A tavasz a szerelmesek ideje, így nem árt tudni néhány illemszabályt: randi, szakítás és magány illemtantára most mind itt, egy helyen.
Szeretünk szeretni, szerelmesnek lenni és ajándékozni. Szeretjük az élvezeteket, a szívecskéket, egyszóval mindent, ami a szerelemmel kapcsolatos, még a romantikus love storykat is! Éppen ezért nem árt tudni egy s mást arról, hogy a nagy romantikus jeleneteinket hol és hogyan intézzük. Lássuk!
(© Eli Rezkallah / le marais 101 campaign)
Lopott csókok – avagy hol illik puszilkodni?
Vágjunk is a dolgok közepébe: hol illik és hol nem illik kifejezni a szerelmünket? Most sokan csalódottak lesznek, hiszen a válasz egyértelmű: otthon, zárt ajtók mögött! Bizony, csókolózni és puszilkodni nem illik nyilvános helyen. (Úgy tartják, hogy ízléstelenség.) Apró puszik, lopott csókok azért olykor-olykor elcsattanhatnak, de csak ha biztosak vagyunk benne, hogy nem látnak bennünket. A csók ugyanis szigorúan magánügy. Úgy, ahogy a 18-as karikás jelenetek is.
Az illemtan szerint ugyanis a nő és a férfi közötti kapcsolat intim, azaz csak kettőjükre tartozik. Nem szép dolog, és nem is ildomos, ha az autóbuszon, a színházban vagy az utcán közszemlére tesszük heves csókváltásunkat kedvesünkkel. Tudjuk, hogy a 21. századra már kevés tabu maradt, és a magánügyek is szimpla közüggyé avanzsáltak, de azért ne sokkoljunk másokat (a kevésbé szerencséseket, avagy a szingliket) annak látványával, hogy mennyire kívánjuk a párunkat.
Szóban sem illik kiteregetni mások előtt a szennyest
Ez azt jelenti, hogy illetlenség szerelmi életünket és hálószobatitkainkat nyilvánosan kivesézni – vonaton vagy társaságban. Viszont eltitkolni a szerelmet, és letagadni vagy elhallgatni, hogy kivel ápolunk gyöngéd viszonyt, szintén nem illik. Hiszen ezzel megsérthetjük kedvesünk virulens érzelmeit. Nemrégiben például egyik riportalanyunk azt vallotta, hogy még vár a nagy Ő-re. Aktuális barátja szó szerint sokkot kapott, mikor elolvasta a lány szavait, és az ügyből hatalmas botrány kerekedett.
Megesik persze, hogy bizalmasaink, barátaink előtt feltárunk ezt-azt, pár apró titkot szerelmi életünkből, de mindig nagyon vigyázzunk, kinek mit mondunk, nehogy visszaéljenek vele. A sok internetes szexvideós botrány pedig arra utal, hogy még a szerelmesünkben sem bízhatunk meg, mert a bárány néha farkassá változik.
A szenvedélyek vad viharában
Nem is olyan régen moziba indultunk a kedvesemmel. Amikor a pénztárhoz értünk, máris elkezdődött a szerelmes film, hiszen az előttünk sorakozó párocska szemérmetlenül tapogatta egymást az orrunk előtt. Olyannyira odavoltak egymásért, hogy a férfi nem győzte simogatni kedvese alfelét. Fogdosta, paskolgatta a „hátsó szerkezetet”: mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nagyon működik közöttük a kémia. Vagyis erős köztük a testi vonzalom, mivel a nőnek sem volt ellenére a markolászás. Nem tudtuk nem követni a nagy lamúrt, s ettől egészen zavarba jöttünk. Könyörögni kezdtünk a jóistenhez, hogy ne ugyanazt a filmet válasszák, mint mi, mert akkor lesz ám csak nemulass! Egy szó, mint száz, a mozi sötétsége nem veszi le rólunk az önmegtartóztatás terhét, miszerint a kacérság és a bujaság nem közösségbe való. Sem a moziban, sem a kávéházban és máshol sem illik párunkat nyilvánosan fogdosni. Nem hiába tartották az ilyesmit anno közszeméremsértésnek.
A tánc természetesen nem minősül fogdosásnak, ha tisztes távolságban lépkedünk egymástól. Ha bálban táncolunk kedvesünkkel, ugyanezek az illemszabályok érvényesek ránk, miszerint a markolászás tilos! Kartávolságban táncoljunk egymástól, nincs simulás és tapi! Ugyanez érvényes a különféle táncmulatságokra és diszkókra. Ha a másik értésére akarjuk adni, hogy nagyon megtetszett nekünk, ne a testi közelséget válasszuk. Szemezhetünk, beszélgethetünk, finoman flörtölhetünk, de semmiképp se ejtsünk forró öltáncot a kiszemeltünknek! Ezt inkább tartogassuk otthonra.
A legizgalmasabb nap
Emlékszem, az iskolában nem a tanév végét, hanem a február 14-ét vártuk a legjobban. A tantestület ugyanis kitalálta, hogy egy hónappal a szerelmesek napja előtt kihelyez egy dobozt az igazgatói iroda elé, amelybe beleszuszakolhattuk szerelmes üzeneteinket a nagy Ő-nek. Természetesen csak abban az esetben működött a levelezősdi, ha betartottuk az illemszabályokat. Tehát a szerelem dobozába csak borítékolt leveleket dobhattunk, melyeket előtte gondosan megcímeztünk és lezártunk. Mint írtam fentebb, egy hónapunk volt arra, hogy megírjuk a szerelmes leveleket. Február 14-én aztán az osztályfőnökök szétosztották a nagyszünetben a borítékokat. Parfümözött levelek árasztották el a tantermeket, és mindenütt boldogabbnál boldogabb, iruló-piruló arcokat láttunk. Nem volt virág meg csokibiznisz, csak a szavak hatalma. Imádtuk!
Anonim költők születtek az alatt az egy hónap alatt – és persze nagy érzelmi csalódások is, hiszen nem mindig kapott az ember lánya levelet. Vagy ha mégis, akkor azért volt csalódott, mert nem attól jött, akitől várta... Korán megtanultuk, hogy általában az egyik mindig jobban lobog, és a szerelem néha fáziskésésben van, s csak akkor érkezik meg, mikor már másnál vagyunk érdekeltek... Mindenesetre bízzunk benne, hogy a szerelmes poézis nem hal ki a modern időkben sem, hiszen rendkívül romantikus gesztus, ha szerelmes verset vagy netán randimeghívást kap az ember lánya. S az igazi nőnek tudnia kell kezelni az udvarló lovagokat és a meghívásokat.
„Igyunk meg egy kávét valamikor!”
Legtöbbször észre sem vesszük, ha randira hívnak bennünket. Vagy épp ellenkezőleg: minden „menjünk ki kávézni” meghívás randit jelent számunkra. Ha nem vagyunk biztosak magunkban: öntsünk tiszta vizet a pohárba. Kérdezzünk rá, mire is gondol a lovagunk. Továbbá, ha egy férfi vacsorázni hív minket, ne várassuk őt sokáig a válasszal. Az a tétel, miszerint minden meghívást illik elfogadni, már nem állja meg a helyét, viszont az igen, hogy minden meghívásra illik reagálni.
A lényeg, hogy semmiképp se hagyjuk figyelmen kívül a felkérést, legyen bármi is a válasz. Egy táncmulatságban sem illik visszautasítani azt, aki felkér minket táncolni.
A szakítás és a magány illemtana
Tetszik vagy sem, tavasszal sem minden nap mézesmázos. Van, aki pont ilyenkor szakít párjával. Pont ezért kell beszélnünk a szakítás pillanatáról is. Amennyiben úgy döntünk, hogy egyedül folytatjuk tovább, soha ne kössük a szakítást jeles napokhoz. Például: sokan csak azért nem hagyják el párjukat februárban, mert „közeleg a Valentin-nap”. Sokkal nagyobb csalódást okozunk azzal, ha hazudunk. Másrészt a szakítást mindig szemtől szembe intézzük. Manapság trendi a bunkó modor: sokan esemesben szakítanak. Nem illik telefonban sem szakítani, még akkor sem, ha nagyon hiperszuper technikai világban élünk. Ennyivel tartozunk a másiknak és saját magunknak. (Ennyire legalább tiszteljük saját magunkat, régi érzéseinket.) A legfontosabb, hogy mindig négyszemközt váljunk el.
„Gyűlölöm. Nem szeretem.”
Ha megtörtént a baj, és beütött a ménkű, vagyis csalódtunk, és elönt bennünket a szerelmi bánat, nem kell fennhangon becsmérelni a szerelmesek időszakát. Ha csak egyszerűen szinglik vagyunk, akkor sem kell állandóan hangoztatni, hogy mennyire nem szeretjük ezt az évszakot. Fogadjuk el, hogy a világ ilyenkor a szerelmet ünnepli, és ugye, azért mi is szeretnénk még egyszer legalább szerelmesek lenni. Ezért ne tegyünk olyan megjegyzéseket, melyeket később megbánhatunk. Hiszen sosem lehet tudni, mikor talál el minket Ámor nyila.
„Minden nap szeresd!”
Igyekezzünk a túltengő tesztoszteronnal és ösztrogénnel csínján bánni. Másrészt ne csak most, hanem az egész évben mutassuk ki a másiknak, hogy fontos a számunkra. A szerelmet pedig ott éljük meg, ahova tartozik, az otthon négy fala között, mert ettől lesz csak igazán bensőséges és intim.
