Lesz itt a Felvidéken vagy a Csallóközben magyar ember ötven év múlva? Vagy páran itt maradunk folklórelemnek, hogy mutogassanak, mint a kurta szoknyát? Sorozatunkban a beolvadás miértjeire keressük a választ.
Vadkerty Katalin történész a XX. századi felvidéki magyarság meghurcoltatását dolgozta fel. Főbb témái voltak a deportálások, a reszlovakizáció, a kitelepítések és a lakosságcsere. Milyen hatással volt mindez az itt élő magyarságra? Erre kerestük a választ.
– A második világháborút követő három esztendő a kisebbségbe került magyar őslakosság történetében az etnikai tisztogatás időszaka volt. Az új csehszlovák kormány a szláv nemzetállam megteremtésében gondolkodott. Az új alkotmányban a német és a magyar lakosságot kollektíven háborús bűnösöknek kiáltották ki. Megvonták az állampolgárságukat, ingó és ingatlan vagyonukat már 1945 februárjától röplapokon odaígérték a betelepülést kérő szlovák családoknak. Betiltották és büntették a magyar nyelv használatát, elkobozták a magyar kulturális és gazdasági egyesületek vagyonát.
– Nem nyitottak magyar iskolákat, a magyar gyerekeket szlovák iskolákba kényszerítették. A pozsonyi magyar és német lakosságot – lakáshiányra hivatkozva – a ligetfalui táborba szállították. Megvonták a nyugdíjakat és a kegydíjakat. A háborút követő munkaszolgálatot a magyarok esetében „speciálisan” értelmezték: egész családokat vittek ki Csehországba több évre dolgozni. Mindezt a leghidegebb hónapokban. A magyarok teljes kiűzését tervezték, ám ezt a nyugati nagyhatalmak elvetették, s inkább a kétoldalú rendezést ajánlották. Ebből született a lakosságcsere. Az 1946. február 27-én aláírt egyezmény a reciprocitásról határozott. Ám míg Szlovákiában a kitelepítésre jelölt családoknak kötelező volt a szülőföld elhagyása, a Magyarországon élő szlovákok jelentkezése önkéntes alapon folyt. (Őket eredetileg az 1700-as években telepítették magyar földre, akkor persze még „országon belül”.)
Az eredmény magáért beszél: a földreformnak elkeresztelt mozgalom keretében 236 891 katasztrális holdat koboztak el a magyaroktól. Összesen 89 660 magyart (köztük az 1945-ben elüldözötteket) szállítottak ki, akik 109 294 katasztrális hold földet hagytak itt.
– Ám a Csehszlovákiába beköltöző 73 273 szlováknak csupán 38 748 katasztrális holdja volt Magyarországon! A magyar törvények szerint pedig egy-egy áttelepített család legfeljebb 15 katasztrális holdat kapott. Úgy vélem, ezek az adatok magukért beszélnek, még ha napjainkban is vannak olyanok, akik másként vélekednek. Nemrég olvastam az egyik szlovák napilap internetes oldalán, hogy a magyar miniszterelnök „kártalanítani akarja a Szlovákiából kitelepítetteket”. Szokásom szerint elolvastam a bejegyzéseket. Megdöbbentem. Ekkora kíméletlenséggel csak az egykori levéltári adatokban találkoztam: áradt felém a magyargyűlölet.
– Mint történész, miben látja a hibát?
– A szlovák történettudomány Szlovákia mai határait visszavetíti a 9-10. századba, és úgy beszél a szlovákságról, mint egy akkor már kialakult nemzetről, megfogalmazva „az ezeréves magyar elnyomás” elméletét. Reményteljesnek tartom viszont, hogy ezt a sértettségi, magyargyűlöletet éltető szemléletet a fiatal szlovák történészek egy csoportja ma már bírálja. Elutasítja a történelmi mondák és legendák tényként való ismételgetését – téziseik általános elfogadásához, az oktatásba való bevonásához viszont idő kell. Azonban a szlovákságnak van ideje, nekünk viszont nincs. Kérdésem: leszünk mi még akkor, amikor ez a tényszerű történetszemlélet lejut az oktatásig?
Vadkerty Katalin történész, a történelemtudományok kandidátusa. A Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa volt. Fő kutatási területei: a csehszlovákiai magyarság 1945-48 közötti története, deportálások, kitelepítések. Megjelent művei: Reszlovakizáció (1993), Deportálások (1996), Belső telepítések és a lakosságcsere (1999) és a Kitelepítéstől a reszlovakizációig (2001/2007). 2008-ban a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki. (© ujszo.com)
– Mikor volt az asszimiláció igazán a csúcson?
– Mióta világ a világ, beolvadás és asszimiláció mindig is létezett. Politikai eszközként Európában a kapitalizmusban jelent meg. Gondoljunk például arra, hogyan alakult ki az „egynyelvű” Franciaország. Ám nemzetiségileg a legszínesebb az Osztrák–Magyar Monarchia térképe volt. Nézzük meg azokat az államokat, például a Csehszlovák Köztársaságot, amelyek a helyébe léptek. A szlovák–cseh ellentét jellemezte már az 1918-1938-as éveket is: a szlovákokban megerősödött az önállóság gondolata, megjelent a csehellenesség. A második világháborút követően a szlovákok a Csehszlovák Köztársaságba való visszatérésért kétszeres jutalmat kaptak: részleges önrendelkezést és tagságot a győztesek csoportjában. Ez még a napjainkban is a magabiztosságuk egyik alappillére – és a magyaroknak mint legyőzötteknek bizonyos fokú lekicsinylése. Dokumentált az 1946 utáni csehszlovák kormány szlovák nemzetiségű külügyi államtitkárának, Vladimir Clementisnek a kijelentése: „Mit akarnak ezek a magyarok (a lakosságcsere kérdéséről tárgyaló magyar delegáció), hiszen mi vagyunk a győztesek, ők a legyőzöttek, mellettünk áll a nagy generális, Sztálin. Azt csinálunk velük, amit akarunk.” Félelmetes szavak. A következetes asszimiláció Csehszlovákiában 1945 után kezdődött meg úgy igazán. Addig a magyar falu például „megőrizte magát”. 1918-ban megjelent ugyan a szlovák tanító, a jegyző, a csendőr, ám a magyar egyesületek már a húszas évek elején folytatták a munkát. Volt magyar katolikus, illetve református lánykör, legényegylet, és mindegyik szinte hetente működött.
A nyílt gyűlölködést a legionáriusok hozták magukkal. Akkoriban a cseheket a szlovákok sem nagyon szerették, mert zömmel ők kerültek vezető pozícióba: az államigazgatásba, az államvédelembe, a kultúrába, és sorolhatnám.
– Szlovákia egy fiatal ország. Lehet, éppen ezért keresi a múltját?
– A fiatalság erény is lehet. Az, hogy a szlovákság fennmaradt, és itt van, saját országot irányít: az életrevalóságát bizonyítja. Az én véleményem az: ameddig nem lesz olyan az oktatás, amelyik hiteles történelemképet közvetít, addig semmi jóra nem számíthatunk. A gyűlöletkeltés sosem vezet jóra.
– Sok magyar szülő választja gyermeke számára a szlovák iskolát. Ön miként látja ezt?
– Ez nem új jelenség. 1945-től a magyargyűlölet dominált, amit a magyarok megtűrése követett. Ez jellemezte a kommunista párt uralkodását is. Kulturális vonalon azért „engedékenyebbek” voltak: a Csemadok eredményesen működött. Ebben az időben találkoztam először azzal a kérdéssel, hogy hova is írassam a gyerekemet. Ugyanis a szülőkre a munkahelyi pártvezetőség részéről nyomás nehezedett. Nem egy szülő panaszolta, hogy a pártfunkcionáriusok megkérdezték, hova íratja a gyerekét. Mert ha azt akarja, hogy boldoguljon a munkahelyén, és a gyereke is sikeres legyen majd az életben, írassa csak szlovák iskolába. A szlovák oktatásnak a reszlovakizálás ágyazott meg. Különösen a városokban, mert a reszlovakizált szülők a gyerekeiket kötelesek voltak szlovák iskolába adni. 1950 után, mikor megnyíltak a magyar iskolák, a falun élő magyarok legnagyobb része a magyar iskolát választotta. Ám a városi gyerekek többsége továbbra is szlovák iskolába járt. Az ő unokáik és dédunokáik ma már szlováknak vallják magukat.
– Akkor kimondhatjuk, hogy abban a rendszerben mindezt zsarolás folytán tudták elérni. Hiszen a szülő az állásával fizetett volna, ha nem úgy cselekszik.
– Sok helyen, például Pozsonyban is, ha az ember meg akarta tartani a munkáját, illetve előléptetést szeretett volna, akkor nem volt más választása, csak a szlovák iskola. A helyzet az 1989-es változásokat követően még komolyabb lett. Nyilvános helyeken, városainkban egyre ritkul a magyar szó. Érsekújvárban gyakori jelenség, hogy az orvosnál, fodrásznál várakozó magyarok egymás között szlovákul beszélnek. Amikor viszont bemennek az orvoshoz, beülnek a fodrász székébe, már magyarul szólalnak meg. Mindez csak azt bizonyítja, hogy az emberek bizonytalanok. Azt hiszik, hogy többet érnek, ha hasonulnak, és ha nyilvános helyen nem szólalnak meg magyarul. A magyar nyelvet csak szűk közegükben használják. Az asszimiláció ellen csak úgy léphetünk fel, ha ismerjük a gyökereinket, ha tudjuk azt, hogy az a gyökér tett Európáért valamit. Az a nyelv, amit mi beszélünk, nem száz éve alakult ki! Ha előveszem Balassi verseit, első olvasásra megértem, hogy mit akart anno mondani. A magyar gyerekbe már óvodás korától kezdve bele kellene nevelni azt, hogy ő magyar – és magyarnak lenni nem szégyen. Magyarnak lenni tisztességet jelent, nem másodrangúságot. Az itteni magyar gyerek, ahogy nyiladozni kezd az esze, tudatosítani kezdi, hogy a magyarsága igenis mínuszt jelent. Miért? Mert az állam kijelenti – az alkotmányban is benne van! –, hogy másodrangúak vagyunk. És nekünk kötelező ennek értelmében élni. Én mindig is azt mondtam, hogy álljunk ki igazunk mellett, követeljük a demokratikus jogainkat, az emberi egyenlőségek betartását. Ez nem nacionalizmus, ez jogos önvédelem.
