Társkeresés 25-től 65 éves korig. A köztes megállókat járjuk körbe.
Legbelül mindannyiunkat hajt az ősi, ösztönszerű vágy, hogy megtaláljuk a társunkat. Azt, akit szerethetünk, s akivel együtt élhetünk. De egy a vágy, s más a valóság, mert ma a hűség ritkább, mint a fehér holló. Tari Annamária (Budapest) klinikai pszichológust kérdeztük törékeny kapcsolatainkról.
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
– Egy párkapcsolat akkor működik jól, ha a felek képesek arra a varázslatra, hogy a lassú időben éljenek – mondja Annamária. – Ha képesek figyelni egymásra is, és nem csak a saját érzelmeikre. S nem gondolják azt, hogy az egész csak úgy, magától is működni fog. Tudni kell engedni a vágyakból, és elfogadni a másikéit is. S mindenekelőtt tudni kell úgy szeretni a másikat, hogy ne csak a saját igényeink kielégítésére használjuk őt. Manapság egyre több a nárcisztikus kapcsolat, amikor két ember azért van együtt, mert az egyik szeretné, ha a másik kiszolgálná valamilyen – nem feltétlenül érzelmi – szükségletét.
– Mi változott meg a régi időkhöz képest? Miért van ma ennyi nárcisztikus, öntömjénező kapcsolat?
– Többek közt azért, mert ma nagyobb a kínálat, s ez kicsit befolyásolja azt is, hogy az ember meddig és mennyit hajlandó „dolgozni” egy kapcsolatért. Nem véletlen, hogy ma minden harmadik házasság válással végződik, s nagyon magas a szakítások száma is. Mindkét félben ott motoszkál a gondolat, hogy fél óra múlva akár találkozhatna másvalakivel is, lehet, hogy van jobb... S ez az, ami régebben nem volt. Az információs kor megszabadított minket a gyász és a szakítás fájdalmától is. Ma már nem kell átélni ezeket az érzéseket, és még csak magányosak sem leszünk, hiszen még aznap találkozhatunk valakivel...
Pedig a gyásznak van öt szakasza, azoknak le kellene futniuk; nem csak úgy van, hogy ma szakítottam, holnap pedig már jó kedvem van, és kész vagyok egy új szerelemre... Régen mindenki végigment ezeken a szakaszokon, ami kellett is ahhoz, hogy valóban le tudják zárni magukban a viszonyt.
– Mi van akkor, amikor a nő és a férfi is a saját külön valóságukban élnek, mondhatni, mindenki „más mozit néz”?
– Az, hogy mindenkinek fut a saját mozija, akár a nárcisztikus – csak én számítok! – kapcsolatok leíró mondata is lehetne. A pár csak azért van együtt, mert a személyiségük bizonyos pontjai harmonizálni tudnak. A két ember sokszor úgy alkot egy párt, hogy érzelmeik helyett a rutinjaik vagy valamiféle érdekeik kapcsolódnak össze. Ez így volt évszázadokkal ezelőtt is, amikor a vagyon házasodott a vagyonnal, a nemesi cím a nemesi címmel. A 21. században ez a fajta rutin például az a mondat is lehet, hogy: „Ja, van valakim.” Ez is összetarthat két embert. Csak azt ne kelljen mondanunk, hogy egyedül vagyunk.
– Mennyire nevezhető kapcsolatfüggőségnek az ilyen viselkedés?
– A kapcsolatfüggőség már egy pszichiátriai állapot, én inkább félelemnek hívnám. Félek, hogy egyedül maradok. Tehát ilyenkor a magánytól félünk. Pedig a jól működő párkapcsolatnak egy titka van: az, hogy a felek képesek önmagukkal lenni. Ma azonban a szeparációs szorongás tűrésében nagyon rosszul állunk, hiszen soha nem kell egyedül lennünk, mindig kéznél van a telefon. Viszont az önbecsüléshez elengedhetetlen, hogy valaki képes legyen csak önmagával lenni. Mert ez a záloga annak, hogy a másik ember nem terapeutának kell nekünk, nem apának, anyának; vagy épp nem megmenteni kell őt (a nők imádják megmenteni a férfit) – hanem tényleg párt keresünk. Sokszor még az én generációm is ugyanazokat a köröket futja: keresnek valakit, akivel jobban érzik magukat... De ez nem így működik. Nem azért kell valaki, hogy én jobban legyek, hanem azért, mert szeretném szeretni. És ez nagy különbség.
Tari Annamária
– Milyen árnyoldalai lehetnek a gyors ismerkedésnek?
– Azt gondolom, egyik párkapcsolatnak sem tesz jót, ha a felek túl gyorsan haladnak, és nem mélyek az érzelmek. Egy kapcsolat akkor teherbíró, ha a két ember között ott feszül egy sűrű szövésű, erős érzelmekből szőtt szövet. Sokan azt hiszik, hogy rövid időn belül is kialakulhatnak komoly érzelmek. Ám ez olyan, mint amikor pár hónap alatt felhúznak egy házat, aztán a beköltözés után kiderül, hogy homokra épült, mozog a burkolat, vagy épp beázik a tető, mert silány anyagokból készült.
Mikor nem létező érzelmekre épül egy amúgy érzelmesnek hitt kapcsolat, akkor az elvárások sem lesznek reálisak, és szinte borítékolható a csalódás.
– S mi a helyzet a kommunikációval? A pár nem beszéli meg a problémáit; igazából nem is beszélgetnek komoly dolgokról, ezért elidegenednek egymástól...
– A problémák, de úgy általánosságban a másik emberrel való konfliktusaink megbeszélése is tudást vagy képességet igényel. Tudnunk kell szembenézni a problémával, illetve beszélgetést kezdeményezni. Fontos, hogy megértőek legyünk, ne hibáztassunk, ne kérjünk számon, és az egész ne kihallgatásra hasonlítson... Továbbá, éreztessük a másikkal, hogy mindez közös érdek: azért kell beszélgetnünk, hogy együtt tudjunk maradni. Ma azonban kifejezetten problémás az érzelmi kommunikáció. Az interneten teljesen máshogy kommunikálunk – például emojikkal –, miközben nem látjuk a másik gesztusait. Nem látjuk, hogy a másik hogyan reagál, mi ül ki az arcára, mit érez. Az olvasás is áttevődött az online térbe. Nem olvasunk könyveket, szépirodalmat, pedig az olvasás fejleszti az érzelmi intelligenciát. Az elmondottak mind hatással vannak arra, hogy az emberek húzódoznak attól, hogy megbeszéljék a problémáikat. Ezért inkább szakítanak.
– Milyen örök érvényű tanácsot tudna mondani az olvasóknak az ismerkedésről?
– Azt, hogy még mindig a józan ész segít. Először mindig élőben, offline érdemes barátkozni, s az ismerkedéskor elsősorban nem a szerelmet kell keresni, hanem egy embert, akivel majd jól el tudunk beszélgetni, akivel jó lesz együtt lenni, s aki a társunk lehet. Mert – bár létezik szerelem első látásra – az átlagember még mindig úgy tud ismerkedni, ha nyitott. A praxisomban is azt szoktam mondani, hogy ha valaki magányos, akkor nyugodtan töltse le a Tindert, és nézzen körül. De ne gondolja azt, hogy a társkeresés olyan, mint amikor bemegy a cipőboltba, és kedvére válogat a különféle méretek közül. A párkapcsolat ma is pont olyan, mint évszázadokkal ezelőtt. Mert az ember személyisége nem változik, az nem lett 21. századi. Érzelmileg mindannyian múlt századi módon vagyunk bekötve.
