A minap beszélgettem az egyik kedves barátnőmmel, Evelinnel. A kávészünetben, mert mi, nők megérdemeljük! Szóval, kávészürcsölés közben odahajol hozzám, és halkan a fülembe súgja (mert másképp ciki lett volna), hogy ő takarítónőt fogadott.
Teljesen megértem őt, és egy fejbólintással helyeseltem a döntését. Nem győzi a házi teendőket. Majd visszasúgtam neki, hogy „nyugi”, hozzám is jár takarítónő, már lassan két éve. „És ezt miért nem mondtad?” – kérdezte felháborodva. „Mert attól tartottam, hogy majd előítéleteid lesznek velem szemben. Nem akartam a szemedben úri dáma lenni.” Közben egy nagy kő esett le a szívemről. Végre nem tabu a téma!
Takarítónőt tartani flanc, nagyzolás. És ezt a „luxust” nem mindenki engedheti meg magának. Sok helyen még ma is azt tartják, hogy a nő azért van, hogy mosson, főzzön, takarítson. Ezért kialakult a sztereotípia, hogy az a nő, akinek bejárónője van, az szégyellje magát. Nem tanították meg a szülei a rendre? Milyen egy lusta nő! Egyébként is, hogy mer egy idegent a házába beengedni?
A takarítás ciki munka
A takarítónő nem ugyanolyan, mint te vagy én... Már azért sem, mert egész nap a más koszát takarítja. A nők, akik ítélkeznek, és lesütött szemmel mennek be az áruház mellékhelyiségébe, hogy ne kelljen neki köszönni, mert úgy gondolják (tévesen!), hogy ők sokkal különbek nála. Meg aztán ott van a jól ismert lejárató popsláger a kilencvenes évekből az Animal Cannibalstől. Jó lenne, ha végre tudatosítanánk, hogy megfizethetetlen munkát végeznek... Ők azok, akik igazán nélkülözhetetlenek, hisz nélkülük nem lenne tiszta ablak, tiszta ház, tiszta iroda!
Hadd meséljek! Két évvel ezelőtt megszületett a babánk, azóta megsokszorozódtak az itthoni teendők. Jó háziasszony és példás anyuka akartam lenni, de minden erőfeszítésem kudarcot vallott. Nem volt időm mosni, ha pedig mostam, akkor a főzéssel csúsztam el, ha meg a konyhában sertepertéltem, a kislányom elefántkönnyekkel a szemében huzigálta a ruhámat, hogy tegyem már le a fakanalat, és figyeljek végre rá... A tennivalókat megkoronázta (volna) a szombati nagytakarítás. Ám a hétvégi katarzis rendszerint elmaradt. Egy nagy kertes házban élünk, a szüleimtől távol.
A nők zöme fél, hogy rossz háziasszonynak tartják majd őket. Ezért, ha vendéget várnak, előtte egy nappal kitakarítanak, nehogy megszólják őket a foltos padló és a poros bútorok végett.
A párom estig dolgozik, szóval nincs igazán segítségem. „A házban bomba robbant?!” – kérdezi a férjem, mikor este belép az ajtón. Ilyenkor parázsként izzik bennem a türelmetlenség. Minek szól, úgyis látja, hogy nem győzöm. Egyébként meg igaza van, a mosogatóban tornyosul a mosatlan edény, a padlón porcicák táncolnak, a kosárban kupacokban áll a vasalatlan ruha, és minden lépésben gyerekjátékba botlunk (irtóra fájdalmas tud lenni, mikor mezítláb rálépünk egy ottfelejtett építőkockára). Az sem opció, hogy majd együtt nekigyürkőzünk, és megcsináljuk. A párom hullafáradt, mikor esténként beesik az ajtón, hiszen egész héten értünk hajt. A szabad hétvégét pedig velünk szeretné tölteni, és nem a porszívó társaságában.
Külső segítség szóba se jöhet?
Rendszerető családból származom. A nővéremmel mindig kivettük a részünket a házimunkából. Szombaton az egész család takarított. Az ebédet követően pedig a mosogató felé vettük az irányt, hogy elmossuk a piszkos edényt. Apukám arra is megtanított, hogy a vízzel spórolni kell. „Csak vékony sugárban folyasd, ne pazarolj!”. Apukám nem az a fajta ember, aki minden házimunkát anyukámra hagyna. Ha kell, beáll mosogatni, főzni, a vasárnapi szentmisére is maga vasalja az ingét. Hozzáteszem, hogy anyukámnak mindig volt „külső” segítsége: többgenerációs házban éltünk, a nagyi főzött és vigyázott ránk. Apukám sosem hagyta gürcölni anyukámat. (Ezért is házasok már negyven éve.)
Egyedül nem bírom a terhet! Dolgozó nő vagyok! Ami annyit jelent, hogy az anyaság és a háztartás vezetése mellett besegítek a családi vállalkozásunkba is. Szabadidőmben pedig írok (például ezt a cikket). Az írás számomra kikapcsolódás és lelki feltöltődés, és simán bevallom, hogy szívesebben töltöm az időmet naplóírással, mint vasalással. Ám azért hónapokig rendületlenül takarítottam, a végkimerültségig. Aztán egyszer a tavaszi ablakmosás elmaradt. Egy tucatnyi ablakszem „díszíti” a házunkat (három erkélyes), és a napi négy műszakból kimaradt az ablakpucolás. Elvesztettem a háborút a porcicák ellen is! Beleroppantam abba, hogy mindenkinek meg akarok felelni. Gyakran éjszakánként is dolgozom, mivel a kislányom mellett nem győzöm a sok leadandó munkát. Ám azt még mindig elképesztő luxusnak gondoltam, hogy takarítónőm legyen.
Ha nincs idő másra, csak egy gyors portörlés-re, akkor azzal fogadják a betoppant látogatókat: „Ne nézzetek szét!” Ők pedig azt válaszolják: „Ugyan, nálunk se jobb a helyzet! A lakás minket szolgál, és nem fordítva! Minden rendben van.” De mi azért tudjuk, hogy semmi nincs rendben.
Mit fognak gondolni a szomszédok, ha kiderül?
Egyik este a férjem azzal állított haza, hogy Anikóval megbeszélte... Anikó a cégben takarít. Először kézzel-lábbal tiltakoztam. Majd megállapodtunk, hogy Anikót csak rendkívüli esetekben hívjuk, a tavaszi nagytakarításkor például, amikor sort kerítünk az ablakmosásra. Vagy ha például vendégségsereg érkezik hozzánk. Mikor anyukám megtudta, hogy takarítónő fog hozzánk járni, a fejét csóválta: „Drága lányom, ez olyan, mint a mexikói szappanoperákban!” Most ez kérdés volt vagy kijelentés?
Ó, jaj! Odahaza semmi olyasmiről nem hallottunk, hogy beengedjünk egy idegen embert a házunkba, és pénzt fizessünk neki olyanért, ami amúgy a mi dolgunk lenne. „Anyuci, hidd el, a takarítás is egy szolgáltatás. Az árát pedig megkeresem. Ha a takarítást magam csinálnám, nekem legalább kétszer annyi időbe telne, mint az Anikónak, és utálnám érte az egész napot. Vedd úgy, hogy a lakásunk a munkahelyem, amit rendben kell tartani. Most itthonról dolgozom, amellett, hogy anya vagyok napi huszonnégy órában. Nem győzöm, hisz tudod!” Ez persze nem azt jelenti, hogy én nem rakok rendet, nem porszívózok, nem mosok fel. Havi egy alkalommal azonban sort kerítünk egy nagyobb lélegzetvételű romeltakarításra.
Takarítónőm van, és nem szégyellem!
Anikót azóta nagyon megkedveltük. Nyugdíjas, egyedülálló nő, anya és nagymama. Az első napján nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert azt gondoltam, hogy ő is kellemetlenül érzi magát. Pedig dehogy! Ám azóta is sokszor elmegyek otthonról a kislányommal, vagy a játszótérre, vagy épp csak sétálni a városba, míg ő ott van. Nem feltétlenül azért, mert zavar, hogy helyettem végzi a munkát (bár ez is benne van), de nem akarunk láb alatt lenni. Havonta egyszer érkezik, reggel odaadja neki a férjem a házkulcsot, és ő intézi az anyagiakat is. Én pedig lefőzök egy nagy adag feketét, és vendégváró falatkákkal várom őt, vagy süteményt készítek az asztalra. (Bár Anikó szerény, és illemből kóstol belőle, hogy ne sértsen meg. Nekem ez jólesik, meg szerintem neki is, hogy gondolok rá.) Miután végez, mindig felhív. Jó érzés hazamenni a ragyogó, illatos házba. Minden hónapban ez a kedvenc napom!
Ismerkedünk!
Munka után mindig beszélgetünk. Attól függ, hogy mennyi ideje van. Sokszor megkérdezem tőle, hogy nincs-e szüksége valamire? Nemrégiben odaadtuk neki a régi fürdőszobabútorunkat, a kávéfőzőt, ami lent porosodott a pincében, a lecserélt ajtókat. Egyszer a rossz időjárás miatt nem tudtunk kimenni sétálni. Takarítás közben én felügyeltem a kislányomat, hogy bele ne másszon a felmosóvödörbe, vagy hogy el ne csenje a tisztítószert a padlóról. A végén megvendégeltem egy késői ebéddel, mert aznap épp nem volt ideje enni. Mai napig emlékszem erre az esős délutánra. Palacsintát ettünk, Anikó pedig mesélni kezdett. Jólesett kibeszélnie a gondjait, talán nincs is kinek elmondani a napi zűröket... Talán, nem tudom.
Az első napján nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert azt gondoltam, hogy ő is kellemetlenül érzi magát. Pedig dehogy! Ám azóta is sokszor elmegyek otthonról a kislányommal, vagy a játszótérre, vagy épp csak sétálni a városba, míg ő ott van.
Nekem jólesett, hogy jobban megismerhettem: mesélt a munkájáról is, mert nemcsak hozzánk jár be. És hát azokról a nőkről is mesélt, akik úgy beszélnek vele, mint egy kapcaronggyal. Dolgozott már olyan cégekben is, ahol levegőnek nézték. Azt mondta, ezt a legnehezebb feldolgozni. Mesélt a magánéletéről is. Három évvel ezelőtt elveszítette az élettársát egy munkabalesetben. Reggel puszi, délután találkozunk. Ezzel váltak el, majd délután jött a hívás, hogy József meghalt. Így maga maradt a nagy házban, amit a nyugdíjából nem tud fenntartani. Az idősebb lánya Tirolban él, a kisebbik Pozsonyban. Nemrégiben született unokája is, de ritkán látja.
Utószó, amiben a koronaszörny is szerepel!
Anikó a karantén alatt nem jött, de azért tartottuk a kapcsolatot. Pár héttel ezelőtt jött a hír, hogy a Tirolban élő lányát a koronavírus elragadta az élők sorából. Még a temetésére sem mehetett el, nem tudott tőle végső búcsút venni. Egy távoli földben kapott végső nyughelyet. Nagyon megdöbbentem. Egy ideig nem is hívtam Anikót a gyász miatt, de a minap beszélt a férjemmel, hogy szívesen eljön. Lehet, hogy megint leülünk beszélgetni...
Varga Klára
Kapcsolódó írásunk: Nagymama vagy bébiszitter?
