In memoriam Szentpétery Aranka. Elment a díva.
Szentpétery Aranka (1933–2023) a hazai magyar színjátszás nagyasszonya, a Komáromi Jókai Színház örökös tagja volt, a színész, aki szívvel-lélekkel játszott, mindig tűzben égett. „Magam is csodálkoztam, hogy nem perzseltem fel magam teljesen” – mondta egyszer. Miben rejlett a méltósága, mitől lesz valaki díva? – ezt kérdeztük Kuczman Etától, színjátszásunk másik nagy alakjától, aki számára elviselhetetlen fájdalom, hogy ahol Ő volt, immár nincs semmi.
„Még kezdő színésznő koromban, Pozsonyban a Falu Színháznál egy rendező kolléga mondta: Ari, jegyezd meg, egy jó színésznő, ha a színpadra lép, azt a közönségnek azonnal észre kell vennie. Azt hiszem, sikerült így jelen lennem a színpadon.”
– Főiskolai felvételire készített fel Thirring Viola Komáromban – idézi fel Kuczman Eta az első találkozásukat. – Az óra után siettem, hogy elérjem a Dunaszerdahely felé induló vonatot. Nem nézegettem se jobbra, se balra, amikor egyszer csak egy csoda jött felém. Lassítottam a lépteimet, és kitértem előle – bámulva, csodálva a nyári ruháját, a kalapját, a fehér kesztyűjét, a retikült a kezén. Ringó léptekkel járt a sok szürke ember között. Ő volt a Nő, a Színésznő: Szentpétery Ari. Én ilyet addig csak Vittorio De Sica filmjében láttam, s az a színésznő Sophia Loren volt. Kábultságomból csak akkor tértem magamhoz, mikor ott ült velem szemben. Akkor is kacér nő volt, játékos, de ízig-vérig ember. Később hosszú éveket töltöttünk együtt a pokolban, amit mi paradicsomnak hittünk, és amit úgy hívtak: színház. Pokol azért volt, mert kommunista elvek alapján működött, ezek szerint történt a műsorválasztás. Ebben a rendszerben a pártkáderek mindenben előnyt élveztek.
Jó fizetést igazából csak a párttagságért lehetett kapni, nem a színpadi teljesítményért. Paradicsom meg azért volt, mert a műsorrendbe néha becsúszott egy Brecht- vagy Shakespeare-darab, és mi olyankor két méterrel a föld felett lebegtünk. Arinak nagyon nagy szerepe volt abban, hogy az ilyen kilengéseket ép ésszel túl tudtuk élni...
– Milyen kolléga volt Szentpétery Ari?
– Emberi. Hozzá mentünk, ha jól éreztük magunkat a világban, és még inkább, amikor rosszul. És ezt megtehettük a nap minden órájában. Akadt nála száraz kenyér, egy kis zsír és persze valami borocska. Nála hagyhattuk a bajainkat és az örömeinket. Pedig nem volt könnyű élete: a férjében csalódott, később lánya boldogtalansága marta a lelkét. Nekem is megvolt a magam terhe, a végén egymásba próbáltunk erőt önteni.
– A díva latinul istennőt jelent, ünnepelt színésznőt. A nagy dívák tudták, hogy dráma az élet, mert sokszor az ő életük is drámai volt.
– Ari soha nem szorult senkire. Életének két értelme volt: a lánya, Anna, na meg a színház. Annáért megszakadt a szíve. Anna emberi tisztaságával, élethez való alázatos hozzáállásával ma is méltó az anyjához. Ari mindkét unokáját mérhetetlen szeretettel és gondoskodással vette körül. Egyik unokája ma példás családapa, bankár; a másik fiú egy szülési műhiba miatt a szülei támogatására szoruló ember. Ari életében Anna volt a realitás, a színház pedig a szerelem, a bódulat. A színház a változó világ volt, hisz körülötte bizony sok-sok igazgató és rendező adta egymásnak a kilincset, Anna adta a stabilitást. Azt, hogy a helyzet rosszabbodhat – na, azt a fenyegetést ő soha nem engedte magához. Hitt abban, hogy az új mindig jobbat hoz. „Csodákban hittem s napjuk elfeledtem” – írja Radnóti, s Arinak, az idősödő színésznőnek ezzel az érzéssel is szembe kellett néznie. Eljött az idő, mikor a színházba már csak mint néző járt be, kikunyerált színházi jeggyel. Ennek ellenére úgy jelent meg ott, mint egy díva. Várt a lehetőségre, hogy majd felkérik egy utolsó szerepre, egy búcsújátékra...
– Jött viszont a hír, hogy megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet... Ez olyan kitüntetés, melyre az egész honi magyar színjátszás büszke lehet.
– Fényt jelentett az életében a telefonhívás, melyben arról értesítették, hogy a magyar köztársasági elnök kitünteti. Boldogan készült Pozsonyba az átvételre, ám a kitüntetést végül a postás vitte házhoz – mindössze kiszállították, ahogy a mindennapi ebédjét is. Ez fájt neki, ahogy akkor már minden. Az élet egyre terhesebb lett számára. Végül elment.
Amilyen engedékeny volt életében, olyan kemény volt halálában. Előre megszervezte a saját temetését, úgy mondott búcsút a világnak. Megtiltotta, hogy a színház részt vegyen a temetésén. Két verssel búcsúztatta magát az élőktől...
Kislányom, az élet egy harc
Aranka (jelképesen) ezüstkanállal a szájában született, de az élet nagy próbák elé állította. „Nemesi sarj vagyok, nem voltam párttag. Egész életemben éreztem ennek a hátrányát, főleg szereposztáskor. Nekem nem maradt más az egész élet munkájából, csak a közönség szeretete.” A díva 360 koronával ment nyugdíjba, s kiszámolta, ha mindent kifizet, akkor marad 17 koronája a kosztra. Ez mérgezte a lelkét, pedig igazán nem az ő szégyene volt. (Részletek egy vele készített interjúból.)
A díva Királyhelmec mellett született. Apja, nemes Szentpétery Dezső katonás szigorral nevelte őt testvéreivel együtt. A vidéki élet, a tollfosztások, a közös zenélések, a szpartakiádversenyek: mind-mind kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkében. Ezeket könyveiben is megírta, ahogy nagyanyja szavait is, melyek útravalóként a lelkébe vésődtek: „Kislányom, az élet egy harc. Nagyon sok fájdalom éri az embert, de öröm is. Mindig gondolj arra, hogy adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudsz. Aztán nézz fel az égre, és mondd azt: Ha a Jóisten velem van, akkor mi jöhet ellenem? És megnyugszol. És remélsz. És győzni fogsz.”
