A fiatal városi család egy régi loftlakásban rendezkedett be New Orleansban. A fő szempontjuk nem az volt, hogy mit vegyenek, hanem inkább: mit ne.
Nem akarták ugyanis túlzsúfolni az otthonukat, jelszavuk a barátságosság és a világosság volt.
Barátokat akartak fogadni néha, megvendégelni őket márványlapon sodort pizzával.
Átlátható terekről, világos színekről álmodoztak, esetleg pár faszínű fiókról, állatmintás szőnyegről, hogy a természetet is becsempésszék a négy fal közé.
A legjobban a konyha sikerült, a falra csillogó metrócsempe került, a szellős polcok rezezett előlapot kaptak. A porcelán mosogató elegáns, az ősöreg irodai székeket egy régi baráttól kapták. A márványpulthoz ragaszkodtak – ennyi luxus kijár minden szorgos háziasszonynak!
Az étkező bőrülőjét méretre készítette a kárpitos, az asztallapot „igazi” farönk tartja.
Az antilopmintás ottománt egy nem messzi üzletben látta meg a házaspár (akik szívesen mutatták meg a lakásukat, mondván: sose gondolták volna, hogy másnak is tetszeni fog). Hiszen ők mindeből a legegyszerűbbet választották!
A gyerekszobában a „sokleveles” tapéta a vágyott zöldet idézi...
A szülői háló a nyugalom szigete: a lófej régi szenvedélyről árulkodik, a háziasszony régebben lovagolt.
