Mindennapi és teljesen normális jelenség, ha egy ifjú ember – különösen, ha nőnemű – időnként beletekint a tükörbe, mintegy ellenőrizve arcának, orrának, fogainak épségét, szépségét.
Gond akkor keletkezik, ha e szemrevételezés nem örömet, megnyugvást, hanem lelki szenvedést vált ki valamilyen vélt testi fogyatékossággal kapcsolatban. A hangsúly a „vélt”, tehát mások által nem látott, mások figyelmét fel nem keltő testi elváltozáson van.
(Daniel Martin ©)
Ezen ősidők óta létező, de az orvosok figyelmét csak az utóbbi évtizedekben kiváltó lelki zavar neve a diszmorfofóbia. Az összetett szó második fele közismert, hiszen a „fóbia” a valamitől (békától, póktól, mélységtől stb.) való kóros félelmet jelenti. A görög eredetű „diszmorfia” jelentése: alaktalan, csúnya. A diszmorfofóbia tehát a test, testrész alaktalanságától való félelem, gyötrődés.
A testdiszmorfiás zavar lényege tehát az, hogy valaki a testét vagy valamelyik testrészét (orrát, fülét, fogait, bőrét, arcát, mellét) csúnyának, torznak, visszataszítónak érzi anélkül, hogy erre valós oka lenne. Tehát a „képzelt betegségnek” egy sajátos formájáról van szó – ezért angol neve beauty hypochondria –, melyet mások az ún. kényszerbetegségek körébe sorolnak.
Az ebben szenvedőt ugyanis vélt testi fogyatékossága arra kényszeríti, hogy naponta több órán keresztül ezzel foglalkozzon.
Jellegzetes tünete a zavarnak, hogy az illető minden alkalmat kihasznál „csúnyasága” ellenőrzésére: ablakot, kirakatüveget, kocsija visszapillantó tükrét. Ezért e zavart gyakran „Dorian Gray-szindrómaként” is emlegetik – utalva Oscar Wilde regényhősére, aki szintén sok időt tölt el tükre előtt. Előfordulhat az ellenkező véglet is: valaki kínosan kerüli a visszatükröző felületeket, nehogy azokban szembesüljön „csúnyaságával”.
Az érintett testrésszel való állandó foglalkozás időrabló és kínzó dolog. Emiatt – no meg az előbb-utóbb kialakuló vonatkoztatásos téves eszme miatt – az illető úgy érzi, mindenki őt bámulja, fogyatékosságáról beszél, azon gúnyolódik. A beteg elveszti barátait, nem jár társaságba, nem alapít családot (ez különösen a férfiak esetében következik be).
További gondot okoz a folytonos késztetés, hogy megszabaduljon „fogyatékosságától”, vagy legalább elrejtse azt. Sapkával, hajviselettel, szemüveggel, sminkeléssel igyekszik láthatatlanná tenni a szerinte mások számára is csúf, torz testrészt, testtájékot. E késztetés egyik jellegzetes megnyilvánulása a „bőr piszkálása” (skin picking): a bőr állandó nyomogatása, kaparása, tépkedése, ami akár elfertőződéshez, hegesedéshez is vezethet.
Külön veszélye e lelki zavarnak, hogy a benne szenvedőnek nincs ún. betegségbelátása – magyarán: okos szóval, racionális érvekkel nem győzhető meg diszmorfiájának nem létezéséről. Ezért óriási szerepe van a családnak, a tanároknak, a baráti körnek, hogy felfigyeljenek a gyanús tünetekre, azokat ne bagatellizálják – „majd kinövi” –, hanem szorgalmazzák a szakorvosi (pszichiátriai) kivizsgálást és kezelést. A diszmorfofóbia ugyanis – időben felismerve – jól kezelhető, és akár a teljes gyógyulás is elérhető.
