se nélküled” kapcsolathoz?
– A szülei a szomszédban laktak. A végén már nem is hiányzott Róbi, jól elvoltunk nélküle is. Időről-időre felbukkant, hogy lássa, ott vagyok-e, de negyedóránál tovább szinte sosem maradt. Egy idő után azon kaptam magam, hogy én lettem a titkos harmadik. Ő együtt lakott X-szel, aki nem tudta, hogy én még mindig Róbinál vagyok. Biztos vagyok benne, hogy neki is sokat hazudott. Az utolsó hónapokban már azt éreztem, hogy nem is létezem, csak egy szürke köd vagyok. Bevásárolni is kora reggel jártam, nehogy észrevegyenek. Akkor már nem dolgoztam nála, otthon sütöttem, ő meg bevitte a süteményeket az üzletbe.
Dóri olyan, mint egy jól fűtött cserépkályha. Olyan jó mellette megpihenni, a szavainak ritmusa van. Ám vannak izgalmas es-ték is, mikor hív a kinti vadon, s ilyenkor az izgá-ga pasi kislisszol a szobá-ból. Otthagyja Dórit, hogy egy-két görbe kanyar után visszatérjen, s kérjen kicsit Dóri melegéből...
– Volt köztetek testi kapcsolat?
– Nem. Ma sem értem, hogy mire vártam. Egyszerűen csak vártam rá. Katasztrofálisan éreztem magam, de meg voltam róla győződve, hogy soha senkit nem találok majd, akit úgy tudok majd szeretni, mint Róbit. A család előtt is titkoltam, hogy min megyek keresztül.
– Hogy lehet, hogy a szüleid nem vették észre: baj van?
– Anyummal az elköltözésem óta nem nagyon kommunikáltam. Ha nagyon magam alatt voltam, apumhoz mentem. Hétvégenként egyre többet voltam náluk, neki már új családja volt. Nagyon sokáig nem mondtam el az igazat, s mikor igen, akkor is Róbit védtem. Reménykedtem, hogy visszajön, és nem akartam rossz fényben feltüntetni.
– Ne haragudj, de ez olyan, mint egy mexikói szappanopera: te a lakásában vársz rá, ő meg visszajár, hogy lecsekkolja, ott vagy-e…
– Tudom. Ő az új barátnőjével lakik, én meg csak várok rá. Közben cisztám lett, megoperáltak. A kórházból megint csak a lakásába mentem haza. Róbi ötlete volt, biztonságban akart tudni, és továbbra is marasztalt. Én ott, ő meg valahol máshol: akkor már hónapok óta ez volt a felállás. Egy alkalommal beállított, hogy lezárta a kapcsolatát X-szel.
Annyira akartam hinni neki, de belül rettegtem a csalódástól. Még mondtam is neki: olyan érzésem van, hogy ezzel még nincs vége.
– Mi tette fel az i-re a pontot?
– Mikor már a legjobb barátja eljött utánam, hogy „lépjek túl rajta”, ismerkedjek! Róbi azonban még mindig bennem élt, nem tudtam kiszakítani a szívemből. Ha gondja volt, még sokáig naponta felhívott és tanácsot kért. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor az egyik közeli ismerősöm megkérdezte: „Jé, kisbabád lesz? Gratulálok.” Nem tudta, hogy mi már nem vagyunk együtt, ő csak azt hallotta, hogy Róbiéknál jön a baba. Ott „…minden egész eltörött.”
– Itt vagy, mosolyogsz, és valami nagy nyugalom árad belőled. Ezek szerint vége van?
– Egy éve még nem hittem volna, hogy valaha vége lesz. Hogy elmúlik a nagy érzés, aminek évekig a rabja voltam. Mára eljutottam a felismerésig, hogy sosem lettem volna mellette boldog. Nagy küzdelmet vívtam magammal, mire nemet tudtam neki mondani. Természetesen ő még sokáig járt utánam, fel-felhívott, győzködött, hogy várjak még! De nekem az apum vett egy lakást a városban, és a címet már nem tudattam vele. Már erősnek érzem magam ahhoz, hogy ne vegyem fel a telefonját. A többi a jövő titka…
