Hosszú évek után kimerészkedtem a strandra, és ott alaposan megnézegettem a fürdőruhában szabadon flangáló nőket és férfiakat.
Megtörtént életem nagy felfedezése: egészen emberi vagyok. Sőt. A magam 46 évével, 46-48-as méretével, narancsbőrével és ráncaival együtt tökéletes strandtestem van! Mikor hazaértem, mondtam is a 15 éves, S-es méretű, gyönyörű lányomnak, aki persze ennek ellenére elégedetlen magával (mint sajnos majdnem minden tini): „Kislányom, legközelebb jössz velem te is! A strandra fogunk járni önbizalmat gyűjteni...”
(© Tug Rice)
Mindehhez tudni kell, hogy évekig nem vettem fel bikinit. Szégyelltem magam; azt hittem, egyszerűen vállalhatatlan a kinézetem. Majdhogynem „nagyi-bugyikba” bújtattam magam, a fürdőruha csakis sötét lehetett és olyan, ami takart. Nem tudom, hány évet öregíthettem magamon ezzel a hozzáállással – a szexiség kérdését meg inkább hagyjuk. Lassú, hosszú folyamat volt, amíg elérkeztem a fehér bőrömhöz sokkal jobban passzoló, világoskék bikiniig, majd újabb évekbe telt, amíg eljutottam a félreeső tópartoktól az uszodáig, majd onnan (tavaly először!) a strand korzójáig.
Ki csinálja ezt velünk?
Eszméletlen, mit követ el ellenünk a média és az internet. Elképesztő, milyen szinten zavarja össze az énképünket és az önbecsülésünket a sok kiretusált fénykép. Olvasom: 65 éves modell piros bikiniben pózol, nézd, milyen szexi! Rákattintok. Hát, tényleg, hogy a fene egye meg, nagyon csinos. Hol vagyok én hozzá képest?! Őszintén szólva, kíváncsi lennék, mennyi rajta a filter – ámde a fotó bitang jó, és a nép ezt a képet látja. Vagy ott van az a magyar híresség, aki 45 éves, és olyan edzett, mint az acél. Velem egyidős...
Tökéletesre gyúrt test, kockahas, szépen formált karok... Vajon hány órát sportol, és mit ehet? Először irigykedem, azután meg sajnálom.
A következő cikk alatt ugyanis a 20 éves lányát szapulják az olvasók. Többet kellene gyúrnia (üzengetik a lánynak a fotelből), az arcát meg inkább letakarhatná! És azonnal elindul bennem a szorongás: ha ez a karcsú, hétköznapi lány a maga fiatalságával és életvidám mosolyával nem elég jó, akkor vajon rólam, az én fényképeimről miket gondolhatnak mások? Ebből a szempontból érthetővé válnak azon ismerőseim, akik olyannyira kiretusálják a közösségi oldalakra kirakott fotóikat, hogy élőben alig lehet őket felismerni. Mert lassan mindenkit a hatalmába kerít az a beteges érzés, hogy a rólunk készült kép mindennél fontosabb.
Hát nem nevetséges?
Mindeközben a mindfulness oldalak azzal az álszent dumával jönnek, hogy a kövér test is szép, és mindenképpen érezd jól magad a bőrödben. Betegesen túlsúlyos nőket vonultatnak fel a kifutókon azzal a felkiáltással, hogy „fogadd el magad”; hogy aztán a következő cikkben – talán még ugyanazon az oldalon! – a képünkbe üvöltsék: „Lám, lám!” Rebel Wilson, Adele és Tóth Vera is le tudott fogyni! Embertelenül nagy erőfeszítésükbe került, de csak sikerült nekik. Mindenki láthatja: csak úgy ragyognak a boldogságtól! (Miért, eddig nem voltak boldogok?) Hiába tettek le egyet s mást az asztalra. Hiába tehetségesek és érdekesek. Most lettek igazán értékesek – most, hogy karcsúak, és nem szúrják ki a szemünket a méretes idomaik.
Aztán az ember kimegy a strandra, és mellbe vágja a valóság. A strand nem olyan, mint a képeken, s az emberek sem úgy néznek ki, mint a Facebookon. Piros bikinis modellt egyet sem láttam. Sőt, az a helyzet, hogy hol itt lötyög valami, hol ott. Ha duci a nő, ha karcsú – akkor is meg van ereszkedve a bőre. Vagy lóg a melle. Vagy nincs is melle. Esetleg feneke. Vagy olyan az alkata, hogy mindenhol vékony, a derekához meg odanőtt egy úszógumi. A fiatal, tizenéves és huszonéves lányok szintén; annyi a különbség, hogy nekik még feszesebb a bőrük. A kellemetlen anyajegyek és lógó szemölcsök, a striák, a narancsbőr és a barna foltok (májfoltok) általános jelenségek, mint ahogy a pattanásokat sem lehet elfedni testalapozóval. A nap kitakarja a nem szabályosat.
A férfiak totykosak, pocakosak, szőrös a hátuk vagy a mellük. Fejük búbján kopaszodnak. Esetleg cingár vékonyak, egy foguk hiányzik, de lábukon ott a tetkó. Persze, akadnak kigyúrt „izomagyak” is, de összességében nagyon-nagyon kevés az igazán jó test a strandokon. Egyetlen jó pasit láttam – az is a 20 éves úszómester volt –, illetve egy fiatal nőt, aki bombázó idomokkal rendelkezett. Ennek ellenére egyedül napozott a medence szélén. A füvön meg épp strandedzést tartott a helyi fitneszsztár, egy 50 felé közeledő nő. Természetesen őt is alaposan szemrevételeztem.
Kis kárörömmel állapítottam meg: hiába a szálkás, már-már férfiasan kidolgozott test, neki is van narancsbőre, és ráncos a szeme alja. És hiába van feltöltve a szája és van sminktetoválása – bizony, az ő arcán is látszódik az az 50 év.
Ez van, ilyenek vagyunk. Többségünk se nem túl szép, se nem túl csúnya, csak egyszerűen olyan, amilyen. A levetkőzött ember sosem olyan szép, mint a képeken. A látvány mindig más, ahogy az emberi test is sokféle. Testünk nem tökéletes – de ettől még szerethetők vagyunk, és mi is szerethetünk. A valódi élethez nem elég a jól megszerkesztett fotó az Instán vagy a Facebook-poszt.
A valódi életben fel kell venni azt a bikinit, és meg kell tanulni másokkal együtt élvezni a napsütést. Bele kell ugrani a mély vízbe, és végig kell sétálni a strand korzóján a többi félpucér ember közt a lángososig. Hagyni kell, hogy végigmérjenek bennünket, pont úgy, ahogy a mi szemünk is megakad másokon. Ne aggódjunk már annyit. Ha kendőzetlenül összehasonlítjuk magunkat másokkal, rá fogunk jönni: nekünk is tökéletes strandtestünk van. Ez a meztelen igazság.
