Miért kopik el a testvéri szeretet? Hogyan lesz valakiből jó testvér vagy rossz testvér?
Magányos egykeként irigykedve hallgattam, amikor barátnőim csillogó szemekkel meséltek testvéreikről. Volt, aki a bátyját bálványozta, volt, aki a nővérét utánozta mindenben. Ám ahogy múlnak az évek, már csak az ünnepeken, a szülői házban futnak össze azzal az emberrel, aki egykor a legfontosabb volt számukra. Miért? Miért kopik el a testvéri szeretet? Hogyan lesz valakiből jó testvér vagy rossz testvér? – faggatjuk L. Stipkovits Erika szakpszichológust, a közelmúltban megjelent Ölelni és ölre menni – Testvérekről, nem csak szülőknek című könyv szerzőjét.
– A régi világban – kezdi Erika –, mikor még az emberek jobban elfogadták az élet végességének gondolatát, a szülők belenevelték a gyerekekbe az összetartozás érzését. Tartsatok össze egy életen át, mondták. Tudtuk, eljön az az idő, amikor csak egymásra számíthatunk. Az ember életében a legtovább tartó kötelék a testvérkapcsolat. Gyerekkorunkban testvéreink tudják rólunk a legtöbbet, ők ismernek minket a legjobban, és ők formálják – a szüleink mellett – leginkább személyiségünket. Egy olyan családban, ahol az apa és az anya gyakran civakodik, a gyerekek átveszik a negatív mintát. A testvérek is ugyanúgy viselkednek egymással, mint a szüleik.
– Mennyiben befolyásolja egy gyerek személyiségét a testvérsorrend?
– Erre a kérdésre Alfred Adler, az individuálpszichológia megalapítója kereste először a választ. Arra a megállapításra jutott, hogy életünkben igenis fontos (de nem kizárólagos) szerepe van a születési sorrendnek. A szülő minden gyerekénél más, másként is viselkedik. Az első gyereknél az anyuka bérelt mérleggel, szorongva figyeli a szopás mennyiségét, kifőzi a cumit, ha leesik. A másodiknál maximum lenyalja. Tehát az első gyereknél nagyobb a szülők figyelme – de a szorongása is. Sőt, az elvárásaik is nagyobbak az első gyerekkel szemben. Bíznak bennük, és számítanak rájuk. Ha nem születik testvér, akkor az egykéből általában hagyománytisztelő, felelősségteljes, zsarnokoskodásra hajlamos, rendszerető felnőtt válik. A másodszülöttekre kiskorban a játékosság, a kedvesség, a jó alkalmazkodóképesség a jellemző. Felnőttkorban viszont már jelentkezhet fölényre törekvés, lázadás, rivalizálás, sikertelenség esetén pedig könnyen válnak szorongóvá. A legkisebb gyerekek általában kivételezett és kényeztetett helyzetben nevelkednek. Ám ez nem jelenti azt, hogy az ő életük könnyű: elvégre senki sem szereti, ha állandóan a figyelem középpontjában van. Ettől egy idő után nyugtalanná válik, hamarabb önállósodni akar. A másodszülöttek viszont nemcsak utolérni, de felülmúlni is szeretnék testvéreiket. Gyakori, hogy teljesen más utat választanak, mint ami a családban addig megszokott és elfogadott volt.
– Meghatározza a testvérek egymáshoz való viszonyát a köztük lévő korkülönbség?
– Jobban, mint azt gondolnánk! Hat évnél nagyobb korkülönbség esetén például már érvénytelenné válik a testvérsorrend. Ha, mondjuk, a harmadik, nagy korkülönbséggel született gyermekkel nem foglalkoznak érdemben a testvérei, akkor gyakorlatilag „egykévé”válik. A gyermekek neme is befolyásolhatja a születési sorrendet. Nagyon nehéz a dolga az elsőszülött lányoknak, akik a „trónörökös” helyett érkeznek. Később pedig, ha fiútestvérük születik, sok esetben elkezdenek anyáskodni a kicsi felett – ami idővel felerősítheti bennük a másodszülöttekre oly jellemző LÁZADÁST. Abban az esetben viszont, ha az elsőszülött fiúnak húga születik, kevesebb a konfliktus, a rivalizálás. Az egyneműekre ez jobban jellemző.
– Rengeteg szülő életét keseríti meg a testvérféltékenységben gyökerező, állandó civakodás. El lehet ezt valahogy kerülni?
– A legtöbb szülő azt szeretné, ha gyerekei közt soha nem lenne konfliktus. Az egészséges fejlődéshez azonban kell egy minimális frusztráció! Nem azok a gyerekek fejlődnek egészségesen, akik mindentől meg vannak kímélve, és el vannak kényeztetve, hanem azok, akik egy közepesen konfliktusos, ám szeretetteljes testvérkapcsolatban élnek. Ugyanis így megtanulhatnak egy sereg olyan dolgot, amire az életben szükségük van. A testvérféltékenységnek odafigyeléssel elejét lehet venni. Jó, ha az elsőszülöttnek továbbra is marad saját tere, ahová elvonulhat, ahol biztonságba helyezheti védett játékait. Tanácsos a nagyobb felelősség mellé néhány dologban több jogot adni neki (maradhasson fenn valamivel tovább, kapjon több zsebpénzt). Azzal nincs semmi gond, ha a nagyobb gyereket bevonják a kicsi ellátásába. Ám soha ne használjuk bébiszitternek! És főleg ne csak azért dicsérjük meg, mert elvégzett valami teendőt a testvére körül. Önmagáért dicsérjük! Továbbá lényeges, hogy a szülők töltsenek vele kettesben, illetve hármasban is időt – és a kistesó születése előtt kialakított közös rituálékat (esti mese, vasárnap reggeli közös játék) továbbra is betartsák.
– Milyen mértékben ajánlott bevonni a nagyobb gyereket a kistesó gondozásába?
– A gyerekeknek kifejezetten jót tesz, ha az életkoruknak megfelelő (!) feladatot kapnak. Néha még a legjobb családokban is előfordul, hogy kénytelenek bevonni a nagyobb gyermeket a kicsi körüli gondoskodásba. A szülői kompetenciák átadása azonban csak átmeneti lehet! Sajnos, a sok válás következtében ma már egyre több gyerek válik „szülősítetté” a testvére mellett. Sokszor nem csupán fizikai, hanem lelki értelemben is ők gondoskodnak a testvérükről. Az ezzel járó felelősség azonban túl nagy teher egy gyerek számára! Az ilyen gyerekek szoronganak, aggodalmaskodnak, ami „koravénséghez” vezethet. Nem lesz saját gyerekkoruk! S ha elmulasztanak valami feladatot, akkor bűntudat gyötri őket. De a kisebb is érzékeli a „szerepcserét”, és már ő is minden gondjával a testvéréhez fordul. Még felnőttkorában is. Az ilyen EGÉSZSÉGTELEN testvérkapcsolatoknak ugyanis ez az egyik hátulütője: örökre egymás „rabjaivá” válnak. Volt páciensem, akinek már a házasságát veszélyeztette, hogy huszonéves húga állandóan hozzá rohant minden aprósággal. Általában hosszú út vezet odáig, hogy az idősebb testvér lelkiismeret-furdalás nélkül nemet merjen mondani a kisebbiknek.
– Mi történik, ha a testvérek közül az egyik egészségkárosult. Ez mennyire terheli le az egészséges gyermeket?
– Sokan keresnek meg ilyen problémákkal. Ez érzékeny téma, sokszor még családon belül sem beszélnek róla. Nem ritka az olyan eset, amikor még a szülők is szégyellik gyermekük állapotát. Az ilyen élethelyzetben felnövő egészséges gyerekeknél gyakoribb a depresszió, a magatartászavar. Ellenben azt is kimutatták, hogy felnőttkorukra az átlagnál együtt érzőbbek lesznek. A beteg testvér elfogadása főleg serdülőkorban okoz nehézségeket. A testvérrel szembeni ambivalens érzések, a szégyen annak mássága miatt magányossá tehetik az egészséges testvért, aki tele van elfojtott érzelmekkel, mert a természetes testvéri rivalizálásokat sem meri megengedni magának. Sőt, a felnőttkor felé közeledve ez az egészséges testvér haragudni kezd a szülőkre, mert tudatosítja, hogy a beteg gondja egyszer majd az ő vállát fogja nyomni. Itt is az a megoldás, ha nyíltan beszélünk róla a családban.
– A legtöbb szülő megpróbálja részrehajlás nélkül, egyformán nevelni gyermekeit. Még magának sem vallja be, hogy az egyik gyereke közelebb áll hozzá, mint a másik. Szerethetjük a gyerekeinket teljesen egyformán, elfogadó szeretettel?
– Minden szülő azt hangoztatja, hogy ő bizony egyformán szereti a gyerekeit, de ez szinte lehetetlen. És természetes is. Mindegyik gyerek más: mások az erősségei, a gyengéi. A szülő általában azt a gyerekét részesíti előnyben, amelyik természetben leginkább rá HASONLÍT. De a nem is közrejátszik: az anya-lánya kapcsolatok az erősebbek. Ha a szülők túlságosan kivételeznek valamelyik gyerekükkel, az ellenségeskedéshez vezethet a testvérek között. Ez senkinek sem jó, még magának a „kis kedvencnek” sem, mert bűntudatot fog érezni miatta. Nehéz mindig megfelelni a kedvenc szerepnek. Ezzel kapcsolatban a torontói egyetemen végeztek egy négy éven át tartó kutatást, melynek a végére kimutatták, hogy a hátrányos helyzetben nevelkedett gyerekeknél gyakoribb a figyelemzavar, az agresszivitás és a túlmozgásosság.
– És mi van a mozaikcsaládok gyerekeivel? A mostohákkal biztosan nem kivételeznek.
– Mozaikcsaládok vagy más néven patchworkcsaládok mindig is voltak – csak nem ilyen sok, mint manapság. Mivel ezekben a családokban a testvérek között sokszor nincs vérségi kapcsolat (vagy csak részben van), NEM EGYÜTT NŐNEK FEL. Így az elején nincsenek közös emlékeik, melyek elmélyítenék az összetartozás érzését és a testvéri kötődést. Ráadásul, ha hasonló korú gyerekek kerülnek össze, akkor megjelennek a játszmák és a rivalizálás. Ilyenkor a szülők, akik azt hitték, hogy a „testvérek” majd azonnal szeretni fogják egymást, kétségbeesnek. Észszerű összehívni egy családi „lakógyűlést”, ahol egymás után – és nem egymás szavába vágva – mindenki szépen elmondhatja panaszait. Kulturáltan! Ítélőbírót játszani, persze, sosem szerencsés dolog. Ha a szülők sem értenek egyet, jobb, ha négyszemközt vitatják meg a vitás kérdéseket, és nem a gyerekek előtt. Tapasztalatom szerint a mozaikcsalád összecsiszolódásához hosszú évek türelmes munkájára van szükség! A legnehezebb helyzetben az a pótszülő van, akinek meg kell felelnie a házastárs (általában a férj) elvárásainak. A gyerekek először utálják a mostohát, és arról fantáziálnak, hogy a szüleik kibékülnek, és egy szép napon újra az „igazi” családjukban ébrednek. Sokszor az segít, ha megszületik a kistestvér. Ilyenkor a gyerek azzal szembesül, hogy édesapja vagy édesanyja valamennyi gyereke az ő testvére. Azok is, akik vele nevelkedtek, és azok is, akik titokban születtek, vagy korán elköltöztek az egyik szülővel. Tehát szüleink közvetlen leszármazottai a testvéreink, akár előttünk, akár utánunk születtek, akár élnek, akár meghaltak már. Ők hozzánk tartoznak akkor is, ha nem is ismerjük őket. Kirekesztésükkel a szüleinket is elutasítjuk. Legyen édes- vagy féltestvér, esetleg mostoha: a testvér semmiről nem tehet, nem ő határozott arról, hogy megszülessen. Emellett egy testvér mindig „tükör” lehet a számunkra. A család velük teljes, s a féltestvéreknek és mostohatestvéreknek is helyük van a nap alatt. Itt talán ebből kéne kiindulni.
Janković Nóra
