Sok Mariannához hasonló elszánt orvosnőre volna szükség, aki szó szerint reggeltől estig dolgozik, miközben képezi magát, minden szerepének eleget tesz (hisz férjhez is ment, levezényelte álomesküvőjét). Közben nem beszél szerepkonfliktusról, pedig a karriert és minden egyebet tizenvalahány év alatt lezavarni csak hatalmas elszántsággal lehet.
A nő törekvése, hogy kitolja egészsége és szépsége határait. Ebben segít az orvos esztéta és a bőrorvos. A végén mindig a saját arcunkat kellene megtalálni. Persze otthon is sok mindent meg tudunk tenni, hidratálhatunk, szérumokkal támogathatjuk a bőr védelmi rétegét – de egy bizonyos kor után már ez kevés. Minden olyasmire, amin ezek nem segítenek (mint például a pigmentfoltok), speciális megoldásokat kell keresni: lézeres, IPL-kezeléseket, melyekhez érdemes szakember segítségét kérni. A ránckezelés is ide tartozik, mert az idő kerekét visszafordítani csoda krémekkel nem lehet.
Prémus Marianna bőrgyógyász szakorvosként és orvos esztétaként is dolgozik. A szép nádszegi lány gyermekkori álmát éli.
Miért nem kap nálunk elég figyelmet a bőrgyógyászat? Szlovákiában az állami ellátásban is nagy szükség volna jó bőrorvosokra, mert a bőrgyógyászat szó szerint gyermekcipőben jár. (Marianna nem véletlenül indult Prágába tanulni.) Na és miért fontos, hogy kizárólag orvosi kéz végezze a szépészeti beavatkozásokat? Ezekre a kérdésekre ad választ Marianna, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy arcunkat ne bízzuk rá akárkire.
– Hogyan lesz valakiből orvos esztéta? Egyáltalán hol hallottál először arról, hogy létezik ilyen szakma?
– A tévében. Tízéves lehettem, amikor láttam egy riportot a sztár bőrgyógyásszal, Lisa Aaronnal, aki nagyon sok híresség arcát kezelte. Annyira megtetszett, amit láttam, hogy ott és akkor eldöntöttem: én bizony ezzel szeretnék foglalkozni. A következő löketet az adta, hogy tinédzserkoromban gondjaim akadtak az aknéval – orvostól orvosig jártam. Elhatároztam hát, hogy ha ennyire nincs, aki rajtam segítsen, akkor majd én fogok magamon segíteni.
– A családban volt orvos, aki inspirált vagy segített?
– Nem volt orvos a családban, ennek ellenére az egész család támogatott. Galántára jártam a Kodály Zoltán Gimnáziumba – egyébként nagyon szerettem fogalmazásokat írni, megfordult a fejemben, hogy inkább újságíró leszek. Végül az osztályfőnököm segített dönteni, aki kijelentette: egy orvos is írhat jó cikkeket! Vagyis ha az egészségügyet választom, az írásról sem kell feltétlen lemondanom. Felkészítőre nem jártam, segítettek az iskolai szemináriumok. A negyedik évem ezért úgy nézett ki a gimnáziumban, hogy heti kilenc kémiaórám és kilenc biológiaórám volt. Oktatómnak, Veres tanárnőnek nagyon sokat köszönhetek: emberesen felkészített.
A prágai Károly Egyetemre jelentkeztem, mert tudtam, hogy ott nagyon jó a képzés. B tervként beadtam a jelentkezésemet máshova is, de úgy indultam Prágába, hogy Pozsonyban már sikerrel jártam. Szerencsére Prágában is.
– Nehéz ma bőrgyógyászként elhelyezkedni?
– Sajnos nehéz, főként Szlovákiában. Hat év az egyetem, éjt nappallá téve tanultam. Utána különböző kórházi osztályokon, sebészeten, belgyógyászaton, intenzív osztályon, nőgyógyászati osztályon szereztem gyakorlatot, majd ambuláns szakrendelésen. A speciális szakgyakorlatot mindig a választott szaknak megfelelő kórházi osztályon kell tölteni. S már a témánknál is vagyunk: nálunk kevés a bőrgyógyászati klinika, így oda nehéz bekerülni. Csehországban ebben előrébb járnak. Nekem kimondottan szerencsém volt, így rohamléptekkel sikerült négy év alatt attesztálnom, de ez ritkaságszámba megy. Voltak olyan hónapok, amikor azért fizettem, hogy ingyen dolgozhassak. Emellett Szlovákiában hiányolom a bőrgyógyászati sebészetet; szerintem ott érezném magam a legjobban. Ha Budapesten vagy Prágában melanomát vagy anyajegyet távolítanak el, akkor végeznek szövetpótlást. Nálunk ilyesmit csak a plasztikai sebész csinál.
– Szerinted miért van ez így?
– Először is sok bőrgyógyászt beszippant az orvosi esztétika, emellett a bőrgyógyászat nem kapja meg a kellő figyelmet. Pedig a betegeket lelkileg nagyon megviseli a bőrön jelentkező legkisebb elváltozás is. Még ma is sokan gondolják, hogy a bőrgyógyászat csak a küllemről szól, miközben a bőrön egy sereg belgyógyászati betegség jelei megmutatkoznak. Ilyen például a cukorbetegség. Illetve vannak olyan rákos tünetek is, melyek először a bőrön jelentkeznek.
– Kedves vagy és sokat mosolyogsz. Ezek szerint sikerült az orvosi szak nehézségeivel megbirkóznod...
– Prágában éltem, de csak negyedikes koromban láttam először a prágai várat. Annyi magánélet azért jutott, hogy megismerkedtem egy fiúval (akivel végül elváltak útjaink), de végig támogattuk egymást. Egy csónakban eveztünk, fölöttem járt egyetemre, így nem zúgolódott, mikor hetekig a könyvek fölött görnyedtem.
– Miképp tekintesz utólag erre a stresszes időszakra?
– Lelkileg és érzelmileg is megedződtem. Amikor dolgozni kezdtem, a nővérek gyakran megjegyezték: „Olyan jó, hogy maga nyugodt, még akkor is, amikor ügyeletben van!” Erre mindig azt mondtam, hogy ugyan, ez a legkevesebb. (Nevet.)
– Nem fordult meg a fejedben, hogy egy ideig Prágában maradj?
– Nekem otthon maradtak a barátaim, az igazi életem. Az egyetemi csoporttársaim jó része pedig kiment dolgozni Németországba. Nem szerettem volna a szüleimtől sem elszakadni. A mi csoportunkban egyébként öten voltunk Szlovákiából, és én vagyok az egyedüli, aki hazajött.
– Hol kezdtél dolgozni?
– Újvárban voltam kötelező kórházi gyakorlaton, az ottani kolléganőkhöz és a bőrgyógyász főorvoshoz, Peter Kozubhoz sok szép emlék fűz. Az élet úgy hozta, hogy a Mýtna Poliklinika igazgatója a kertszomszédunk lett. Tőle szereztem tudomást arról, hogy Iveta Hasová doktornő a pozsonyi Mediskin esztétikai magánklinikáról esztétát keres maga mellé.
Megdobbant a szívem, hiszen mindig is az orvosi esztétika felé húzott. Menet közben persze a bőrgyógyászatról sem mondtam le, főállásban egy állami rendelőben dolgozom Regina Paulínyová doktornőnél, mellette bejárok ügyelni a Pozsonyi Egyetemi Kórházba is.
– Az, hogy megvan a szakvizsgád, mit jelent? Hangsúlyoztad, hogy ez fontos határkő volt az életedben.
– Előtte a munkámért más felelt. A kórházban például a főorvosnőnk felelt értünk, azaz teljesen még nem voltam büntethető az esetleges hibákért. A Pozsonyi Egyetemi Kórházban nem ügyelhettem, mert egyetemi kórházban nem ügyelhet még rezidens, csakis szakorvos.
– Hogyan ünnepli meg egy orvos, hogy ezentúl szabad előtte az út?
– Egy „nagy Gatsby” jellegű partit tartottunk a barátokkal a húszas évek szellemében – és nem csupán én vettem komolyan, de minden barátom, hiszen korhűen beöltöztek. A lakodalmam mellett ez volt életem legnagyobb bulija. Én olyan ember vagyok, aki mindent komolyan vesz: a munkát, a tanulást és a szerelmet is.
– Hogy néz ki egy napod?
– Hétfőn reggel nyolctól este hatig rendelek a Mediskinben, kedden reggel nyolctól délután kettőig az állami bőrgyógyászati ügyeleten, azután átmegyek a másik munkahelyemre, ahol háromtól este nyolcig folytatom a rendelést. Szerdán reggel nyolctól hatig rendelek, csütörtökön reggel nyolctól ötig, emellett bejárok – főleg hétvégén – ügyelni a kórházba. Például szombaton bemegyek reggel nyolcra, és vasárnap reggel nyolckor megyek haza. Péntekenként általában kongresszusokra járok, illetve intézem egyéb soros ügyeimet.
– Mi az, ami – már az ambíción kívül – motivál, hogy ennyi sokat dolgozz? Mi tetszik legjobban a munkádban?
– Engem kis koromtól kezdve mindig vonzottak az olyan elfoglaltságok, amelyekhez szükség volt kézügyességre. Zongoráztam, imádtam gyöngyöt fűzni, a babáimnak ruhákat varrtam, s szerettem csipkékkel is játszani. Nádszegen mindig én voltam az utolsó, aki hazament a kézművestáborból. Úgyhogy engem ma is a szakmának a manualitást igénylő, pepecselős része vonz. Rendkívül pontos kézre van szükség ugyanis ahhoz, hogy például egy szemhéjat kezelésbe vegyünk. Azt is szeretem, hogy sok esetben láthatóan segíteni tudok a pácienseimen; annyira boldoggá tudja tenni őket, ha csak felírok egy habot, ami aztán megszünteti a panaszaikat. Bizony ettől teljesen megváltozhat az élete annak, aki előtte hosszú-hosszú ideig pikkelysömörben szenvedett. Itt megjegyezném, hogy nekünk, orvosoknak a gyógyszereket és a gyógymódot illetően követnünk kell egy irányt: ezért van az sokszor, hogy a páciens panaszkodik. Én bezzeg tudtam neki segíteni, a másik orvos gyógyszere meg nem hatott! Igen ám, de én lépéselőnyben voltam, tudtam, hogy az első meg a második opció már ki van lőve, hát felírtam a harmadikat. Nagy élettapasztalat és nagy kontraszt az is, hogy a munkámból kifolyólag a társadalom minden rétegével kapcsolatba kerülök. A bőrgyógyászati ügyeleten például gyakran találkozom hajléktalanokkal, majd átmegyek a Mediskinbe, ahol a tehetősebb páciensek az orvosi esztétikai kezeléseket veszik igénybe.
– Egy mondatban meg tudnád fogalmazni, mi a különbség a bőrgyógyász és az orvos esztéta között?
– A bőrgyógyász a bőrbetegségekkel foglalkozik, míg az esztéta főleg arcfiatalítással. Utóbbi esetén mindig olyan orvost kell találnunk, akinek tetszik a munkastílusa. Az esztétikai orvoslásban sok pénz van, s bizony vannak kóklerek, haszonlesők. Sajnos, nemegyszer megtörténik, hogy egészségügyi nővérek, kozmetikusok töltenek arcot... Nem lehet elégszer felhívni a figyelmet ennek veszélyeire. Azt hiszem, több mint intő példa erre az, ami pár hónapja történt Ausztriában. Egy szájtöltés tragikus véget ért, meghalt a páciens, a kozmetikusnak pedig, aki a töltést végezte, nyoma veszett. Az ilyesmihez tüzetesen meg kell ismerni az arc anatómiáját, mert hamar megvan a baj. Szerencsére némely országban már szabályozzák a szakmát: Magyarországon például nemrég bevezették, hogy esztétikai beavatkozást plasztikai sebész, bőrgyógyász vagy fül-orr-gégész végezhet. Senki másnak nincs erre jogosultsága, kozmetikusnak sem.
– Mire hívnád még fel a figyelmet?
– Arra, hogy az ember nem játszhatja a Mindenhatót, el kell fogadnunk, hogy nem tehetünk meg mindent. Az orvosi esztétika nem kívánságműsor. Egy ötvenes nő például már sosem lesz húszéves, muszáj megbékélni az éveinkkel. Az öregedés természetes, megállíthatatlan folyamat – az orvos esztéta, de a bőrgyógyász is a tiszta, egészséges bőrért dolgozik.
S mindig hozott anyagból, mert az arckarakter adott, s a dundibb szemhéjat sem tüntethetjük el nyomtalanul. Az esztétikában is vannak már trendek, de ezek jönnek-mennek, a szép és ragyogó bőr, tömör bőrkép azonban sosem fog kimenni a divatból.
– Milyen jövőt látsz magad előtt? Vannak kitűzött céljaid?
– Jelenleg a magánéletemre fókuszálok, a családalapítás a fő célom. A munkámat pedig szeretném továbbra is jól végezni.
– Melyik a kedvenc esztétikai kezelésed?
– A lézeres kezelések, a Skin Booster kezelés – ez a bőr hidratálására, fiatalítására szolgál –, illetve a homlok botulinumtoxinos kezelése.
– Milyen kezeléseket ajánlasz a különféle korosztályok számára?
– Ez egyénfüggő, ezért csínján kell bánni az ajánlásokkal. Ha valakinek erős a mimikája, már 30-35 éves kortól ajánlott a botulinumtoxinos kezelés a mély ráncok megelőzéséért. A botox kiürülése függ az anyagcsere gyorsaságától, és hő hatására is hamarabb felszívódik. 25-30 évesen el lehet kezdeni a mezoterápiát, amely a bőr és a bőr alatti kötőszövet megújítására alkalmazott kezelés; ebből évente egy kúrát javasolok. 35 éves kor körül javasolnám a Profhilót is, valamint a szemhéj fiatalítását lézeres kezelésekkel.
– Végül evezzünk át személyes vizekre, hisz, ugye, egy gyönyörű esküvői fotóval indítottuk az interjút. Hol sikerült lehorgonyoznod?
– Győrben ismertem meg a férjemet, aki akkor jött haza Németországból Mosonmagyaróvárra, ahol jelenleg élünk. Ő informatikusként dolgozik. Az esküvőnk Tatán volt, a Pálma Rendezvényházban. Nászúton még nem voltunk a kötelezettségeim miatt, de ami késik, nem múlik. Amikor az interjú megjelenik, talán már New Yorkban leszünk. Alig várom!
– Van-e valamilyen kedvenc személyes tárgyad?
– A Manolo Blahnik kék cipőm az, amit a férjemtől kaptam, de szeretem a régi tárgyakat is. Kedvesek a szívemnek a nagymamámtól örökölt süteménykiszúró formák és süteményestál, mert szeretek sütni. Régi vágyam, hogy ismét visszaülhessek a zongorámhoz, illetve megtanuljak varrni.
